Az első világháború komoly vérveszteséggel járt a magyar orvostársadalomra, a frontokon és hadifogságban 694 orvos vesztette életét, a hátországban rendkívüli tehervállalást jelentett a katonai szolgálatra be nem hívottaknak. A dualizmus válsága, a világháború nehézségei ismét felerősítette az orvosok politikai érdeklődését, egyre nagyobb számban vettek részt a politikai mozgalmakban, a radikális és baloldali szervezetekben. Ez lett a gyökere annak, hogy egyre jelentősebb arányban növekedett szociális érzékenységük, de kialakultak baloldali és jobboldali önálló politikai jellegű szervezeteik (pl. A MONE, MOVE), gyakran szélsőséges politikai eszmékhez is csatlakoztak. Az első világháborút követő területi elcsatolások okozta belső migráció után az első valós adatokat tartalmazó felmérés (1920) adatai szerint a trianoni Magyarország területén 7,6 millió lakosból 4324 orvos volt, amely létszám 1926-ban 6068 lett. A különbözetet nemcsak az elcsatolt területekről elmenekült vagy áttelepült orvosok adták, hanem már a négy orvosi kar (Budapest, Debrecen, Szeged, Pécs) intenzív képzése is. A kolozsvári orvosi kar Szegedre, a Pozsonyi Kar pedig Pécsre települt, míg az új karok közül Debrecenben folyt egyenletesen a kar szervezése. Az 1926. évi adatok szerint Magyarország lakossága 8,4 millió volt, közel 1 millióra tehető az elcsatolt területekről történt áttelepülők száma. Országosan 1 orvosra 1394 beteg jutott, az orvosok 43%-a Budapesten működött, ahol 1 orvosra 356 lakos jutott. Budapesten 2609 orvos élt, míg a többi városban (50) 1665 orvos, de a vidéki városokban az ország lakosságából 1,7 millió ember élt. Vidéken 1814 orvos működött, ahol a lakosságból 5, 7 millió ember élt. A legjobb orvos-lakos arányt Pécs (1: 406), Kaposvár (1: 627), Baja (1: 660) és Szeged (1: 889) mutatta, míg a legrosszabb átlag a következő helyeken volt: Hódmezővásárhely (1: 1382), Kecskemét (1: 1850), Hajdúszoboszló (1: 2677), Hajdúnánás (1: 2603). Még nagyobbak voltak az eltolódások a falusi és a tanyai lakosság orvosokkal való ellátásában. A Békés megyei lakosság volt relatíve a legjobban ellátva, mert ott egy-egy orvosra 2254 fő jutott. Legrosszabb volt a helyzet Baranya megyében, ahol a falvakban egy-egy orvosra 4590 lakos gyógyítása hárult. Budapesten, a belső területeken 1000 lakosra 4 orvos jutott, a peremvárosokban: Újpesten 1, Budafokon 0,8, Kispesten 0,6, Pesterzsébeten és Rákospalotán 0,4. Éppen ezért a főváros kormányzata gondosan számolt a letelepedő orvosok megélhetési lehetőségeivel, adminisztratív eszközökkel befolyásolta az orvosok arányos megoszlását: hatósági orvosi állások szervezését orvosi lakások biztosításához kötötte, az orvosi magángyakorlatot is befolyásolták, megadott körzethez igyekeztek kötni. Ennek az elvnek megvalósítását javasolták a kormányzati szerveknek is, ennek következtében 1926-tól országosan megindult az orvoslakás-építési program, amelynek következtében az orvos nélküli községek állami költségvetésből biztosított pénzalapokból orvos lakásokat építettek, így igyekeztek befolyásolni az orvosok letelepedését.