Az első hazai orvostársaság, tudományos önképzés céljaira, 1837-ben Pesten alakult meg Bp.-i Királyi Orvosegyesület néven, amely alapításától kezdve elutasította magától az érdekvédelmet. Az utóbbi forma első egyesülete a Bp.-i Orvosi Kör, majd az 1881-ben megalakult Vidéki Orvosi Társaság volt, bár az érdekvédelemnek igazi formái a 20. században alakultak ki. A 1900-as évekre kialakult a magyar orvostársasági élet olyan formája, amely valóban jellemezte a szakmai kapcsolatokat az első világháború végéig. A 19. század utolsó évtizedének lényeges orvostársasági eseménye az Országos Orvosszövetség megalakulása (1897) volt, amely az érdekvédelmi és tudományos társasági életet kívánta összhangba hozni. Az 1890-es években végleg lekerült az országos orvosi értekezletek és találkozók napirendjéről az erősen vitatott orvosi kamarai javaslat. 1889-ben a tátrafüredi Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésén ismét javaslat fogalmazódott meg az orvosi kamara ügyében, amelynek értelmében a gyógyító orvos, bármely területen is tevékenykedik, az állam alkalmazottja, nyugdíjképes tevékenységet folytat, szakmai kérdésekben csak orvosi hatóságoknak felelős, kinevezését csak szakmai intézmények kezdeményezhetik, azok nevezik ki és mentik fel állásából. E javaslattal – valóban voltak ellentmondásai az egészségügyi-közegészségügyi igazgatás és az állam-helyhatósági közigazgatás kapcsolatának vonatkozásában – az országgyűlés nem kívánt foglalkozni. Ennek áthidalására Hőgyes Endre 1894-ben javasolta a Magyar Orvostudományi Társaság megalapítását, amely egy szervezeten belül egyesítette volna az érdekvédelmi és tudományos tevékenységet, koordinálta volna a két területet. Ugyanezt az indítványt nem támogatta a hazai orvostársadalom és működő tudományos és érdekvédelmi társaságok többsége, mégsem került le az orvosokat tömörítő országos találkozók napirendjéről, így alakult meg az Országos Orvosszövetség, amely hivatottnak nyilvánította magát minden tudományos és érdekvédelmi kérdés képviseletére. Az Országos Orvosszövetséghez csatlakozott minden társaság és egyesület – függetlenül annak jellegétől –, megtartotta autonómiáját, saját vagy sajátos tevékenységét, de vállalta az Orvosszövetség által kiformált álláspontok képviseletét. Megalkották az országos orvosnyilvántartást, hivatalt vállalni vagy magángyakorlatot folytatni csak az orvosszövetségi tag végezhetett, a Belügyminisztériummal kötött megállapodás értelmében kinevezéseknél mindig kikérték az Országos Orvosszövetség véleményét. Viszont az Országos Orvosszövetség felméréseivel, bizottsági tevékenységével az állam közegészségügyi tevékenységét segítette, nemcsak véleményező, hanem javaslattevő szervezet lett. Tevékenységének első évtizedeiben valóban számos, a magyar orvostársadalom helyzetét javítani kívánó javaslattal élt. Jelentős szerepe volt az 1876. évi XIV. tc. 1908. évi módosításának kidolgozásában, a biztosítótársasági orvosi hálózat kiépítésében, az ipar- és munkaegészségügy törvényes kereteinek fejlesztésében, az orvosi nyugdíjkérdés rendezésében stb. Az Országos Orvosszövetséghez alig egy esztendő alatt az egész magyar orvostársadalom csatlakozott és 1901/1902-ben megalakultak a vármegyék szerinti és városi fiókszövetségek. Ezzel egy időben a vidéki orvosegyesületek elvesztették jelentőségüket, hiszen az új forma nagyobb teret engedett a tudományos és az érdekvédelmi tevékenységnek. Különben is a régi elvek szerint működő orvos-gyógyszerészi egyesületekből a gyógyszerészek fokozatosan kiváltak, saját társaságokat, testületeket alakítottak. Éppen a vidéki kisebb társaságok elhalványulása miatt vált inkább fontossá a szakmai alapon szervezett országos orvostársaságok létrehozása, amely egy orvosi szakterületen belül országos társasággá szerveződött. Ezek sorát a Magyar Sebésztársaság nyitotta meg 1906-ban, majd követte a többi alapszakma országos tudományos társasága is.