Az angol modellt szem előtt tartó Széchenyi István életművében a konzervatív és a liberális elemek egyaránt megtalálhatók. A reformkorban a klasszikus liberalizmus legnagyobb képviselői Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos és Deák Ferenc voltak, különbség köztük a nemzeti önállóság vagy a nemzetiségi tekintetében volt, és nem a társadalom átalakulása vonatkozásában. Melléjük sorakoztak fel az ún. „doktrinerek” vagy „centralisták” (Eötvös József, Szalay László és Trefort Ágoston), akik a legfőbb feladatok fölé helyezték az elavult helyi és központi kormányzás és közigazgatás korszerűsítését, a parlamenti kormány. Másik fő jellemzőjük a szociális kérdések iránti érzékenységük volt, így programjuk lényeges része a szociálpolitika lett. Ez kapcsolja össze a nemzeti liberalizmus centralista irányzatát az egészségüggyel, innen közelíthetjük meg az orvosképzés reformjában, a felsőoktatásban és a tudománypolitikában játszott kiemelkedő szerepüket. Egészségpolitikai elképzeléseik valóban fokozatosan formálódtak ki, kiteljesedésük a neoabszolutizmus időszakára tehető. Már két nemzedék is megformálódott a van Swieten hatása alatt kialakult első bécsi orvosi iskolát követően. De önálló magyar orvosi iskoláról csak akkor beszélhetünk, amikor Balassa János, Markusovszky Lajos és pályatársai közreműködésével kialakult az 1840-es évektől kezdve a pesti orvosi iskola. Egységes orvosi szemlélet, korszerű társadalmi alapon nyugvó közegészségügyi program, a vezető európai országok színvonalán álló szakismeret és tudományos felkészültség, valamint rokon szociálpolitikai gondolkodás jellemezte ezt a kört, amely egyben valódi iskolája, nevelő műhelye volt az új orvosnemzedéknek. Balassa orvosi köre és Eötvös politikai csoportja, irányzata között könnyű felismerni az elvi rokonságot. Ezzel nem kisebbítjük annak a nemzedéknek az érdemeit, amely a 18. és 19. század fordulóján a kezdés, az úttörés érdemeit vívta ki magának, sem azokét, akik a nyelvújítást, az orvosi szaksajtó megteremtését, a tudományos társaságok megszervezését stb. szorgalmazták és valósították meg. A reformkorban formálódott ki a „közéleti orvos” alakja, aki áldozatos munkájával rendkívül sokat tett az orvos „társadalmi elfogadottsága” érdekében. Bugát Pál, Toldy Ferenc és Flór Ferenc kiemelkedő egyéniségei a magyar orvostörténelemnek, de sem együtt, sem külön nem teremtettek hazai orvosi iskolát. A nyilvánosságot kedvelő orvosok hozták létre az átalakulást segítő Budapesti Orvosegyesületet (1837), a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseit, valamint a Természettudományi Társulatot (1841). Különösen fontossá tette ezeket, hogy a Magyar Tudományos Akadémia csak a humán tudományok otthona volt. A természettudományok befogadására csak később került sor. Az előbbi egyesületek és társaságok valóban fórumot teremtettek nemcsak szakmai kérdéseknek, hanem az orvostársadalmat és az ország közegészségügyét foglalkoztató kérdéseknek, tervezeteknek megvitatására.

A medicina fejlődésére a felvilágosodás korától kezdve páratlan hatással volt a természettudományok fejlődése. A 19. században ez már az orvostudomány valamennyi szakágában éreztette hatását, az elméleti és a klinikai szakágak egyaránt gyors fejlődésnek indultak. Különösen jelentős a kórbonctan és a fizikális diagnosztika fejlődése. Ez utóbbi Franciaországból indult hódító útjára, majd a második bécsi orvosi iskolában csúcsosodott ki. Az új vizsgálat módszerek, az új technikai eszközök és műszerek (sztetoszkóp, szemtükör stb.) alkalmazása nagy fejlődést jelentett. Az 1840-es évektől kezdve már nemcsak a betegség okainak feltárása, hanem azok megelőzése lett a központi kérdés. Valóban forradalmi változások következtek be az orvosi gondolkodásban is. A kórokok felismerése már új irányba mutatott, amely Pasteur és Koch nevéhez fűződő mikrobiológiai forradalom nyitánya lett.

Az orvostudomány ilyen gyors haladása az állam figyelmét is a közegészségügyi állapotok rendezése felé irányította, hiszen az adózó polgárainak védelmét biztosítani kellett. Az egykori „felvilágosult” államok a 19. század közepétől újból szervezik a járványok leküzdését, rendezik megelőzésüket jelentő közegészségügyi állapotokat, megkezdik a beteggyógyítás intézményi rendszereinek kiépítését, leginkább pedig a biztosítékot jelentő orvosképzés színvonalának emelését, a megfelelő számú szakember kiképzését.

Balassa János mindezt felismerte, főleg bécsi tanulmányainak és rövid ideig tartó orvosi gyakorlatának köszönhetően. Itt kötött szövetséget és egy életre szóló barátságot Markusovszky Lajossal, Lumniczer Sándorral és Semmelweis Ignáccal. Balassa János alig volt idősebb náluk, de már professzor volt, amikor az utóbbiak befejezték tanulmányaikat. Egyesítette magában a közéleti, a tudós és a gyakorló orvos típusát, így minden adottsága megvolt, hogy vezetője legyen ennek a körnek, amelyet először nevéről neveztek el az orvostörténetírók. A kör „szervezője” Markusovszky Lajos volt, aki inkább a „nagy dolgokat” háttérből irányította. Lumniczer Sándor egyénisége inkább Balassához hasonlított. Valamennyiüknek nagyobb hatása volt az orvosi közéletre, mint a szabadságharc bukása után hazatért Semmelweis Ignácnak, aki viszont az egyetemes orvostudomány történetében a legismertebb magyar orvos.

E kör ifjabb tagjai közül ki kell emelni Korányi Frigyest, Lenhossék Józsefet, Hirschler Ignácot, Jendrassik Ernőt, Bókai Jánost stb., akik éppen úgy a magyar orvosi múlt nagy egyéniségei, mint az előbb említettek. A többség részt vett a magyar szabadságharcban, nemzeti érzésük kinyilvánítása mellett szakmai tudásukkal, felkészültségükkel bizonyították orvosi és szervezői tehetségüket, főleg elkötelezettségüket hazájuk haladása iránt.

A szabadságharc bukása után, a neoabszolutizmus éveiben felkészültek a jövőre, s talán éppen az elnyomás időszaka volt tudományos és szellemi erőfeszítéseiknek az az időszaka, amikor részleteiben kidolgozták a jövő feladatait, az orvosképzés reformját, a közegészségügyi törvény alapjait, azokat az elveket, amelyek a magyar orvostudományt európai színvonalra emelhették. Az Orvosi Hetilap megindításával (1857), az Orvosegyesület és más társaságok mozgósításával terjesztették elképzeléseiket, melyek a kiegyezés után kibontakozó, alkotó időszakban realizálódott.

A centralisták tervezőmunkája az általános politikában és jogalkotásban, asz államszervezet modernizálása területén találkozott a pesti orvosi iskola orvos-egészségügyi törekvéseivel, amit személyes kapcsolatuk csak hatékonnyá tett. A centralista kör és Eötvös József általános politikai szemlélete, szociálpolitikai és művelődéspolitikai programja találkozott a pesti orvosi iskolatörekvéseivel. A prevención alapuló politikai-szociálpolitikai szemlélet könnyen egyetértésre talált az orvosi-egészségügyi prevenciót felismerő orvosok programjával. A centralista kör és a pesti orvosi iskola ugyanannak a kornak, ugyanannak a társadalmi irányzatnak volt a gyümölcse, s lett az általános és alkalmazott politika ritka szintézisének példája. Felismerték a közgazdaság, a közművelés és a közegészségügy egységének szükségességét, azt, hogy ezeknek egységesen kell fejlődniük és érvényesülniük. E nemzedék nélkül nem jött volna létre az európai színvonalú, az élenjáró nemzetekhez felzárkózó magyar medicina és egészségügy.

A kiegyezés után új lehetőségek nyíltak előttük, hiszen Eötvös József újból miniszter lett, és Balassát nevezték ki az Országos Közegészségügyi Tanács elnökének, de 1868. december 9-én váratlanul meghalt. A Tanács vezetésével Markusovszky Lajost nevezték ki, aki betöltötte Eötvös, vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban az egyetemi ügyekkel foglalkozó osztály vezetését is. Az orvosi karon Balassa vezető szerepét Korányi Frigyes, az orvostársadalomban pedig Lumniczer Sándor lett a meghatározó személyiség. Az egész szellemi áramlat irányítója Markusovszky Lajos lett, aki Eötvös és később Trefort Ágoston legfontosabb munkatársa és tanácsadója is volt. Ennek következtében igen gyorsan napirendre került az orvosképzés reformja (1874), a kolozsvári egyetem és orvosi kar megszervezése (1872), a fővárosi és a kolozsvári klinikai telepek felépítése, az 1876. évi közegészségügyi törvény elfogadása. Az új egyetemi klinikák és kórházak tervezett vezetői (Korányi, Bókai, Lumniczer stb.) európai tanulmányútra mehettek, hogy korszerű tervek születhessenek. Ez történt Budapesten és Kolozsváron, az utóbbi orvosi karra a pesti orvosi iskola ifjabb nemzedéke került kinevezésre, közöttük Fodor Józsefet, Hőgyes Endrét, Schulek Vilmost stb., akik többsége már az 1870)1880-as években már fővárosi tanszékekkel rendelkeztek, valóban iskolateremtő egyéniségei lettek a hazai orvosképzésnek.

A program második lényeges területe a közegészségügy átalakítása, intézményi rendszerének megteremtése, a szabályozó alaptörvény megalkotása volt. Az 1876. évi törvény valóban a kor legjobb európai törvényalkotása volt, noha itthon több szempontból bírálták. A legfőbb érv az volt, hogy több olyan terület került bele, amely Magyarországon még fejletlen vagy alig ismert volt. Ez a törvény viszont olyan kerettörvénynek „készült”, amihez kellett a valóságot, a hazai valóságot igazítani, nem pedig a törvényt állandóan „módosítgatni”. A legnagyobb gond az orvosi és egészségügyi ismeretek hiányát jelentette a közigazgatásban és a közgondolkodásban. Cél a közigazgatásban, az iskolákban és különböző területeken az egészségi ismeretek terjesztése, az egészségügyi felvilágosítás feltételeinek biztosítása. A fiatalok, az iskolások esetében egyszerűbb lett a feladat, meg kellet szervezni az egészségtan oktatását és az iskolaorvosi hálózatot. Ez egyserű, de igen nehéz feladat volt. A felnőtteknél, különösen a hivatali tisztviselőknél a szélesebb egészségügyi látásmód kialakítása volt a cél. Ezt szolgálata az Országos Közegészségügyi Egyesület, a különböző tanfolyamok, amit részben már a Magyar Vöröskereszt szervezett. Az „Anyák iskolája” című könyvsorozat, az elsősegélynyújtó tanfolyamok, az ipari megbetegedésekkel kapcsolatos felvilágosítás sikere a Vöröskereszt szakszerű munkáját jelenti. E munkában valóban a legkiválóbb szakemberek kapcsolódtak be: Fodor József középiskolai tankönyveket, de Korányi Frigyes, a két Bókay János, Imre József, Schulek Vilmos kitűnő felvilágosító könyveket írtak. Rendszeresen publikáltak napi és heti lapokban, igen népszerű lett az „orvosi tanács” című rovat, amely műfaj igazi „mestere” Fodor József volt, aki éppen a felvilágosítás miatt vállalta el a Természettudomány Társulat főtitkári és Természettudományi Közlöny főszerkesztői tisztségét. Az egészségnevelés céljára alapította meg Fodor József az Egészség című orvosi felvilágosító lapot, amely legfontosabb fóruma lett az ifjúság és a felnőttek egészségnevelésének.

A közegészségtan eszméje nemcsak a megfelelő emberi, városi és vidéki egészséges környezet kialakítása volt, hanem az otthoni és munkahelyi betegségek megelőzése is. A környezeti állapotok kialakítása már kapcsolódik a környezetvédelemhez, az emberi környezet kincseinek védelméhez. Fodor József egyik szakvéleményezője volt a főváros és több vidéki város csatornázásának, a városrészek tervezésének, Budapest parkírozásának stb. Ő kezdeményezte a fővárosi utak fásítását, szorgalmazta a budai hegyek, mint a főváros „tüdőjének”, védelmét, a városi ősrengetegek (Városliget, Városmajor, Népliget) parkírozását, területükön az építési tilalom bevezetését. Tanácsolta, hogy ott pihenőparkok létesüljenek az „elhasznált” levegő innen cserélődjön. E mellet a közegészségtan nagy elméleti, a bakteriológia megalapozója volt, s talán nem véletlen, hogy az első orvosi Nobel-díj odaitélésének neve is szóba került. (Elhunyt tudósnak nem lehetett a díjat megítélni.)

Fodor József körül valóságos iskola formálódott ki. Tehetséges tanítványa, Rózsahelyi Aladár követte kolozsvári tanszékének élén, akivel együtt több településhigiéniai felmérést készített. Ugyancsak tanítványa volt Gerlóczy Zsigmond, számos tanítványán keresztül hatása ma is jelen van napjaink közegészségtan területén. Ugyancsak közvetlen tanítványa volt a japán Hata, aki 192-ben Nobel-díjat kapott.

A pesti orvosi iskola második nemzedékének kiemelkedő egyénisége volt Hőgyes Endre, a kolozsvári, majd a pesti kar élettani intézetének professzora, akinek kutatói tevékenysége e szakág nagy területeit ölelte fel. Különösen figyelemre méltóak a hallás élettanára vonatkozó vizsgálódásai, a Pasteur-oltás bevezetésével kapcsolatos bizonyító módszerei, a veszettség elleni szérumok termelésével kapcsolatos tevékenysége. Kiemelkedő és európai nagyság volt, aki sokat foglalkozott a hazai orvostársadalmi élet új formáinak kialakításával is. A magyar orvostörténelem szempontjából lényeges kezdeményezés volt az Orvosegyesületen belül az orvostörténelmi múzeum megszervezésének kezdeményezése, valamint e kérdéssel foglalkozó szakbizottság felállítása.

A pesti orvosi iskola kiemelkedő nagysága Korányi Frigyes, aki az első nemzedék legfiatalabbja, a második generáció bölcs irányítója lett. Valóban hatalmas egyéniség volt, aki nemcsak a képzés ügyét szorgalmazta, de egyetemet épített, belgyógyászati iskolát alapított, lelkes művelője volt a közegészségügynek, a felvilágosításnak, a segítő társadalmi szervezetek – a Vöröskereszt, a Betegápolók Egyesülete stb. – megszervezésének, a fürdőügynek és legfőképpen a hazai tuberkulózis elleni küzdelem hazai és szakmai alapjainak mozgósításának. Társadalmi mozgalmat szervezett az első országos tuberkulózis szanatórium felépítésének, amely valóban országos mozgalommá szélesedett.

A hazai gyermekorvoslás, illetve orvosi iskola megteremtője Bókai János, Balassa János tanítványa volt. Bókai János Balassa hatására vált gyermekorvossá, a néhány ágyas pesti gyermekkórházban valóban európai színvonalú orvosi iskolát formált ki. Kiváló klinikus és humanista volt, aki megszervezte az anya- és csecsemővédelmet és a lelencügyet, az árvaházak reformját.

A pesti orvosi iskola harmadik nemzedéke, az európai rangra emelkedett magyar medicina valóban világhírű egyéniségekkel büszkélkedhetett: Korányi Sándor, ifj. Bókay János, ifj. Lenhossék Mihály, Dollinger Gyula, Szent-Györgyi Albert stb. nemcsak meghatározó egyéniségei lettek választott szakterületüknek, de kutatásaik irányadók lettek az újabb orvosnemzedékek képzésének, szakmai felkészítésüknek.

A pesti orvosi iskolához tartozott Semmelweis Ignác (1818–1865), a magyar orvostudomány talán legismertebb egyénisége, aki Balassával már Bécsben barátságot kötött, de bécsi kudarcai után éppen ők szorgalmazták Pestre történő visszatérését, egyengették útját az egyetemi katedrához. Semmelweis merőben más egyéniség volt, mint baráti köre, elsősorban saját szakterületével kapcsolatos kérdését kötötték le. A gyermekágyi lázzal kapcsolatos megfigyelései, főleg a fertőzés kivédésre irányuló felfedezése nemcsak a szülészet-nőgyógyászatot, hanem a sebészetet és az egész medicinát érintette, az általa alkalmazott prevenció átvitt értelemben azonos volt a pesti orvosi iskola prevención nyugvó társadalom-egészségügyi felfogásával. Ez a gondolat vezérelte a közegészségügy reformját, az egészséges társadalom kialakítására irányuló törekvéseiket. Semmelweis Ignác orvosi tanulmányait a bécsi egyetemen kezdte el, majd a második és harmadik évet Pesten, ezt követően ismét Bécsen végezte el. Semmelweis bécsi tanulmányai idején élte virág korát a második bécsi iskola, amely nagy hatással volt Semmelweis Ignácra is. Hatásuk megmutatkozott Semmelweis felkészültségében, kutató szenvedélyében és metodikájában. Végzése után csak a nőgyógyászati klinikán volt tanársegédi hely, ahol ilyen irányú stúdiumai mellett Rakitansky mellett kórbonctani gyakorlatot is folytatott. Ez annál is fontosabb lett számára, hiszen azon a klinikán, ahol működött nagyra szökött a gyermekágyi lázban elhunytak száma, míg a másik női klinikán egészen alacsony volt. Ez azért is feltűnő lett, mert Semmelweis „klinikáján” a medikusok kórbonctani gyakorlatra is jártak, a másik klinikán gyakorló bábák ilyen nem vettek részt. Ezzel az egyetem által kiküldött bizottság is foglalkozott, de semmi lényeges dolgot nem láttak. Feltételezték a levegőben terjedő járvány létét, de a gyakori szellőztetés nem hozott „eredményt”. Viszont Semmelweis barátjának, Kolletschkának – a bonctani intézet tanársegédének – váratlan vérmérgezéses halála új helyzetet teremtett: Semmelweis teljes azonosságot fedezett fel a gyermekágyi lázban elhunytak vérmérgezéses kórképe és Kolletschka hullamérgezéses esete között. Tapasztalataiból statisztikát készített és indirekt módon bizonyította a gyermekágyi láz előidézését, a boncolások után hevenyészett módon mostak kezet, így akaratlanul megfertőzték vizsgálatok közben a fiatal anyákat. Semmelweis „láthatatlan hullaméregről” beszélt, amit kortársai nem fogadtak el, főleg a klórmeszes oldatban való állandó kézmosást. Ezt statisztikai adatokkal is bizonyította, cáfolta a különböző elméleteket. A megszületett Semmelweis-doktrínát a Skoda, Hebra, Rakitansky elfogadta, de a bécsi tanári kar nem. Tanársegédi megbízatása után nem hosszabbították meg szerződését, elutasították magántanári kérelmét, így kénytelen volt elhagyni Bécset. Éppen Balassáék biztatására tért vissza Pestre, lett a Rókus Kórház főorvosa, majd 1857től a pesti orvosi kar nőgyógyász professzora. Balassáék elfogadták Semmelweis felfedezését, ösztönözték annak magyar és német nyelvű publikálását. A szülész-nőgyógyász társadalom szinte együttesen elutasította, viharos vitákat váltott ki Semmelweis 1861-ben megjelent Die Aetiologie című vaskos kötete, egyedül Michaelis kieli professzor fogadta el. Az utolsó évek haragos indulatokkal telt, ami kimerítette életerejét, 1865. augusztus 13.-án elhunyt. Semmelweis igazát végül a bakteriológiai felfedezések igazolták, alapjaiban formálták át az orvosi szemléletet, kihatással voltak a modern közegészségtan prevención nyugvó gyakorlatára.1