A közegészségügyi törvény valóban a korabeli Európa legkorszerűbb ilyen jogalkotása volt, a hazai közegészségügyi állapotok felemelkedésének, a századfordulón már európai színvonalra emelkedésének alapja volt. Jelentős előrelépés köbvetkezett be a kórházügy, a betegellátás, az ipar- és munkaegészségügy, a betegbiztosítás, az iskolaegészségügy, az anya- és csecsemővédelem területén. A törvényelőkészítés vonatkozásában nagy szerepet játszott Markusovszky Lajos (1815–1893), aki a hazai egészségügyi szervezés talán legnagyobb egyénisége volt. 1844-ben írott orvosi disszertációja – Az orvos, mint nevelő – valóságos programját adta az egészségi nevelésnek. A nevelés célja – hangsúlyozta – az egészségre való nevelés, az anyát is nevelni kell a csecsemő ápolására, így a nemzetet is egészsége megóvására. Az államnak pedig feladata: mindezekhez a megfelelő feltételeket megteremteni.

Markusovszky ugyan sebészi pályára készült, Balassa tanársegéde volt a pesti sebészeti klinikán, asszisztense volt az első hazai „éterbódításos” altatáson. Pályája fényesen ívelt fel, hiszen honvédorvosként előbb a honvédorvosi tanfolyamon oktatott, majd Görgey Artúr vezérkarénak törzsorvosa lett. Követte parancsnokát az orosz fogsága, majd klagenfurti száműzetésébe, innen tért vissza Pestre. Egyetemi pályája kettétört, hiszen elbocsátották az egyetemről, Balassa magánasszisztenseként működött. A neoabszolutizmus korában szervezője lett azon gondolatkörök kidolgozásának, amelyek a hazai közegészségügy felemelkedését szolgálták.

Megalapította az Orvosi Hetilapot (1857), az Orvosi Könyvkiadó Társulatot (1861) stb. Markusovszky szervezőképessége pótolni tudta mindazon fórumokat, amelyek hiányában nehezen tudták volna nyilvánosságra hozni elveiket, szélesíteni köreiket. A neoabszolutizmus évei (1849–1867) nem voltak elvesztegetett évek Markusovszky számára. Ezek voltak számára a felkészülés évei, hiszen 1867-ben az Eötvös vezette vallás- és közoktatásügyi minisztérium egyetemi ügyekkel foglalkozó osztályának tanácsosaként) majd vezetőjeként) meghatározó szerepet játszott az orvosképzés reformjában, a az egyetemek kiépítésében, majd – minisztériumi állásának megtartása mellett – az Országos Közegészségügyi Tanács elnökeként – meghatározó szerepe volt az 1876. évi közegészségügyi törvény előkészítésében és elfogadtatásában. Ebben a vonatkozásban Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter legjobb munkatársa volt, hiszen Trefort világosan látta, hogy csak a „közegészség, közgazdaság, közoktatás” hármas jelszava lehet a kormányzati cselekvés vezérfonala. Ez meghatározza a termelést, az embernek a testi és szellemi állapotát. Ekkor épült fel a fővárosi és kolozsvári egyetemi orvosi telep, elválaszthatatlan nevétől az iskolaegészségügy, a közegészségügyi gondolat kormányzati elismertetése, a számos közegészségügyi állapotokat erősítő és építő intézkedés. Halálos ágyán fogalmazta meg tevékenységének lényegét: „Nekünk nagyszámú, értelmileg képzett és testileg edzett emberre van szükségünk, ha önállóságunkat fenntartani akarjuk.”

Kovács Sebestény Endre (1814–1878) a MTA levelező tagja (1858), a Rókus Kórház sebész főorvosa, a közegészségügyi törvény egyik előkészítője. 1848-ban a Bp-i Királyi Orvosegyesület titkáraként összeállította a Javaslat az álladalmi és orvosi ügyek rendezéséről címet viselt tervezetet, amely az 1848. áprilisában hivatalba lépett Batthyány-kormány elé terjesztették az ország közegészségügyi helyzetén változtató akaró orvostársadalom javaslatait a szükséges törvény előkészítéséhez. Az 1770. évi alaptörvényt a 19. század első harmadára elavult, a reformkorban – elsősorban az Orvosi Tárban – számos indítványt közöltek, különböző fórumokon éles viták hangzottak el. A reformok megvalósításának „motorja” az Orvosegyesület lett, amelynek titkára Kovács Sebestény Endre volt. Éppen e tisztségében állította össze a javaslatokat, amelyek tartalmi szempontból alig különböztek az 1876. évi törvény előterjesztésének indítványaitól. A Batthyány-kormány foglalkozott a Javaslatokkal, de részletes megvitatásra visszaadta az Orvosegyesületnek. A vitát kerületi szinten szervezték meg, éles vita az orvos és az állam viszonya vonatkozásban bontakozott ki. A javaslatból nem lett senki, mivel a szabadságharc küzdelmeiben ennek parlamenti megvitatására nem kerülhetett sor. A neoabszolutizmus éveiben Kovács Sebestyén Endre, a pesti orvosi iskola tagjaként aktív szerepe lett a közegészségügyi rendezés alapelveinek kidolgozásában, 1867 táján az Orvosegyesület elnökeként az a megtiszteltető feladatot kapta, hogy az Országos Közegészségügyi Tanács részére (különben tagja és alelnöke volt) készítse elő a közegészségügyi állapotok rendezését célzó javaslatokat. Elsősorban az orvostársadalom helyzetének javítása érdekében tett hasznos indítványokat.

A közegészségügyi törvény elfogadás után a Belügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője mindig „kivételezett” helyzetbe került, hiszen nemcsak a törvény végrehajtása, a tényleges ügyek előkészítése és megoldása, hanem a törvény adta lehetőségek tökéletesítése és fejlesztése is feladata lett. Chyzer Kornél (1836–1909) és Müller Kálmán (1849–1926) kiemelkedő egyénisége lett a hazai közegészségügyi szervezésnek: Chyzer hivatali ideje alatt európai szinten megszervezte az egészségügyi igazgatás főhatóságait, a járványügyi ellenőrzést, a fürdőügyet, a kórházügyet, míg Müller Kálmán nevéhez az orvostovábbképzés intézményesítése és a tbc-elleni küzdelem országos szinten történő megszervezése fűződik.

A trianoni területi elcsatolások után A trianoni területi elcsatolások után szinte újjá kellett szervezni a hazai egészségügyet: a kórházi ágyszám 70%-a, az egészségügyi intézmények 60%-a az elcsatolt területeken maradt, miközben a magyarellenes intézkedések miatt az ott működő orvoslétszám közel 50%-a magyar területre keresett menedéket, hasonlóan az egészségügyi segédszemélyzethez. Ide menekült a kolozsvári és a pozsonyi egyetem, amelynek elhelyezése központi kérdéssé vált. Szakember felesleg mutatkozott, amelynek elhelyezése nem okozott gondot, hiszen a történeti Magyarország központi területén 1914 előtt jelentős volt az orvoshiány. A legnagyobb gond az infrastruktúra átrendezése, illetve fejlesztése lett, amelyre pontos programok voltak, csak a gazdaság szétzilálódása miatt komoly válságjelenség mutatkozott. A kórházi betegellátás vonatkozásában új területként jelentkezett a rokkantgondozás, hiszen a háborús sebesültek száma megközelítette a 600 ezret, amelynek közel 70%-a végtagcsonkolt volt.

Liebermann Leó (1852–1926) orvos, vegyész, egyetemi tanár. Fodor József tanszéki utóda, aki pályafutása elején az innsbrucki egyetem orvosi vegytani intézetében működött, ahol élelmiszervegyészetből magántanári fokozatot szerzett. 1875-től a budapesti tudományegyetem természettudományi karán lett szerves kémiából magántanár, 1879–1902-től az állatorvosi főiskolán az orvosi vegytan főiskolai tanára. 1881-től a Borvizsgáló Állomás vezetője, 1892–1902 között az Országos Kémiai Intézet és a Központi Vegykisérleti Állomás igazgatója. Az orvosi vegytan elismert szakértője volt, sőt az orvosi karon 1887-től a törvényszéki és az orvosrendészeti vegytan magántanára lett. Széleskörű munkásságával a magyar biokémia megalapozója is lett. Módszereket dolgozott ki a különböző élelmiszerek tápanyagtartalmának, szennyeződéseinek meghatározására, Ugyancsak jelentősek az embryíochémiai, továbbá fehérjékre, a guajakol-kutatásai, kataláz-reakcióra vonatkozó kutatásai. Elméletet dolgozott ki az immunitásról is. Róla elnevezett vegyi reakció ma is használatos. A magyar borvizsgálat, hasonlóan az agrár és élelmiszerkémia megalapozója. A hazai élelmiszerbiztonsági rendszer elvi és gyakorlati megalapozója is. Tudományos munkássága nemzetközi jelentőségű.

Ennek a korszaknak jeles közegészségügyi szerevezője Győry Tibor (1869–1938) volt, akit jeles orvostörténészként, az MTA tagjaként tartunk számon. Orvosi diplomájának megszerzése után belgyógyász, majd biztosítótársasági orvos volt, s az első világháború alatt törzs- orvosként szolgált. Leszerelése után a Népjóléti Minisztérium közegészségügyi osztályának élére kapott kinevezést. A forradalmak után megváltozott a hazai egészségügyi irányítás rendszere: a közegészségügy és a betegellátás kérdései a Belügyminisztériumból átkerültek a Népjóléti Minisztériumba, ami felfogásbeli különbséget is tükröz. Addig ez a terület, mint igazgatási, ezután szociális kérdésként jelentkezett. Ettől függetlenül az igazgatási és átszervezési kérdések a Belügyminisztériummal, történő egyeztetéssel történt, de nagyobb hangsúlyt kapott a népegészségügy. Győry Tibor megalapította a Népegészségügy című folyóiratot, amelynek főszerkesztője is volt. Annak idején a közegészségügyi gondolat népszerűsítésére, a közigazgatásban dolgozók felvilágosítására Markusovszky és Fodor megalapította az Egészség című folyóiratot, így a népegészségügyi kérdések megvitatására, különböző tervezetek ismertetésére a Népegészségügy című lap állt a rendelkezésre. Győry Tibor 1924-ben a Népjóléti Minisztérium helyettes államtitkára lett, e tisztségben befejezte az egészségügyi közigazgatás átformálását, az egészségügyi (kórházi) szakszemélyzet képzési lehetőségeinek megszervezését. Jelentős szerepe volt a társadalombiztosítási törvény (1927) előkészítésében és megalkotásában, az Országos Közegészségügyi Intézet (1926) felállításában, a két világháború közötti nagy kórházépítési program megtervezésében és elindításában, az egészségügyi szakképzés megújításában és az ehhez tapadó szakintézmények megszervezésében, amelyre, hosszú évtizedekre a hazai köz- és egészségügyi ellátás épült. A közhivatalnok élet feszültségeit az orvostörténelem művelésével, amennyire ideje engedte, vezette le. Sok tehetséges fiatalnak segített pályakezdésében. 1932-ben még ő irányította a Népjóléti Minisztériumból a Belügyminisztérium apparátusába visszahelyezni a közegészségügyi igazgatást, de helyét hamarosan Johann Bélának adta át.

Johan Béla (1889–1983) a két világháború közötti időszak meghatározó egyénisége, aki az elméleti és a gyakorlati közegészségtan jelentős személyisége lett. Patológusként kezdte, 1919ben egyetemi magántanár, 1927-ben egyetem rk. tanár lett. Katonaorvosként járványkórházban tevékenykedett, koleraellen vakcinákat állított elő. 1922-ben meghívást kapott az USA-ba, mint Rockefeller-ösztöndíjas tanulmányozta Amerikában és Európában az oltóanyag termelést, a közegészségüggyel kapcsolatos laboratóriumi munkákat. Hazatérése után a Phylaxia Otóanyaggyárban megszervezte a humán oltóanyagok osztályát, elképzelései szerint épült fel az Országos Közegészségügyi Intézetet, amelynek első igazgatójává nevezték ki. Vezetése mellett megszervezték s falusi egészségügyi szolgálatot, a mintajárásokban az egészségvédelmi munkaegységes állami rendszerét. Államtitkárként (1935–1944) átszervezte a tisztiorvosi (1936), majd a falusi orvosi hálózatot államosította (1940). Jogszabállyal biztosította az öszszes orvosi állásának betöltésekor a központi szakmai elbírálást. A második világháború után ismét kutatóorvos lett a Phylaxia Gyárban, az első hazai penicilnkészítmények szakmai irányításával kerültek forgalomba, Később a Kőbányai Gyógyszergyár antibiotikum laboratóriumát szervezte meg, amelynek sorozatgyártását a Phylaxiában szervezte meg. Számos találmánya és szabadalma volt, A második világháború után és a rendszerváltoztatás után több igaztalan politikai támadás érte, ami semmiképpen nem vonják kétségbe szakmai nagyságát.

A hazai közegészségtan meglapozója és nemzetközi hírnévnek örvendő egyénisége volt Fodor József (1847–1901). A pesti orvosi karon végzett (1865). Ebben az időben a közegészségügyre vonatkozó törvények, a szervezéssel kapcsolatos eljárások, valamint az igazságügyi orvostan az államorvostan nevű tárgyként került előadásra, a tanszék vezetője Rupp Nepomuk János volt, aki Fodor Józsefet tanársegédként maga mellé vette. F odor József és a nála jóval idősebb Markusovszky között baráti kapcsolat alakult ki, aki nemcsak pártfogója, hanem kutatásaiban ösztönzője is lett. Fodor 1869-ben a „tiszti orvosi eljárás” magántanára lett, majd 1870-ben – Markusovszkyék támogatásával – nyugat-európai tanulmányútra ment, először Münchenben Max Pettenkoffer közegészségtani előadásait hallgatta, majd Liebing mellet orvosvegytani laboratóriumi gyakorlatot teljesített. Tanulmányútja alatt Német- ország, Belgium, Hollandia és Anglia jeles orvosi intézményeiben megfordult, tanulmányozta tevékenységüket, vizsgálata a nagyvárosok közegészségügyi állapotát, kommunális ellátásának viszonyait. Erről jelentette meg jeles könyvét, a Közegészségi állapotok Angolországban, ami a kritikai észrevételek mellett a hazai közegészségügyi programot is tartalmazta. Hazatérése után kinevezték az akkor megindult kolozsvári orvosi karra az államorvostan tanárának, de mindössze két évet töltött itt, hiszen kinevezték a budapesti egyetem közegészségügyi tanszékének élére, amely Pettenkoffer müncheni tanszéke után második volt Európában, de az első, ahol k9ötelező szigorlati tárgy lett a közegészségtan.

Fodor elsőnek a közegészségtan oktatását szervezte meg, A közegészségtan vizsgálatát nem csupán a járványok, megfigyelésére korlátozta, hanem kiterjesztette az emberi környezet nagy területeire, a talajra, a levegőre, a vízre és a település-egészségügyre, amely keretébe tartozott az ivó- és szennyvíz, a csatornázás, a közművesítés, a fűtés, a levegő tisztasága, a személeltávolítás vizsgálata. Ennek tanulmányozására eszközként használta fel a bakteriológiát, kora nagy vizsgálati tudományát.

Tudományos munkásságának jelentős területét módszertani kutatások adták. A klasszikus higiéniai kérdéseket is módszertani szempontból vizsgálta, így nem fogadta el Pettenkoffer talaj-víz-levegő elméletét, hiszen az általa kidolgozott széndioxid kimutatásának szén-hemoglobinképzésen alapuló módszerével sikerült kimutatnia a legkisebb széndioxid mennyiséget is. Ezt alkalmazta a talajvizsgálatoknál, ami új megvilágításba helyezte a talaj-víz-levegő összefüggéseit. A talajvizsgálatok másik vonatkozása bakteriológiai jelentőségű. Akadémiai székfoglalója már az immunológia jelentőségű kérdéssel foglalkozott: Fodor bebizonyította azt, hogy a fertőző baktériumok az egészséges állat vérében elpusztulnak annak biokémiai hatására. Ma már e kérdésben az orvostudománynak más a felfogása, mégis Fodor József kutatásai kétségtelenül elismerést érdemelnek, hiszen megsejtette az immunológia jelentőségét.

Az előbbiekkel kapcsolatosak település egészségtani, valamint az életmód és az egészségi állapot kapcsolatát vizsgáló kutatásai. A hosszú életfeltételi című akadémiai előadásában (1885) statisztikai adatokkal bizonyította a helytelen életmód és a rossz táplálkozás társadalmi osztályonként nyomon követhető, ezt mutatták statisztikai felmérései is. Ebből a szempontból ellenezte a nők helytelen munkába állítását, a gyermekmunkát, sürgette az anya- és csecsemővédelmet, majd ez ösztönözte iskolaegészségügyi vizsgálatait, az iskolaorvosi szolgálat megszervezésére tett fáradozásait. Mindezek előmozdítójának az egészségügyi felvilágosítást tartotta, szorgalmazta az iskolai oktatásba való beiktatását is.

Fodor kora jelentős kutatója, a közegészségtan egyik megalapozója lett, akinek közéleti tevékenysége is számottevő volt.1