Annak ellenére, hogy az orvostörténelmi tárgyú összefoglaló munkák a 18. századtól jelentek meg rendszeresen nyomtatásban és kialakultak az orvostörténelem központjai, valamint tényleges orvostörténelmi érdeklődéssel rendelkezett az európai orvostársadalom, az egyetemi oktatásért még komoly küzdelmet kellett vívni. Az orvostörténelem művelése és önálló szaktudománnyá történt fejlődése nem jelentette az orvostörténelem egyetemi oktatását. Az egyetemi orvosképzésbe – nem kötelező tárgyként – elsőnek Franciaországban, a párizsi egyetemen vezették be (1795), míg erre az itáliai és a német területeken csak a 19. század első felében került sor (Firenze 1806, Nápoly 1814, Padova 1815, Pisa 1841 stb.). Az egyetemi előadási jog viszont itt sem jelentette még a tanszék megszervezését. Az előbb említett területeken kívül Moszkvában 1826-ban, Bécsben 1850-ben, Pesten 1836-ban iktatták be az orvostörténelmet rendkívüli tárgyként az egyetemi tanrendbe. Viszont a krakkói egyetemen már 1809-ben megszervezték az orvostörténeti tanszéket, kötelező tették e tárgy oktatását, bár ennek ténye sokban függött a korabeli lengyel politikai helyzettől. A nemzeti függetlenség elvesztése után Krakkóba összpontosult a függetlenségi mozgalom, amelynek szellemi központja az egyetem lett. Rendkívüli módon felfokozódott a nemzeti múlt iránti érdeklődés és ez vonatkozott a szaktudományokra is. E sajátos helyzet ösztönzőleg hatott az orvostörténelem művelésére, így önálló lengyel orvostörténeti iskola alakult ki, amely később vezető szerepet játszott az európai szakkutatás területén is. 1