Az itáliai egyetemeken az orvostörténelem oktatásának alakulása részben kötődött az egyes egyetemek hagyományaihoz, részben az európai orvostörténeti kutatások kiformálódásának függvénye lett. Az itáliai orvosképzésben is lejátszódott az „átalakulás” folyamata, a modern orvosi gondolkodás és szemlélet kialakulása a könyvtárakban kényszerítette be a múlt orvosi gyakorlatát, innen indult el az orvostörténeti kutatás folyamata. Itália abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy az olasz nyelvterületen működött Európa legtöbb és a legnagyobb múlttal rendelkező egyeteme, aránylag csekély távolságra egymástól. Ez utóbbi lényeges a szakmai tudományos iskolák kialakulásának szempontjából. Jellemző, hogy az itáliai orvosi karokon szinte egyidőben alakulnak ki az egyetemi orvostörténeti könyvtárak, múzeumi gyűjtemények, amelyek mindegyike szorosan kötődik az adott egyetem orvosképzésének hagyományaihoz. Igaz, ennek magyarázata az, hogy Itália a 19. század közepéig több államból álló terület volt, mindegyik törekedett saját egyeteme megtartására. Az olasz egység megteremtése után egyetlen egyetem sem szűnt meg, a helyi hagyományok őrzője is lett. Itália különben is az ó- és középkori tudományosság középpontját jelentette, a keresztény tudományok kialakulásának bölcsője is volt. Így az ó- és középkori medicina, a keresztény orvosi tudományok kutatásának elindulása is az olasz egyetemekhez kötődik. Az olasz orvostörténeti kutatások megalapozói – Salvatore Renzi (1800–1872), Francesco Puccinotti de Urbino (1794–1872), Alfonso Corradi (1833–1892), valamint több más kutató – elsősorban az ó- és középkor medicinájának forrásait tárták fel, áttekintő szintézisek írtak, valamint a kutatás lényeges segédleteit (bibliográfiákat, összegző könyvjegyzékeket stb.) tették közzé. Az itáliai orvostörténeti kutatás központja Nápoly, Firenze és Róma orvosi karai lettek. Az olasz egyetemeken az orvostörténeti kutatás helye az orvostörténeti könyv, irat és tárgyi gyűjtemények voltak, ami idővel egyetemi orvostörténeti múzeumokká alakultak át.