A nyugat-európai egyetemeken – az angol, a németalföldi nyelvterületeken – a „francia mintát” követve formálódott ki az orvostörténelem kutatása és oktatása. A holland és a belgiumi egyetemeken is lelkes – gyakran más tárgyat oktató – orvosoknak köszönhető az orvostörténeti témájú előadások meghirdetése, illetve saját tárgyuk előadása közben kerestek alkalmat orvostörténeti témák megvilágítására. Mások például az egyetem könyvtárának anyagából állítottak össze orvostörténeti bibliográfiákat vagy az orvosi kar történetén belül feldolgozták jeles tanáraik élet- és szakmai pályafutásuk történetét, bibliográfiáját. Ezen irányzat jeles képviselője volt F. Z. Ermerins (1808–1871) – a bécsi Theodor Puschmann holland tanítványa –, aki „Geschidenis van den Geneeskunde en van hare beoffrnaren in Nederland”, majd az ókori mesterek (Hippokratész, Soranus, Galenosz stb.) feldolgozásaival megteremtette a tudományos holland orvostörténetírás.1

Nyomdokain járt Jelle Banga (1786–1877), aki az amszterdami egyetem orvostörténeti ritkaságait sorozatban adta ki facsimile kiadásban, valamint könyvsorozatban publikálta a jeles holland orvosok munkásságát. Banga jeles historiográfus volt, munkásságát később többen is kritizálták, de művei forrásértékkel rendelkeznek. Részben nyomdokain járt A. H. Israels (1822–1883), aki – Bangával szemben – nem másodlagos irodalmat használt fel alapvetésnek számító munkáihoz, hanem eredeti levéltári kutatásokra támaszkodott. Feldolgozta Németalföld legrégebbi orvostörténeti forrásait, megírta az orvos- és természettudományos képzés fejlődését a leydeni egyetemen. Israels 1857-ben a leydeni egyetemen Historia medicinae címmel fakultatív előadássorozatot hirdetett meg, még abban az évben elnyerte a magántanári fokozatot is. Igaz, Israels már 1849-ben az orvostörténeti oktatás bevezetéséért folyamodott az egyetem senatusához, amit akkor nem kapott meg, de 1857–1895 között az orvostörténelem magántanáraként működött Leydenben, de 1877-től az amszterdami egyetem orvosi karára rendkívüli tanárként adhatta elő Németalföld és Belgium orvostörténetének és közegészségügyének múltja című tárgyat. Sajnos halála után nem volt utóda, bár az orvostörténelmet továbbra is előadták egyes szaktárgyakon (anatómia, élettan, sebészet stb.) belül.

Az 1880-as években az amszterdami és a leydeni egyetemeken olyan reformokat hajtottak létre, amelyek életre hívták az egyetemtörténeti intézeteket. Az egységes, karok közötti intézeten belül gondoskodtak minden tudományág, így az orvos- és gyógyszerészet-történet oktatásáról, kutatásáról, könyv- és folyóirat-kiadásáról stb. Ezt az egyetemi szervezeti formát Leydenben és Gentben is megvalósították. Az intézeti kereteken belül működő orvostörténeti tanszék élére 1904-ben E. C. van Leersumot (1862–1938), a farmakognosia professzorát nevezték ki, aki 1913-ban megalapította a Holland Orvos- és Természetvizsgálók Társaságot. Jelentős szerepe lett az egyetemtől független Orvostörténeti Intézet megszervezésében is. Az Orvostörténeti Intézet élére J. D. De Lint (1869–1936) nevezték ki, aki viszont 1924-től a leydeni Egyetemen az orvostörténelem magántanára lett. Rendkívül népszerű előadó volt, 1920-bnan egyik alapítója volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak, 1927-ben főtitkára az amszterdami nemzetközi orvostörténeti kongresszusnak, 1950-ben pedig emlékének szentelték az 1950. évi Amszterdam- leydeni kongresszust.

Az orvostörténelem oktatásának az előzményekben vázolt oktatási szervezete változatlan formában működött tovább, kiváló orvostörténészek álltak az élén. Az egységes tudomány- és egyetemtörténeti intézetem belül önálló „tanszékkel” rendelkezik a matematika, a fizika, a kémia, a biológia, a geológia, a technika és a gyógyszerészettörténelem, sőt az egyes szaktudomány történeti előadások hallgatóinak lehetőséget adnak az „áthallgatásra”, ami valóban rendszeressé vált az orvos-, biológia-, gyógyszerészet-történet „háromszögében. A gyógyszerészet-történet első jelentős kutatója A. H. Stoeder volt, aki 1891-ben megjelentette a Gyógyszerészet-történet Hollandiában című alapvetésnek számító monográfiáját, amellyel a gyógyszerészet-történet első magántanára lett Leydenben.

Az angolszász területen a németalföldi fejlődéshez hasonlóan alakult az orvostörténeti kutatás és oktatás ügye. A jeles angol orvosok és természettudósok munkáiban – például William Harveynál is – gazdag orvostörténeti magyarázó vagy bizonyító anyag található, ami bizonyítja a cambridgei, az oxfordi és a londoni egyetemen folyt orvosképzésben az orvosi múlt iránti érdeklődést. Az angol orvosképzés egyik sajátossága volt a külföldi szakmunkák angol nyelvre történt lefordítása, ami vonatkozott az orvostörténelemre is. Így Daniel Leclerc 1696-ban már angol nyelven is megtalálható volt az egyetemi könyvtárakban. Példájára a 18. század első évtizedeiben számos angol szerző jelentkezett orvostörténeti munkájával, bizonyítva az angol tudományos élet nyitottságát Európára. Még szó sem volt szervezett egyetemi orvostörténeti oktatás megszervezéséről, de jól felkészült – autodidaktának már nem mondható – orvostörténészek összefoglaló feldolgozásokat jelentettek meg az orvosi filozófiáról, az orvosi gyakorlat alakulásáról, kiadták az alapvető bibliográfiákat, biográfiákat, majd az Angliára jellemző klubrendszerben megjelennek az orvostörténeti témaköröket is felkaroló szervezetek, ahol önkéntes alapon a medicina múltjával foglalkozó előadások hangzanak el, ilyen témájú írások jelennek meg szakfolyóiratokban.

Az angliai oktatási rendszerről egészen kiváló leírást adott 1805-ben kiadott könyvében Joseph Frank2, a bécsi egyetem anatómia professzora, aki részletesen felvázolta az angol egyetemek (London, Oxford, Cambridge, Edinburgh, Glasgow) egyetemi rendszereit, karait, intézeteit, az oktatott tantárgyak előadó tanárait, a kötelezőeket és a választhatóakat egyaránt, különös hangsúlyt adva az elméleti és a gyakorlati tárgyak arányainak, valamint a gyakorlati orvosképzésnek. Frank is nyomon követi az angol egyetemi oktatási rendszerben azt a 18. század közepétől észlelt változást, amely a természetrajz önálló diszciplínává válását eredményezte. Az iskolai és az egyetemi oktatásban a természettudományt már nem lehet csak az orvosi ismeretekkel együtt tanítani, elkülönülve jelenik meg a botanika, az állattan, a fizika és a kémia, önálló lesz a historia naturális (Naturgeschichte), amely a biológia ismereteinek előtérbe helyezésével vizsgálja az élő világ alakulását, célja a tudomány fejlődése és akkumulációja, a biológiai tárgyak közötti egyensúly megteremtése, bizonyos folyamatos történeti nyomon követése. Ez utóbbi sorába tartoztak az orvostörténeti ismeretek is, amelyek – mint a szintézisre törekvés bizonyítékai – magyarázatul szolgálhattak több természettudományi tárgy problémáinak megismerésére. Ez az oktatási forma jól rajzolódik ki az angol egyetemek orvosképzésében is, Oxfordi orvosképzésen belül külön szól J. Duncanról, a historia naturális professzoráról, akinek előadásai rendkívül népszerűek voltak, amit hetente az orvosi kar könyvtárában tartott, tanársegéde a fiatal orvos Bright és az antwerpeni Chevalier Peges, aki azt a népszerű tárgyat szülőhazájában is meghonosított. Ez a tantárgy a 19. század elején, a moszkvai egyetemen is tanszéket kapott, valójában ott is azt orvostörténelem oktatásának gondozója lett. Cambridgeben külön kiemelte az orvosi kar gazdag és rengeteg régi könyvet őrző könyvtárát, ahol külön részlegben különítették el a régi orvosi könyveket és kéziratokat, szakképzett orvos volt a „felügyelője”. Az edinburghi orvosi karon a medikusoknak az egyes alaptudományok professzorai olyan szakmai feladatokat is adnak, amelyek csak régi orvosi könyvekben találhatók meg,erről előadást kell tartaniuk professzoruk előtt a társaiknak.

Joseph Frank külön szól az orvosi kar klinikáján folyó gyakorlati oktatásról: a gyakorlati oktatást irányító tanár az egyes betegek bajának ismertetése közben alapos ismertetést ad a z adott betegség történetéről, valamint arról, hogy az ó- vagy középkortól milyen gyógyszerekkel portálták gyógyítani. (Itt említi a kórlapot, amit napra készen kell vezetni, feljegyezve a lázat, a gyógyszereket, a betegségben beállott esetleges változásokat stb.) Frank megemlítette azt is, hogy ez a kórlapvezetés nem ismeretlen az orvosi gyakorlatban, hiszen ezzel találkozott már Paviában, Bécsben, Würzburgban, illetve Vilnóban is. Frank követendő példának ítélte meg az Edinburghban tapasztaltakat, amikor az orvosi ismeretek történetét nem egy-egy orvos életrajzának, munkásságának előadásával tanítják, hanem az orvosi gyakorlat szemszögéből, egy-egy konkrét betegség „történetén” keresztül közelítik meg. A járványbetegek gyógyításánál az előadó tanár kiváló ismertetést adott a hallgatóknak a nagy járványokról, az eredményes és eredménytelen elkülönítésekről, az európai karantén rendszerekről, országonkénti törvényekről.

Joseph Frank Edinburghban említésre méltónak tartotta megemlíteni dr. Rutherford professzort, a botanikus kert vezetőjét és a botanikatörténet előadóját, aki különben orvosi végzettséggel rendelkezett, és dr. Waltherrel együtt előadta a historia naturális című tantárgyat. Glascow-i egyetem orvosi karán a historia naturális című tantárgyat ugyancsak a botanikával összevonva dr. Free és dr. Taffreay adták elő hetente egy alkalommal.

Nagy Britanniában a 19. század első harmadában sorra alakultak az orvosi szaktársaságok, amelyeken belül szintén foglalkoztak orvostörténelemmel. A 19. század közepe már az angliai orvostörténelem virágkora, monográfiák, biográfiák és az orvosi szakterületek történetét feldolgozó munkák sokasága látott nyomdai napvilágot.

Az orvostörténelmi társasági élet és könyvkiadás sokoldalú fejlődésével szemben az egyetemi oktatás és az intézeti tudományos tevékenység bizonyos lemaradást mutatott, illetve az utóbbi erősen „alapítványi függő” volt. Az orvostörténelem első egyetemi magántanára John Dixon Comrie (1875–1939) lett az edinburghi egyetemen 1912-ben, aki különben megszervezte a Királyi Orvostársaság orvostörténeti szakcsoportját is. Ugyanebben az évben nyert magántanári képesítést Oxfordban William Osler, majd 1914-ben rendes tanárként itt nyert katedrát Charles Joseph Singer (1876–1960), aki megszervezte tudományos kutatóhelyként az orvostörténelem tanszékét. Osler, Singer és Robert William Theodor Gunthlerrel (1869– 1940) megszervezték Oxfordban a Tudománytörténeti Múzeumot. Charles Joseph Singer, az angol orvostörténeti kutatás jelentős egyénisége, kiemelkedő nemzetközi kapcsolatot épített ki az orvostörténelem európai központjaival, így 1924-ben Sigeristtel és Sudhoffal, Oxfordban a biológiatörténet magántanára is lett, később a londoni orvostörténeti tanszék vezetésével is megbízták. Az orvostudomány történetét erős természettudományos, elsősorban biológiai szemszögből tárgyalta, elmélyült kutatásokat végzett az embriológia és az élettan területén is.

Az angliai orvostörténeti kutatás jelentős anyagi hátterét az 1913-ban – Henry Salamon Wellcome (1853–1936) – alapított „Wellcome Alapítvány lett, amely jelentős orvostörténeti könyvtárat, múzeumot is létre hozott, támogatja nemcsak az orvos- és gyógyszerészet-történeti kutatásokat, hanem a természettudományok majd minden területén folyó vizsgálódásokat.3