A bécsi egyetem oktatási rendje sokban hasonlított a többi német egyetem oktatási szerkezetéhez, szelleméhez és gyorsan követte a változásokat. Ez vonatkozott az orvostörténelem valamilyen formában történő oktatására is, szinte egyidőben születnek Bécsben is orvostörténeti témájú orvosavatási értekezések. Nagyjából a témaválasztás is azonos volt, ókori nagy orvosok életművének, munkásságának, kéziratainak feldolgozása, a középkori járványok stb. Ahogy a magyar orvosképzésre jelentős hatással volt a Ratio Educationis felsőoktatást érintő rendelkezései, úgy a bécsi egyetem orvosképzését is a felvilágosult abszolutizmus oktatási szemléletének kívánalmai határozták meg. 1808-ban a bécsi Allgemeine Krankenhaus másod főorvosa, a svájci születésű Heinrich Ludwig von Attenhoffer (1785–1838) azzal a kéréssel fordult az egyetem orvosi karának dékánjához, hogy orvostörténeti előadásokat hirdethessen meg.1 1816-ban Szent Pétervárra távozott, a hadsereg szerződtetett polgári orvosaként működött.) 1809-ben úgy foglalkoztak kérelmével, hogy előadásaiban foglalkozzon az orvosi irodalom ismertetésével is. Két évvel később viszont Joseph Andreas von Stieft, udvari orvos és az orvos-sebészképzés kari igazgatója azzal a kérelemmel fordult az uralkodóhoz, engedélyezze Andreas Ignaz Wawruch (1782–1842)2 tanársegéd részére latin nyelven az Allgemeine Krankenhaus tanácstermében az orvostörténelem és orvosi irodalom címmel előadássorozat megtartását. Az egyetem iratai között szerepelt a tanterv is, amely az ó- és középkori szerzők munkásságának és irodalmi tevékenységének bemutatása mellett a gyógyítás történetével is kíván foglalkozni. Tananyagához irodalmat is ajánlott, mégpedig Sprengelnek 1792-ben Halléban kiadott Versuch einer pragmatischen Geschichte der Azneikunde és Johan Peter Frank munkáit. Az iratok szerint az orvostörténelem első bécsi rendkívüli tanára Heinrich Attenhoffer volt (1808–1811), de 1811-től már Andreas Ignaz Wawruch a kar rendkívüli tanára, míg a Katonaorvosi Akadémián Töltényi Szaniszló 3 tartott az ókori orvostudományról előadásokat. Ebben az időben a kórbonctani előadások keretén belül Philipp Carl Hartmann tartott anatómia és kórbonctan történetéről előadásokat, akitől kéziratban maradt fenn az Általános kórbonctan története című könyv kézirata Hatására többen is írtak orvostörténelmi tárgyú munkákat, így Dietrich Georg Kieser (1779–1862) Az orvostudomány rendszere című kézikönyvet, amelyben külön foglalkozott az orvosi filozófia történetével, illetve a Hartmann tanítványai közül Heinrich Anton Stecker 4 és Ernst Freuchtersleben orvostörténeti disszertációi emelkednek ki. A bécsi orvosi karon orvostörténelmi tárgyú disszertációk sora egyre gyarapodott, bár szerzőik többségét nem jegyezték sem a kutatók, sem már orvostörténeti tárgyú írások szerzői között. Az orvostörténeti témák többsége a járványokkal, illetve jelentős múlttal rendelkező, de abban az időben újból az orvosi érdeklődés középpontjába került gyógymódok és gyógyító kultúrák kerültek. Az orvostörténeti témájú disszertációk különböző klinikákhoz kötődtek, így joggal vetődött fel, hogy – elsősorban Ernt Wilhelm von Brücke kezdeményezésével – az orvosi karon belül orvostörténeti tanszéket kellene megszervezni. Ezzel a kérdéssel 1849. november 16-án foglalkozott a kar tanulmányi igazgatója és egy évvel később, 1850. december 3-án arról számoltak be, hogy a kar küldöttei megtekintették a berlini orvosi kar orvostörténeti tanszékét, tanulmányozták oktatási programjuka.5 Ennek értelmében gróf Leo Thun oktatásügyi miniszterhez fordultak kérelemmel, hogy engedélyezze z orvostörténeti tanszék megszervezését és a tárgy oktatás előadására Franz Romeo Seligmannt (1808–1892) javasolták. Seligmann, nyugalomba vonulásáig, 1869-ig adta elő az orvostörténelmet rendkívüli tanárként, helyébe lépett Theodor Puschmann (1844–1899), aki valóban képzett orvostörténész volt, Berlinben, Münchenben és Magdeburgban, a porosz orvostörténeti kutatás központjaiban képezte magát. Hivatalosan a Pszichiátriai Klinkán működött, de nevéhez fűződik a bécsi orvosi karon a szervezett orvostörténeti kutatás elindítása. 1878-ban Lipcsében habilitált, 1884-ben megszerkesztette a bécsi orvosi kar utolsó száz esztendejéről szóló kötetet, l889-ben pedig nyomtatásban is megjelentette az orvosképzés múltjáról és jövőjéről szóló vaskos könyvét, számos kisebb tanulmánya jelent meg német és osztrák orvosi folyóiratokban.