(…) Lengyelországnak mind az öt egyetemén az orvostörténelemnek rendes tanszékei állanak fenn intézettel vagy szemináriummal összekötve. Az orvostörténelem hallgatása kötelező s a doktori szigorlatnak is tárgya. A krakkói egyetemen levő intézet (10 ezer kötetes könyvtárral, 135 kézirattal és jelentékeny múzeumi gyűjtemények felett rendelkezik) professzora és a múzeum igazgatója W. Szumowski), Posenben 2500 kötetből álló könyvtárt és gyűjteményeket tartalmazó szeminárium (Stanislaw Wrzosek). Varsóban (1934) nem régen készült el az intézet (Giedroyc). Vilnában szeminárium működik kisebb könyvtárral és gyűjteménnyel (Tzebinski). A lembergi intézet még kiépítés alatt van.”1

A lengyel orvostörténeti oktatás valóban egyedülálló volt Európában, sőt a 19. században több szempontból vezető szerepet játszott. Okát elsősorban a sajátos lengyel politikai helyzetben kell keresnünk. A 18. században – a lengyel királyi hatalom megroppanása és a szomszédos hatalmak (Orosz-, Németország és Ausztria) területszerző törekvései miatt – a lengyel királyság kétségbe esett kísérletet tett a lengyel államberendezés, a társadalom, a gazdaság, a művelődési viszonyok megreformálására. Stanislaw Paniatowski király a felvilágosult abszolutizmus szellemében, igen rövid idő alatt olyan széles reformokat valósított meg, ami nemcsak az 1791-ben elfogadott lengyel alkotmányban testesült meg, de megnövelték szomszédai mohóságát is. 1796-ban végleg felosztották a maradék Lengyelországot, majd a napóleoni háborúk ugyan reményt ébresztettek egy – kisebb területű – lengyel állam létrehozására, de a bécsi békekötés után (1815) az úgynevezett kongresszusi Európában már csak a krakkói városállam ápolta a lengyel önállóság szellemét. Ettől az időtől Krakkó töltötte be nemcsak az önállóság, de a lengyel szellemiség szellemét. Az ősi egyetem lett a lengyel kultúra és tudomány „központja”, itt képezték – messzi földről ide érkezett – a lengyel értelmiség legjavát. Az csak természetessé vált, hogy minden tudományszak „lengyel” történetét is kutatták, oktatták, ezeknek tanszékeket, intézeteket szervezzenek. Így érthető, hogy az orvosképzésen belül miért kap különös szerepet az orvostörténelem.

Az orvostörténelem már a 17. század első felétől szerepet kapott a krakkói orvosképzésében: a krakkói püspök által engedélyezett tankönyvek között szerepelt az 1635-ben Krakkóban kinyomtatott Chronologia medica cum titulis honorificis maioribus suis a grata posteritate delatis című, alig 60 oldal terjedelmű orvostörténeti témájú könyv. Szerzője Bartolomiej Dylagowski (1560–1630) orvos baccalareus, a bölcseleti tanfolyam filozófia tanára, aki orvosi fokozatát a Questio physica de natura motus című disszertációjának megvédésével nyerte el. Sajnos orvosdoktori fokozatáról nincs tudomásuk, viszont filozófia professzorként előadott az orvosi karon is., az orvosi gyakorlatot adta elő.2

Dylagowski munkájában vázolja Hippokratész felfogását az emberi test működéséről, majd a görög-római medicina jeles orvosainak szakmai tevékenységét elemezte. A Synopsis chronologica fejezetben arab, latin, német, lengyel, angol, spanyol és francia orvosok munkáit sorolja fel, de a hangsúlyt a lengyel orvosok munkásságára helyezte, elsősorban a krakkói egyetem kiválóságainak munkásságát részletezi. E munka valóban hatással volt a később Krakkóban kiadott egyetemtörténeti és orvos disszertációkra, sőt halála után az egyetemi krónika külön is megemlékezett róla, „orvosi krónikásként” említik nevét. Ez állt a krakkói egyetem templomának tekintett Ferences-templom előcsarnokában levő emléktábláján. Bartolomiej Dylagowski hatására a 17. században többen is foglalkoztak az orvosi kar jeles egyéniségeivel, így az észak-magyarországi születésű és magyar nemességgel rendelkező Stanislaw Wosinski (1644–1694)3 orvosdoktor, krakkói kanonok, az elméleti orvostan professzora – többek között – feldolgozta az orvosi kar történetét, amelyet 1896-ban Bronislaw Wojciechowski nyomtatásban is kiadott. Wosinski munkájában 63 Krakkóban végzett orvossal és kézirataival foglalkozott. Különös figyelemmel foglalkozott 25 orvosprofesszorral, közöttük Jakub Suskival (+1678), akinél kiemelte orvostörténeti kéziratait is.

A 18. században, a felvilágosult abszolutizmus lengyel egyetemi reformjáig a krakkói orvosi karon valóban többen foglalkoztak orvostörténelemmel, főleg a kar történetével, de éppen a krakkói egyetem gyors és látványos hanyatlása miatt ez is erőtlenné vált. A lengyel egyetemi reform érintette a krakkói, a vilnói egyetemet, majd a Napóleon által életre hívott és „tiszavirág életű” Varsói Nagyhercegsége által alapított varsói egyetem (1809), valamint a II. József császár által még 1786-ban megalapított lembergi egyetem a kor modern egyetemeinek számítottak. Krakkóban, Vilnóban és Varsóban szinte egyidőben történt javaslat az orvostörténelemnek a kötelező orvosi tárgyak közé emelésére, sőt 1810 áprilisában elrendelték az oktatását is. Az orvostörténelmet a IV. tanév első félévében heti három órában, az 1814/1815. évi tanévben az orvostörténeti katedrát az orvosrendészeti és igazságügyi orvostani intézetben helyezték el, lehetett disszertációt írni, de mindenképpen szerepelt az orvosi tanulmányokat záró végső szigorlaton is. Az orvostörténelem első krakkói professzora (1809–1811) Franciszek Kostecki (1758–1844), a lengyel hadsereg volt főorvosa, 1794-től a Krakkói Szabad Város szenátora lett. Előadásait a göttingeni Blumenbach Handbuch der Naturgeschichte (1879) című munkája nyomán adta elő, valamint a krakkói orvosi kar történetéről írott munkákban leírtakat ismertette. Kostecki 1811/1812. tanévtől tisztségét átadta Jerzy Bodoszynskinek (1728–1832), aki német szerzők (a hallei Sprengel és az erfurti Hecker) munkáit vette figyelembe előadásaiban, de két év után az orvostörténelem előadását átadta Ignacy Wozniakowskinek (1779–1831), a szülészet-nőgyógyászat professzorának.

A Krakkói Városállam szenátusa 1866-ban átszervezte a Jagelló Egyetem orvosi karát, növelte a tanszékek számát, így önállóvá tette az igazságügyi orvostani, az orvosrendészeti és elkülönülve az orvostörténeti tanszékeket. A tanszék élére Sebastian Girtlert (1767–1833) nevezték ki. Kinevezése előtt az krakkói egyetem levéltárában és könyvtárában kutatott, fő műve a Krótki opis funduszów Akademii Krakowskiej i ich administracji (A krakkói egyetem működésének és adminisztrációjának rövid leírása). Girtler 1795-ben Bécsben szerzett orvosdoktori oklevelet, majd párizsi és berlini egyetemeken működött, ahol – orvosi gyakorlata mellett – levéltáros, tanulmányi felügyelő volt, majd Krakkóban a szülészet-nőgyógyászat professzorának helyettese lett. Belépett a krakkói városi hadseregbe, 1809-től városi tanácsossá is kinevezték. 1810-től az orvosi rendészet és az igazságügyi orvostan professzorává nevezték ki. Később 1818–1822 között a dékáni, 1826–1831 között rektori méltóságot viselte. Előadásait latinul tartotta heti három alkalommal, Hecker munkáját vette alapul. Előadássorozatának főbb témái: egyiptomi, görög-római orvoslás, különös tekintettel Hippokratészra, Galenosra, Keresztény medicina, Paracelsus, Helm, Harvey, Sídenham, Boerhawe, Hoffmann, Cullen, Stoll stb. Orvosi elméletek, gyakorlatok, különös járványok. Állandó levelezésben állt a német egyetemek orvostörténeti tanáraival, egyes feltett kérdéseit később kinyomtatott „levelekben” közzé tette. 1822-ben a Krakkói Tudományos Társaság kiadásában megjelentette lengyelül a Beszélgetések a z orvosi tudomány haladásáról és a gyakorlati orvostudomány és elmélet hatásairól című kéziratát.4 1816-ban Kosteckivel közösen foglalkozott a krakkói kórházak történetével egy közösen kiadott könyvben. Girtler 1826-ban másodprofesszornak maga mellé kineveztette Julius Sawiczewskit (1795–1854), egyben átadta neki az orvostörténeti kabinet vezetését is, aki heti két órában előadta az orvos- és állatorvoslás történetét, 1829–1831 között az igazságügyi orvostan történetét is. Ő is Sprengel és Hecker alapján oktatott, szerkesztette a Krakkói Tudományos Társaság évkönyvét, Girtler halála után az igazságügyi orvostan helyettes professzora lett. 1846 társadalmi összefogást szervezett a galíciai felkelés támogatására, tagja lett a krakkói forradalmi bizottságnak.

Girtler halála után az orvosi kar dékánja pályázatot írt ki az az igazságügyi orvostan, az orvosi rendészet és az orvostörténelem professzori tisztségére, amelyre többen is pályáztak. Végül Fryderyk Hechelt (1795–1851) nevezték ki, aki orvosi oklevelét 1821-ben a vilnói egyetemen szerezte meg. Német neve és családja német eredete ellenére lengyel volt, aki végzése után több mint másfél évtizedet Európa legkülönbözőbb egyetemein töltött. Előbb Bécsben, majd később Itáliában élt. Itáliában öt esztendőt töltött, élt Elbán, Szardínián, Korzikán, Szicíliában és Máltán. Innen Franciaországban, Hollandiában, Angliában, Dániában, Svájcban, Norvégiában és Finnországban töltött éveket. 1828–1834 között a göttingeni, a hallei, a lipcsei és a berlini egyetemeken működött három éven át, leginkább igazságügyi orvostani és anatómiai intézetekben dolgozott. A lengyel nyelven kívül beszélt latinul, angolul, németül, olaszul, franciául. 1834 decemberében tett pályázati vizsgát Krakkóban, amelynek írásbeli feladatait egy egész napon át dolgozta ki. 50 kérdés közül 16 volt az orvostörténelem tárgyköréből, Az orvostörténelmi kérdésekre adott válasza 18 oldalt tett ki, többségét latinul fogalmazta meg. A felhasználandó irodalomban megnevezte Sprengel, Chulant munkáit, a tananyagot bővíteni kívánta a legújabb orvosi irányzatok ismertetésével. A pályázat alapján 1835 júliusában foglalhatta el professzori székét, az orvostörténelem oktatására heti 5 óra állt rendelkezésére, igaz, az első évben csak 5 hallgató iratkozott be előadásaira, de a következő évben már hallgatóinak száma meghaladta a 30 főt. Az előadásainak ismertetését 1839-ben jelentette meg nyomtatásban a Az Orvosi Kar Évkönyvében, (II. kötet 28–258.), amely nem sokban különbözött elődeinek tematikájától, viszont az oktatásba bevonta Hecher, Ehl, Lassing, Isensee, Ackermann és Hoeven munkáit. Másik alapvetésnek számító orvostörténeti munkája Az igazságügyi orvostan fejlődése és a kezdeteinek történeti-kritikai elemzése című hosszú tanulmánya, amelyben gazdag kéziratos és történeti forrásokat dolgozott fel. Valójában ez az első lengyel nyelvű és forrásokra épülő igazságügyi orvostant feldolgozó orvostörténeti munka. Ugyancsak kiadta Az orvostörténelem lengyel forrásai és gyűjtemény című kötetét, amelyben a Jagelló Egyetem könyv-, kézirat és ritka dokumentumait vette számba. Lengyel nyelvre fordította Haeser kézikönyvét. Valójában Hechel nevéhez fűződik a krakkói egyetem orvostörténeti múzeumi gyűjteményének megalapítása, a z orvostörténeti dokumentumok tudományos feldolgozása, valamint a hazafias érzelmű lengyel orvostörténeti tudományos kutatása. A kutatásokat sokban segítette az orvosi kar professzorának, Krakkó főorvosának, Józef Jakubowskinak (1796–1866) 1833-ban tett kutatási alapítványa, amellyel a lengyel tudomány és orvostörténelem kutatását és lengyel nyelvű könyvkiadását kívánta előre mozdítani. Ez az alapítvány valóban ösztönzően hatott az orvostörténeti és egyetemtörténeti munkák megírásához és kiadásához. Ennek éppen olyan nagy jelentősége van a krakkói orvostörténeti kutatások ösztönzésére, mint általában Hechel munkásságának. Hechel valóban nemcsak igazi kutató volt, hanem pedagógiai tevékenységén keresztül ösztönözte a tudományos orvostörténeti kutatást. Saját kutatási módszereit is a német pragmatikus orvos történetírás hatotta át, és talán nem túlzás, hogy benne kell tekintenünk a lengyel orvostörténeti kutatás megszervezőjét. Hechel szemlélete találkozott a lengyel nemzeti öntudattal, a lengyel történeti múlt iránti fokozott érzékenységével, amely a 19. század közepén már nagyra emelte a lengyel orvostörténeti kutatásokat, Krakkóban és más lengyel városokban nem számított magányos és különös személynek az „orvostörténész”. Már Hechelnek is lettek kiemelkedő követői már lengyel területeken működő egyetemeken, közülük kiemelkedett Ludwik Gasiorowski (1807–1863), a poznani egyetem orvostörténelem professzora. Ugyancsak Hechel hatásának kell tekintenünk, hogy Józef Majer (1808–1899), a krakkói egyetem tanára és rektora, az 1813-ban alapított krakkói Lengyel Tudományok Akadémiájának elnöke nyolc kötetben dolgoztatta fel az ősi lengyel egyetem történetét, adta közre dokumentumait, de különös hangsúlyt adatott az orvosi kar múltjának. Majer orvosi diplomával rendelkezett, így pontosan megértette Hechel szándékát a lengyel orvostörténelem múltjának feltárásával kapcsolatban. Ezért is szorgalmazta Hechel halála után Gasiorowski meghívását a krakkói orvostörténeti oktatás élére, bár a döntés már a krakkói egyetem rektorának felelősségi körébe tartozott, hiszen az 1846. évi lengyel galíciai felkelés leverése után Ausztria megszállta az önálló krakkói városállamot, a bécsi Belügyminisztérium felügyelte alá került. Gasiorowski meghívását elutasították, viszont hozzájárultak ahhoz, hogy az igazságügyi orvostani és orvosrendészeti tanszék élére Fryderyk Skobelt (1806–1876), az anatómiai intézet professzorát nevezzék ki, egyben az orvostörténelem előadója is lett. Skobel kinevezése összefüggött a krakkói egyetem germanizálásával, hiszen az l848-as európai forradalmak leverése után a bécsi kormányzat fokozott figyelmet tanúsított minden nemzeti mozgalom és hazafias megnyilvánulás iránt, amelyben Krakkó nem lehetett „kivétel”. Skobel orvostörténeti előadásainak tematikája sokban hasonló volt a német egyetemeken folyó orvostörténeti képzés szemléletéhez, bár bővült M. G. Littré (1801–1881) munkájának, elsősorban Hippokratészra vonatkozó fejezeteinek alapos ismertetésével, a berlini A. Hirsch (1817–1894) nevezetes életrajzi feldolgozásának (Biographisches Lexikon der hervorragenden Aertze aller Zeiten und Völker) többkötetes alapvetésének részletes ismeretével. Ebben az időben már az európai orvosi karokon folyó orvostörténeti oktatás sokban hasonlatos volt egymáshoz, főleg a képzésben felhasználandó alapvetések beépítésében. Ebben a szellemben képzett lengyel orvostörténészek közül kiemelkedett a következő nemzedék lengyel kiválóságai, közöttük Józef Oettinger (1818–1895)5 aki már fizetés nélküli tanársegédként gyakran helyettesítette a betegeskedő Hechelt orvostörténeti előadásainak megtartásában. Oettinger volt az első Krakkóban, aki doktori disszertációját (1846) az orvostörténelem tárgyköréből írta (Josephi Struthii medici Posnanensis vita). Oettinger 1818-ban született Tarnówban zsidó kereskedő családból. Szüleit korán elvesztette, krakkói egyetemi tanulmányait vallási közösségének egyik tanulmányi alapítványa segítette. Előbb filozófiát, majd orvosi tanulmányokat folytatott. Szoros szálak fűzték a lengyel nemzeti mozgalomhoz, így ezért akadályozták meg 1850-ben magántanári kérelmét. 1846-ban tagja volt a galíciai Nemzeti Bizottságnak, 1848-ban a krakkói polgári mozgalom egyik szervezője lett. 1848-ban jelöltette magát a galíciai tartományi parlamentjébe birodalmi alkotmányt követelő programmal, bár a választásokon néhány szavazattal szenvedett vereséget.6

Lengyel nemzeti és polgári liberális felfogása miatt politikai tevékenységét ellenezte a krakkói zsidóság konzervatív vezetősége, az osztrák rendőrség állandó megfigyelés alatt tartotta. Szerény körülmények között élt, hiszen végzése után több évig a krakkói zsidó kórházban dolgozott minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül, 1850-től pedig – már fizetéssel – főorvos helyettes volt. Kollégái közül többen kifogásolták a heti egy alkalommal tartott „ingyenes rendelését”, amit ugyan lakásán tartott, de felekezeti hovatartozás nélkül foglalkozott a megjelent betegekkel. A rendőrségi megfigyelés és a tevékenységét ért bírálatok ellenére (vagy emiatt) 1861-ben ismét politikai szerepet vállalt, Bécsben a krakkói zsidó küldöttség tagjaként tárgyalt a belügyminiszterrel Galicia jövőjéről. Itt ismét hangsúlyozta a lengyelek teljes nemzeti jogainak visszaadását, a polgári jogok kiterjesztéséért. Kiemelte, hogy Galicia legnagyobb belpolitikai baja a vallási megosztottság, amivel az itt élő nemzeteket egymás ellen heccelik. Sokat idézték beszédének fő gondolatát: „az állam társadalmi szövetség a szabadság biztosítására, ahol semmi helye nincs a nemzeti és vallási gyűlöletnek.” Éppen a politikai enyhülés – hasonló volt a magyarországi helyzethez – légkörében adta be 1862-ben az orvostörténelem tárgykörében magántanári kérelmét „Az iskolán kivűli orvostudomány” címmel, amit elnyert, csak a nyilvános előadás jogát nem kapta meg. Az 1867-es magyar-osztrák kiegyezést követően újabb politikai enyhülés következett be Galíciában is, ennek következtében engedélyezték Oettingernek is az egyetemi előadás megtartását. Ebben nagy szerepe volt Stanislaw Janikowskinak, a törvényszéki orvostan és az orvosi rendészet professzorának, aki részben az egyetem vezetőségétől, rajtuk keresztül a bécsi Oktatásügyi Minisztérium egyetemi ügyek referensétől azt kérte, hogy Oettingert rendkívüli egyetemi tanárként bízzák meg az orvostörténelem előadásával, heti két alkalommal az ötödéves medikusoknak tartson előadásokat. Első nyilvános előadásán alig néhányan vettek részt, de később a krakkói egyetem legnépszerűbb előadói közé emelkedett. 1873-ban nyilvános rendkívüli egyetemi tanárrá nevezték ki, hatalmas levéltári kutatásainak eredményeként a krakkói egyetem orvosi karának dokumentumköteteit szerkesztette és adta ki. Ezekben az években írta meg az „általános orvostörténelem alapvonalai” című 3418 oldalas könyvét, amelyet teljes egészében nem tudott kiadni, kb. 900 oldalnyi része a Przeglad Lekarski mellékleteként nyomtatásban is megjelent. Oettinger kézirata (és megjelent részei) nemcsak a lengyel orvostörténelem eseménytörténetét ölelte fel, hanem részletesen elemezte az orvosi gondolkodás és filozófia fejlődésének számos történeti problémáját is. An ezeket a fejezeteket egy orvostörténeti tankönyvnek szánta, összefüggéseket keresett és erre a lengyel orvosképzés történetéből merített utalásokat. Sajnos akkor – Hechel halálát követő évektől – az orvostörténelem nem szerepelt a kötelező tárgyak között, e tárgyalt előadó magántanárok előadásaik színességével vagy különlegességével kívánták vonzóvá tenni. Oettinger az orvostörténelmet 1891-ig, nyugalomba vonulásáig adta elő, óraszáma 1875-től heti 3 órára emelkedett, mindvégig az igazságügyi és orvosrendészeti intézet keretén belül működő úgynevezett kabinetirodát vezette. Az általános orvostörténeti előadásokon kívül néhány órában előadta a szemészet, a közegészségtani intézetben a közegészségügy és járványügy történetét. Sajnos oktatói munkájához nem kapott hivatalosan egyetemi segítséget, nyugalomba vonulása után óráit senki nem vette át. Halála után két évig Józef Rostafinski (1850–1928), a botanika professzora adta elő az orvostörténelmet heti két órában, akinek nevéhez fűződik a Jagelló Egyetem orvosi kara a 15. században, majd a Természettudomány története a középkorban című könyveket.

Oettinger más irányú szakirodalmi tevékenységéből az első lengyel orvosi terminológiai szótár szerkesztése emelkedik ki. Többedmagával írta és rendezte a szótár anyagát és e munka őt a lengyel orvosi nyelvújítás jeles alakjává avatja fel. Szintén számottevő alkotásnak tekinthetjük híres Hippokratész-fordítását is, bár ezen kívül számos ókori görög-római író munkáját ültette át anyanyelvére.

A galíciai orvosi közélet első hetente megjelenő orvosi folyóirata a Przeglad Lekarski volt, amely hasonló szerepet játszott a magyar Orvosi Hetilaphoz. Kiadója a Lengyel Tudományos Társaság volt, alapításának éve 1862, első főszerkesztője Oettinger lett, aki 1872-ig látta el e tisztséget és a folyóirat sikere sokban rajta múlott. A lengyel orvosi sajtótörténet Oettinger az első jelentős orvosi lapszerkesztőként tiszteli. Közéleti szerepe ezzel nem zárult le, tagjává választotta a Lengyel Tudományok Akadémiája, elnöke lett a Lengyel Tudományos Társaságnak.

A századforduló éveiben a Jagelló Egyetemen az orvostörténelem oktatásának formai keretein nem változtattak, minden tanév kezdéskor gondolt jelentett az orvostörténelem előadójának megjelölése. 1900-ban ünnepelte a Jagelló Egyetem 1400-ban kiadott híres alapszabályzatának 500. évfordulóját, amely annak idején valóban európai egyetemmé tette a krakkói egyetemet. Ekkor az orvosi karon több kezdeményezés született az orvostörténeti oktatás újjászervezésére, új tanszéki vagy intézeti kereteinek kialakítására. Walery Jaworoski (1849–1924), a belgyógyászat professzora kezdeményezte a z orvosi orvostörténeti múzeumának megszervezését, amely egyben a tanszék szerepét is betöltheti. Az orvostudományi kar tanári testülete megalapította a Jagelló Egyetem Orvosi Karának Orvostörténeti Múzeumát, elrendelte a kar történeti dokumentumainak, orvosi eszközeinek, jeles professzorainak könyv- és irathagyatékának összegyűjtését és a Mickiewicz utca 2. számú, erre a célra átengedett épületben való elhelyezését. (Ma is itt működik az egyetem múzeuma és orvos- és gyógyszerészet-történeti intézete). Három munkatársat biztosítottak a gyűjtemény kezelésére, 1902-ben kiadott jelentés szerint a 10 ezer kötetes könyvtár mellett 1222 történeti értékű kézirattal és 1769 db orvosi eszközzel, emléktárggyal rendelkeztek. 1905-ben a kéziratok száma 2188 és a tárgyak száma 4617-re emelkedett, a könyvtár 13 ezer kötettel rendelkezett. Az orvostörténeti múzeum fenntartása jelentős költségeket igényelt, amelynek teljes összegét az egyetem nem tudta vállalni. A fenntartásra Edward Koczynski (1821–1903) professzor7 és Tadeusz Maczka krakkói orvos alapítványt tett, amelyhez két krakkói bank és több lengyel vállalat nagyobb összegekkel hozzájárult.

Ezekben az években az orvostörténelmet- rendkívüli tanárként – Leon Wachholz (1897–1942),8 az igazságügyi orvostan professzora adta elő az 5. éveseknek egy féléven át heti két órában. Wachholz – bár több orvostörténeti tanulmányt és szakterületének múltját feldolgozó könyvet adott ki – önmagát „műkedvelő orvostörténészek” tartotta. Előadásait jeles elődjeinek munkáiból állította össze. Ezekben az években kezdte el orvostörténeti tevékenységét Adam Wrzosek (1875–1965),9 a lengyel orvostörténetírás kiemelkedő egyénisége. Wrzosek pályafutása jól jelképezi az akkor három részre szakított Lengyelország értelmiségének sorsát: 1875. május 5-én született a Németországhoz tartozó lengyel országrészben, Zagórán. Iskoláit Lódzban végezte, de érettségi vizsgát az orosz cársághoz tartozó Piotrkówban tette le. Útja innen a kijevi egyetem orvosi karára vezetett, három esztendő múlva (1897) átiratkozott a zürichi egyetem orvosi karára, Egy esztendő múlva, 1898. július 19-én Berlinben szerezte meg orvosi oklevelét. A porosz egyetemen szerzett oklevelét még abban az esztendőben Kijevben nosztrifikáltatta, egy esztendőn át a szülészet-nőgyógyászati klinikán dolgozott. A szakvizsga letétele után félévig szülőfalújának körorvosa, majd Párizsban pszichológiát, Zürichben antropológiát és filozófiát tanult, miközben a városi gyerekkórház alorvosa.

A hosszúnak tűnő tanulmányút után 1901-ben Krakkóba megy, a kórbonctani intézet egyik tanársegédi állását eredménnyel megpályázta. A következő évben e tárgykörből magántanári képesítést kapott, helyettesítette az intézet betegeskedő professzorát. Ekkor találkozott Walery Jaworowskival, akinek kérésére bekapcsolódott a szervezés alatt álló orvostörténeti múzeum feldolgozó munkájába. Az orvostörténeti előadásokat tartó Wachholz viszont – felfigyelve ifjú kollégájának sokoldalú műveltségére – az orvostörténelem szépségére, e különös szakterületen való kutató és oktató munkára ösztönözte. 1906-ban már az orvostörténelem magántanára, amely fokozatot a középkor orvosképzéséről és jeles orvosairól írott disszertációjával kapott meg. Gyakran Wachholz helyett tartott orvostörténeti előadásokat, 1909-ben már az orvostörténelem rendkívüli professzoraként hirdetett egyetemi kurzust 5. éves hallgatóknak heti 4 órában. A félév végén kollokviumot tettek. Monográfiákban dolgozta fel a krakkói egyetem híres orvostanérainak munkásságát, újra írta a krakkói egyetem orvosi karának történetéről szóló jegyzetet, az első világháború kitöréséig közel90 orvostörténeti tanulmányt jelentetett meg nyomtatásban. Írásainak jelentős részét német, francia és orosz nyelven jelentette meg, az első olyan lengyel orvostörténész volt, aki a lengyel orvostörténelmet idegen nyelven „népszerűsítette” külföldi folyóiratokban. Más orvosi könyveket is irt: például a Belgyógyászati propedeutika című tankönyve (1913) sokáig használatban volt a lengyel egyetemeken.

Jeles szerepet játszott a krakkói orvostársasági életben: megszervezte az orvosok segélyalapját, a Medikusok Segélyegyesületét stb. Az első világháború kirobbanása után behívták katonai szolgálatra, bár korára való tekintettek a krakkói Katonai Kórház parancsnoka lett. Ekkor vált Pilsudski elkötelezett hívévé, ezekben az években dolgozták ki orvos barátaival a független lengyel állam egyetemi rendszerét, felsőoktatásának követelményeit, az egységes lengyel iskolarendszer szervezetét. Az orvosképzéssel kapcsolatos elképzelései valósultak meg 1918-ban az új független lengyel államban.

1918-ban kinevezték az első lengyel kormány Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumában az egyetemi ügyek referensének, alkalma nyílt elképzeléseinek megvalósítására. Minisztériumi munkája mellett szerepet vállal a varsói egyetem átszervezésében: megszervezi a kórbonctani és orvostörténeti intézetet, minisztériumi tevékenységének egyik eredménye, hogy a lengyel orvosi karokon kötelezővé tették az orvostörténelem két féléven át történő oktatását, az első félév végén kollokviumot, a második félévet szigorlat zárta. Az államvizsga követelményei közé is bevették az orvostörténelmet. 1920. november 15-én lemondott minisztériumi beosztásáról és kormánybiztosként elvállalta a poznani lengyel egyetem megszervezését. A reménytelennek tűnő – szakember és pénzhiány – helyzetben 1921-ben megindult az egyetemi, közte az orvosképzés is. A hatodik lengyel egyetemen ő lett az orvostörténeti intézet és tanszék vezetője, amely tisztséget 40 évig megtartott.

A poznani lengyel egyetem jogelődje az a lengyelek által látogatott Sebészeti Akadémia volt, amely a német egyetem mellett elsősorban a hadsereg, részben a polgári lakosság számára nevelt seborvosokat és szülész mestereket. 1838-ban Karol Marcinkowski orvosdoktor, a Sebészeti Akadémia tanára, a Poznan Magisztrátusának tanácsosa és egyben a Lengyel Tudománybarátok Társaságának elnöke, javasolta a főiskola egyetemi karrá történő átszervezését. Ebben az ügyben – hosszas ügymenet után – 1857-ben a Nagyhercegség országos tanácsához nyújtottak be beadványt, amely elfogadta az indítványt. Később – l933-ban – róla nevezték el a poznani lengyel egyetem orvosi karát. 1920-ban a megszűnt német egyetem helyébe lépett az új lengyel állam poznani egyeteme, amelyen az orvostörténeti intézetet Wrzosek elképzelései szerint hozták létre. A poznani orvostörténeti intézet megszervezésében segített krakkói tapasztalatai, pedig itt sem anyagiakban, sem szakemberben nem számíthatott senkire. A német egyetem még a világháború végén elszállított minden tanszéki eszközt, könyvtárat és oktatási segédeszközt. Az orvostörténelem oktatása és művelése szempontjából szükségesnek látta egy országos orvostörténeti társaság megszervezését, ahol a hagyományos társasági élet „gyakorlása” mellett alkalom nyílik az oktatás egységes elvének kialakítására, a tapasztalatcserére, országos rendezvényen pedig az orvostörténészek találkozására. Ennek érdekében 1924-ben megindította az Archiwum Historii is Filozofi Medycyny, a ma is élő orvostörténeti folyóiratot, amely publikálási lehetőséget biztosított az összes lengyel orvostörténészek. Az első számot Wrzosek az orvostörténeti oktatás módszertanának, tematikájának és a képzés előtt álló feladatoknak szentelte. Wrzosek egyetemi jegyzetet írt, szerkesztette folyóiratát, megalapította a poznani orvostörténeti könyvtárat (kb. 25 ezer kötettel), szorgalmazója lett a lengyel orvostörténeti tanszékek élén állok vendégprofesszorként történő meghívásának, a magántanári rendszeren belül pedig az egyetemen kívül állók habilitációjának.

A poznani orvostörténeti intézet megszervezése mellett nevéhez fűződik az egyetemi Antropológiai Intézet felállítása, miközben 1935–1939 között Vilnóban is előadta az orvostörténelmet. A második világháború kitörése után el kellett hagynia Poznant, mivel a megszálló népet parancsnokság elfogatási parancsot adott ki ellene. Titokban Varsóba ment és a háború végéig álnéven élt, egyik alapítója és szervezője lett a titkos földalatti egyetemnek, mindvégig az orvosi kar dékánja volt, miközben minden tárgykörben előadásokat tartott,. Gyakorlatokat vezetett.1944 tavaszán a Gestapo – feljelentés után – azonosította a Stepan Dabrowski álnéven élő Wrzoseket, aki valóban az utolsó pillanatban menekült el. A titkos egyetem 271 hallgatója ezután Wawrzecben, Grodzisben és Czestochowában gyűlt össze és folytatta tanulmányait. Wrzosek hivatalosan 1945 áprilisában zárta le a titkos egyetem tanulmányi időszakát, „befejezettnek” nyilvánította tevékenységét.10

Visszatért Poznanba, ujjászervezte az orvostörténeti és az antropológiai intézetet, újra indította az Archiwum című folyóiratot, hetvenévesen újult erővel oktatott. 1950-ben nyugdíjba vonult. Nem nagyon tartoztatták, hiszen nem volt az új hatalom „kedvence”, a hatalmas szakmai tekintélye miatt nem zaklatták. Visszavonulása után írta meg jelentős munkáját Karol Marcinkowskiról, akiről később a poznani egyetemet is elnevezték. A kéziratot még a háború alatt kezdte írni, de 1950-es években fejezte be. 1957-ben monográfiát jelentetett meg Józef Majerről, a 19. század egyik jelentős lengyel orvos egyéniségéről, a Lengyel Tudományos Akadémia megalapítójáról. Halála előtt fejezte be lengyel antropológia bibliográfiáját, amelynek anyagát élete utolsó évtizedében gyűjtötte össze. Utolsó nagy monográfiája Tytus Chalupinskiről, a lengyel orvosról és a Kárpátok nagy etnográfusáról szólt. 1965. március 2-án hunyt el Poznanban.

A poznani orvostörténeti intézet további története úgy alakult, hogy Adam Wrzosek visszavonulása után ugyan megtartotta előadásait, de az intézetet megbízottként Ludmilla Krakowiecka vezette, majd 1958-től Boleslaw Górnicki (1909–1998) vette át és vezette 1979-ig, őt követte Romuald Gutt (1921–1988) megbízott professzorként, aki különben a Tengermelléki Tudományos Akadémia tudománytörténeti intézetének igazgatója is volt. Gutt halálát követően Roman Meissner előbb megbízott intézetvezetőként, 1996-től nyilvános rendes professzorként tölti be a tanszék és az intézet vezetői tisztségét.

Az első világháború után újjáalakult lengyel orvosképzésben kötelező tárgyként szerepelt az orvostörténelem, 1920-ban a krakkói egyetem orvostörténelem professzorává, a tanszék vezetőjévé Wladyslaw Szumowskit (1875–1954),11 a lengyel orvostörténetírás és kutatás külföldön is legismertebb egyéniségét nevezték ki. Szumowski 1875. március 26-án született Varsóban, szüleinek kora elvesztése után rokonai támogatásával tanult. A parnawai piaristáknál érettségizett, ezt követően a szentpétervári egyetemen filozófiát és matematikát tanult, majd visszatérve szülővárosába a varsói egyetem orvosi karára iratkozott be. 1899-ben szerezte meg orvosi oklevelét, a századforduló éveiben hosszabb külföldi tanulmányútra ment: egy évig a freiburgi élettani intézet, majd a bakteriológiai laboratórium munkatársa. Az utóbbi vezetője is volt, amikor Heidelbergbe távozott, de innen a lembergi János Kázmér Egyetem Élettani Intézetében vállalt tanársegédi állást. 1903–1906 között Lembergben élt és itt kezdett orvostörténelemmel foglalkozni. Már a zakopanei tbc-szanatórium kezelőorvosa volt, amikor Lembergben filozófiát és történelmet hallgatott, itt lett a filozófia és a történelemtudomány doktora. Lembergben a Helytartótanács levéltárának állandó kutatója, 1907-ben a Jedrzej Krupinski, Galicia első protomedikusa 1772–1783 című könyve alapján az orvostörténelem magántanárává nyilvánítják. Orvostörténeti sikerei ellenére nem adta fel gyakorló orvosi tevékenységét, mivel úgy vélte, hogy orvostörténelmet eredményesen csak úgy lehet művelni, hogy a mindennapi gyakorlat kérdéseire is választ kell találni. Volt belgyógyász (1906–1908) laringológus (1909–1910) és üzemorvos (1908–1912)

Az első világháború – mint számos más kortársának – törést jelentett életében: behívták katonaorvosi szolgálatra, bár mindvégig Galíciában, a hátországban működött, a Galíciai Katonaorvosi Intézetben szerepet kapott a kolerajárvány leküzdésében, majd már polgári orvosként az egyik katonai kórház laboratóriumát vezette. Ha alkalma nyílt, levéltárakban, könyvtárakban kutatott, 1916-ban a kijevi egyetem Lengyel-kollégiuma orvostörténeti előadássorozat megtartására kérte fel.

A világháború után újjáalakult Oktatásügyi Minisztériumban – Wrzosekkel egy osztályon – az egységes lengyel egészségügy megszervezésében vett részt, részt vett a közegészségügy intézményi rendszerének megszervezésében, bizonyos mértékben dolgozott az egyetemi ügyek területén is. Az oktatási törvény értelmében Szumowskit 1920-ban a krakkói egyetem orvosi karára az orvostörténelem nyilvános rendes tanárának nevezték ki, a kétszemeszteres tantárgyat heti 5 órában, vizsga kötelezettséggel adhatta elő. Az orvostörténelemmel egyidőben az orvosi filozófiát is előadta, illetve beépítette az orvostörténelem tananyagába az orvosi gondolkodás fejlődését, koronként alakulását. Az orvostörténelem tananyagának szerkezetét koronológikusan, iskolánként adta elő, főleg az oknyomozó és alapos kutatáson nyugvó ismeretanyag átadására összpontosított. Szintetikus módszerrel egyesítette az orvosi és a gyógyszerésztörténeti adatokat, folyamatokat, az egyetemes fejlődésvonalat kívánta követni előadásaiban.

Szumowski már az 1920-as évben a lengyel orvostörténeti közélet jeles személyiségévé vált: egyik alapítója a Lengyel Orvostörténelmi Társaságnak, az Archiwum megalapításának kezdeményezője, sőt 1928-ban indítványozta – a román orvostörténeti társaság nemzetközi értekezletén – a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság megszervezését. Szumowski jó előadó volt, az előadásaira nemcsak a tárgy hallgatására kötelezettek vettek részt, de úgynevezett „áthallgatással” foglalkozásain megjelentek bölcsész és természettudományi karon hallgatók is. Sohasem törekedett népszerűségre, tekintélyét alaposságával és emberségével vívta ki. Részben pedagógiai munkásságának köszönhető, hogy egy félévben leadható óraszámát hatvanra, az egyéb orvostörténeti foglalkozások óraszámát húszra emelték fel.

Legnagyobb jelentőségű munkája az 1934-ben kiadott könyve, Az orvostudomány története. Ezt a könyvet négy kötetben jelentette meg, elősorban egyetemi segédletnek szánta. Még 1928. október 5-én, a lengyel egyetemeken oktató orvostörténelem tanárait értekezletre hívták össze, hogy egységes álláspontot alakítsanak ki az orvostörténelem tárgyköréből írt doktori disszertációk követelményrendszerére. Ezen az értekezleten bízták meg Szumowskit egy egységes orvostörténeti munka megírásával, ami a lengyel orvostörténelmet az egyetemes gyógyítástörténet és orvosi gondolkodás fejlődésének folyamatába ágyazottan dolgozza fel. Az anyaggyűjtésben és a periodizációban nagy segítségére volt Staniaslaw Treblinski, a vilnói egyetem orvostörténelem tanára, de annak halála után a munkát már egyedül végezte. A munkába felhasználta addigi kutatásainak minden anyagát. Könyvével didaktikai célkitűzéseket is meg kívánt valósítani. A másik az volt, hogy olyan kézikönyvet kívánt a hallgatók és a kutatók kezébe adni, amelyben az érdeklődők szintetizálva találják az orvostörténeti ismereteket az ókortól a legújabb időkig, valamint az orvosi etika kérdésének alakulásával. Az első kötet az ókorral (1930), a második a középkorral (1932), a harmadik és negyedik kötet (1934) az újkorral foglalkozott. A teljes anyagot egy kötetben – Herczeg Árpád fordításában és jegyzeteivel – 1939-ben a MOK egy kötetben jelentette meg magyar nyelven.

1938-ban – munkásságának elismeréseként – a Lengyel Tudományos Akadémialevelező tagjává választotta, valamint a párizsi, a brüsszeli, a bukaresti orvostörténeti társaság is. A második világháború kitörésekor a Jagelló Egyetem orvoskari dékáni méltóságát viselte. 1939. október 6-án a Gestapo – az orvostanári karral együtt – letartoztatta és a sachsenhauseni fogolytáborba hurcolta, csak 1940. február 9-én szabadult ki fogságából. Betegsége miatt ugyan nem vett részt a fegyveres ellenállásban, de az élettant oktatta a titkos földalatti egyetemen. Szerepet játszott abban, hogy az orvostörténeti gyűjteményt nem érte kár. A háború után ismét elfoglalta katedráját, fiatalos lendülettel fogott az oktatáshoz és kutató munkájához. 1953-ban az újjáalakult Lengyel Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta, hozzáfogott alapvetésnek számító könyvének átdolgozott kiadásához. 1954. április 5-én hunyt el.

Az 1848/1849-es tanévtől kezdve a sokat betegeskedő Szumowskit Zbigniew Kukulski (1908–1971) helyettesítette az orvostörténeti előadások megtartásában. Kukulski az orvostörténelemből szerezte doktori fokozatát, disszertációjának címe Józef Jakubowski, a Jagelló Egyetem tanára és a Krakkó Városállam főorvosa (1936), majd 1945 után az Orvostörténeti Intézet tudományos munkatársa, Szumowski belső munkatársa volt. 1948–1958 között az orvosi kar Központi Orvosi Könyvtárának igazgatója, 1950-ben részt vett az Egészségvédelmi Intézet szervezésében, amelynek első megbízott vezetője volt. Szumowski halála után – Kukulski többirányú elfoglaltsága miatt – az Orvostörténeti Múzeum és a tanszék megbízott vezetője Boleslaw Skarzynski (1901–1963) volt, aki az orvosi karon megtartotta a biokémiai tanszék vezetését. Skarzynski a népszerűsítő orvostörténet szervezője, több munka írója és szervezője volt. Tagja volt a Lengyel Orvostörténeti Társaság elnökségének, a Lengyel Tudományos Akadémia biológia és orvostörténeti bizottságának elnöki tisztségét 15 évig viselte. 1961-ben betegsége miatt visszavonult. Ekkor az egyetemnek dönteni kellett az orvostörténeti intézet és a tanszék végleges vezetésről, a nyilvános és rendes professzori kinevezésről. Ekkor nevezték ki a tanszék rendes professzorává Zbigniew Kukulski nevezték ki, aki emellett megtartotta az Orvosi Könyvtár igazgatói tisztségét. Kukulski mellé docenssé Kazimierz Lejmant, a bőrgyógyászati klinika másodprofesszorát és Mieczyslaw Skulimowskit (1930–1982), az orvosi klimatológia jeles szakemberét, a wieliczkai orvosi klimatológiai intézet megszervezőjét nevezték ki. Mellettük egy adjunktus, három tanársegéd (orvos, gyógyszerész, bölcsész), könyvtáros és muzeológus működött.

Még 1948-ban változás következett be az orvostörténeti intézetben: önálló tanszékké szervezték meg a gyógyszerészet-történetet, amelynek élére Jan Lechst (1869–1954), a jeles orvos és gyógyszerészet-történész állították. Lechs a wroclawi orvosi kar orvos és gyógyszerészet-történeti tanszék docense volt, innen került át a krakkói egyetemre nyilvános és rendes egyetemi tanárrá. Elképzelése volt az önálló tanszék megszervezése mellett egy krakkói gyógyszerészet-történeti múzeum felállítása, bár halála megakasztotta a szervező munkát, de elsősorban Roeske professzornak köszönhetően Krakkó belvárosában háromemeletes épületben került elhelyezésre az értékes krakkói gyűjtemény, amely egyben a gyógyszerészet-történeti tanszék is.

Kukulski tanszéki utóda Mieczyslaw Skulimowski lett, aki 1982-ben bekövetkezett váratlan haláláig kiváló vezetője volt az intézetnek és a tanszéknek. Tudományos munkássága részben a krakkói orvosképzés történetének feldolgozására, az orvostörténeti oktatás történeti bemutatására összpontosult, bár kiváló munkákat irt Krakkó és környékének természeti kincseiről. Skulimowski utóda Zdislaw Gajda, a gyógyszerészet-történeti tanszék docense lett, majd Andrzej Sródka követte 2002-től.

1922-ben alapították a varsói orvosi karon az orvostörténeti kabinetet, amely nem volt intézeti jellegű, megbízott vagy rendkívüli tanár tanította az orvostörténelmet. A varsói orvostörténeti oktatás megszervezése a lengyel orvostörténészek egyik kiválóságának, Stanislaw Konopkának (1896–l982)12 nevéhez fűződik. A varsói orosz egyetemen időnként magántanár adta elő az orvostörténelmet, különösebb hagyománya vagy valami szervezeti formával nem rendelkezett. Ezért is jelentett gondot 1920 után a varsói orvosi karon az orvostörténelem oktatásának megszervezése. Megadott időben hol Poznanból, hol Krakkóból jöttek ide előadásokat tartani. Ellenben 1922-ben Varsóban megszervezték a Katonaorvosi Akadémiát, amelyen 1925-től katonaorvoslás-történetet is előadta. Ennek előadója Stanislaw Konopka orvos százados volt. Konopka fiatalon belépett a Pilsudski alapította Lövészegyletbe, később a Lengyel Légió hadapródjaként harcolt az orosz fronton, majd Albániában. 1917-ben alhadnaggyá, 1919-ben hadnaggyá, majd 1920-ban századossá léptették el. 1918-ban beiratkozott a krakkói egyetem orvosi karára katonai ösztöndíjasként, 1925-ben orvosdoktorrá avatták. Ettől az évtől a varsói Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa lesz, egyben a Szanitéc Iskola tanárává is kinevezték. Ekkor kezd foglalkozni orvostörténelemmel, nevéhez fűződik a Katonaorvosi Akadémia könyvtárának megszervezése, szakbibliográfiákat szerkeszt. 1939-ben orvosdoktori disszertációját megvédi a krakkói egyetemen és katonaorvoslástörténetet tanít a katonai és általános orvostörténetet a varsói polgári orvosi karon. Közben őrnagy, majd alezredessé léptették elő. 1939-ben frontszolgálatra vonul, a Jaroslawban berendezett kórházat vezeti, német fogságba esik, de megszökik. Bekapcsolódott a titkos orvosképzésbe, de feljelentés után a Gestapo letartoztatja, és előbb a retteget varsói Pawiak börtönbe, majd a Gross-Rosen koncentrációs táborba viszik. Innen is megszökött és a varsói felkelés idején – felkelő orvosként – hol betegeket gyógyít, hol egykori értékes orvosi könyvtárának „roncsait” menekíti.

1945 után a lengyel egészségügyi miniszter – már polgári állományban – kinevezte a varsói Központi Orvosi Könyvtár igazgatójának, az Orvosi Kiadó vezetőjének, bár tevékenysége főleg egy új könyvtár felállítása lett. Jelentős könyvtárat szervezett, európai jelentőségű lett az általa szerkesztett orvosi bibliográfia, amelynek szerkesztőségét 35 évig irányított. 1946-ban Poznanban az orvostörténelem tárgyköréből habilitált, egyben a varsói egyetem orvosi karán rendkívüli, majd rendes egyetemi tanárként az orvostörténelmet adta elő. Valójában a varsói orvostörténeti intézet a Központi Orvosi Könyvtárban működött, Konopka és munkatársai sokáig itt tartották az orvostörténeti előadásokat, foglalkozásokat. Konopka tagja volt a Lengyel Orvostörténeti Társaság elnökségének, 1971-ig szerkesztette az Archiwum Historii Medycyny i Filozofi folyóiratot. 1970-ben nyugdijba vonult, a varsói orvostörténeti tanszék élén Felix Widy-Wirski, majd 1979–1991 között Marcyn Lyskanowski. 1996-tól Andrzej Sródka Varsóban az orvostörténelem professzora, aki 2002-tól Krakkóban is ezt a feladatot látja el.

1945 után Varsóból Lódzba helyezték át a Lengyel Katonaorvosi Akadémiát, rézben azért, mivel a háború alatt minden intézmény elpusztult, részben egészséges feltételeket kívántak teremteni a lengyel felsőoktatásban. Igaz, a lódzi polgári orvosképzés a vilnói egyetem áttelepülésével vette kezdetét, 1946-tól az orvostörténeti előadásokat Jan Szmurló (1867–1952) egyetemi tanár tartotta, akit 1938-ban neveztek ki Gasiorowski utódaként Vilnóban. Szmurló 1892-ben végzett Varsóban, katonaorvosként vett részt 1905-ben Mandzsuriában az orosz-japán háborúban, az első világháború alatt az orosz hadseregben szolgát. 1923-tól a vilnói egyetemen az orr-fül-gégészeti klinikát vezette, klinikaigazgató és egyetemi tanár, mindig érdeklődött az orvostörténelem iránt. Elsősorban a vilnói orvosképzés történetével foglalkozott. A vilnói lengyel egyetemmel együtt menekült a lengyel állam területére, 1946-ban ő szervezte meg Lódzban az orvostörténeti intézetet, egyben a Központi Könyvtár igazgatója lett. Itt a középkor lengyel orvosi könyvkiadásával és történetével foglalkozott. Tanszéki utóda Wlodzimierz Glowacki (1921–1991) lett, őt követte rövid időre Henryk Pankiewicz 1894–1977), megbizott tanszékvezetőként, majd Jan Stanislaw Fijalek (1926–1997). Jelenleg – 1999-től – Jerzy Supady irányítja a lódzi orvostörténeti intézetet.13

A Katonaorvosi Akadémián 1974-ben szervezték meg az orvostörténeti intézetet Tadeusz Brzezinski (1931–) ezredes vezetésével, aki 1981-ben lemondott rangjáról és beosztásáról és Szeczinben lett Romuald Gutt utóda14 és a Tengermelléki Akadémia Tudománytörténeti Intézetének vezetője. Brzezinski utóda Czeslaw Jesman ezredes lett. Szeczinben az orvostörténelem oktatásának megszervezése Tadeusz Antoni Bilikiewicz (1901–1980) nevéhez fűződik, aki 1925-ben Krakkóban végzett, 1931-ben az orvostörténelem doktora és filozófiai doktor is lett. Szumowski mellett őt tartja a lengyel orvostörténetírás a legsokoldalúbb és szakmailag a legműveltebb orvostörténészek, aki 1931-től Vilnóban az orvostörténelem rk. tanára volt. 1931–1940 között helyettes intézetvezető volt, de a háború alatt bekapcsolódott a lengyel ellenállási mozgalomban, partizánorvosként is működött. 1946-ban Gdanskban az orvostörténelem ny. rendes tanára, egyben az egyetemi poliklinika igazgatója is volt. Igaz, 1950–1953 között Gdanskban szünetelt az orvostörténelem oktatása, 1954-től ismét nevéhez fűződik a gdanski oktatás újraszervezése. 1957-től a Lengyel Tudományos Akadémia tudományos minősítőbizottságának elnöke volt. 1971-ben ment nyugdíjba. Politikai nézetei miatt a kormányzat nem kedvelte, a nemzetközi orvostörténeti közélet főleg lengyel földön találkozott vele.