Oroszországban az európai értelemben vett értelmiség kialakítására két lépcsőben kerülhetett sor: kiválasztott ifjak állami segítséggel európai egyetemeken szereznek diplomát, majd hazatérve az állam által felépített tanintézetekben – gimnáziumokban és egyetemeken – maga képezi ki a jövő értelmiségét. I. Péter és utódai felépítették az európai formákat idéző, de a nemzeti sajátosságokhoz is igazodó iskolarendszert, 1755-ben megalapították a moszkvai egyetemet, megszervezték az Orosz Tudományos Akadémiát, különböző – egy-egy területet irányító – kollégiumokat hívtak életre, amelybe kiváló képesítésű külföldi szakembereket, köztük többségben németeket, de magyarokat is kineveztek. Az orosz állam igazgatási, oktatási, iparszervezési rendszerei erős német hatást tükröztek, amelynek nemcsak Poroszország és a német államok szomszédsága a magyarázat, hanem a Baltikumnak I. Péter uralkodása idején történt elfoglalása. A balti németetek fejlett ipara, mezőgazdasága, polgári kultúrája követendő példaként állt I. Péter előtt, így a Baltikum bekebelezése után meghagyta jogaikat, saját igazgatási területként csatolta Oroszországhoz, sőt jelentős kiváltságokat adott nekik az Orosz Birodalmon belül. Éppen az értelmiség kiképzése érdekében meghagyta jogaiban a dorpadti egyetemet, amelyet 1635-ben a svéd király alapított a königsbergi egyetem ellensúlyozására. A 18. század elejétől hirtelen megnövekedett itt és Königsbergben az orosz hallgatok száma, az itt képzetteknek és tanáraiknak hihetetlen nagy karrier várt az orosz államban. I. Péter még 1716-ban életre hívta – mint igazgatási szervezetet – az Udvari Orvosi Tanácsot, amelynek eleinte tagjai csak németek voltak, később több magyar is helyet kapott itt. Jelentős volt a külhoni szakértelmiség meghívása Oroszországba, elsősorban német egyetemeken „toborozták” ifjú értelmiségieket. Német mintára indult meg Szentpéterváron, Kijevben és Moszkvában a katonaorvos-, Moszkvában pedig (1755-ben) az orosz orvosképzés is. Első tanárai is németek voltak, csak a 18–19. század fordulóján kerülnek az orvostanári karon többségben az orosz professzorok.

Az előbbi analógia jellemzi az orosz orvostörténeti kutatás és oktatás kiformálódását: Königsbergben 1799-től, Dorpadtban 1806-tól volt – magántanárok által előadott – orvostörténeti oktatás, amit szabadon lehetett felvenni a harmadik tanévben. A német egyetemeken megfordult orosz medikusok közül többen is éppen orvostörténeti témát választottak avatási értekezésük témájának, így az oroszországi orvostársadalomban nem volt idegen az orvostörténelem. A moszkvai orvosi karon az orvostörténelem vagy az egyes tárgyak oktatásában – mint bizonyító adatsor – szerepelt, vagy – hasonlóan más német nyelvterületen működő egyetemekhez – egy-egy „vállalkozó” tanár adta elő néhány előadásban. Ilyen volt például Moszkvában Johann Gottfried Richter, aki 1817-ben három – német nyelven megirt – kötetben adta ki az orosz orvostudomány helyzetéről írott könyvét, amelynek harmadik kötetét az orosz földön működő orvosok munkásságának szentelte. (Kicsit hasonlít Weszprémi munkájához, az életrajzi adatok mellé alapos bibliográfiát mellékelt.) Ezzel szemben a szervezett orosz orvostörténeti oktatás kezdete az 1805-ben alapított, de a képzést 1806-ban elkezdett harkovi egyetem orvosi karán indult meg.

A harkovi egyetem orvosi karára kapott tanári kinevezést Koritary György, az orosz földön megfordult magyar orvosok egyik kiválósága. Megbízása a gyógyszertan és az orvostörténelem előadása lett. A feljegyzések szerint a gyógyszertant Tramsdorf könyvei és az orvostörténelmet saját jegyzetei szerint adta elő. Koritary György 1772. április 6-án született a Hont megyei Korponán igazi polgári családból. Iskoláinak elvégzése után a jenai egyetem orvosi karára iratkozott be, itt szerzett orvosi diplomát. Ebben az időben, Jenában a kor kiváló orvosai tanítottak, annak idején Schiller (aki maga is orvosi végzettséggel rendelkezett) a legjobb helynek nevezte a jenai orvosi kart. Itt formálódott ki Koritary „orosz vonzalma”, hiszen évfolyamtársai között sok orosz volt. Nagy hatással volt Koritaryra Christian Gottfried Gruner (1744–1815), az orvostudomány egyik első historikusa volt. Gruner 1773 óta volt az elméleti orvostan és a botanika rendes tanára, 1782-től rendszeresen adta elő az orvostörténelmet. Jelentősége abban állt, hogy nem az akkor divatosa biográfus orvostörténelmet művelte, hanem a betegségek történetét tárgyalta. Ő a megteremtője a modern orvostörténeti előadásoknak s ebben mestere lett Koritary Györgynek is. Előadásait, amelyet Historia Medicinae címmel hirdetett meg, saját jegyzeteiből tartotta és ezt a módszert követte Harkovban Koritary is. Előadásaiban Hippokratesztől a kortárs Tissotig adta elő.

Koritary nem maradt Jenában, tanult Lipcsében, Halléban és Würzburgban, végül Bécsben szerezte meg orvosi oklevelét. Itt Frank professzor (aki később maga is Oroszországba vándorolt ki) Koritary előadásokat tartott a terápia tárgyköréből. A kor követelményeinek megfelelően letette a sebész-szülészmesteri és a szemészi vizsgákat is, majd visszatért Selmecbányára, végül Pesten folytatott szemészi gyakorlatot. Széles gyakorlata és elismert orvosi tudása biztatta fel arra, hogy pályázzon a pesti orvosi kar szemészeti tanári állására, amit nem nyerhetett el, hiszen ebben az időben már volt evangélikus hitet valló orvostanára. Nemcsak a kudarc, hanem volt bécsi tanárának, Peter Franknak a hívására is arra ösztönözte, hogy Oroszországba vándoroljon ki, az akkor alakult orosz egyetemek valamelyikére. (Ekkor alapították a harkovi, a kazanyi és több orosz katonaorvosképző intézetet). A harkovi egyetem dékáni méltóságát több ízben is viselte: 1807-ben és 1808–1810 között. 1810-ben váratlanul meghalt, Róla a hazai és a szentpétervári sajtó, mint a harkovi egyetem kiválóságáról emlékezett meg. Bár a korabeli orosz sajtó úgy említette, hogy Koritary a moszkvai egyetem orvostörténelem tanára. Ebben tévedtek, mert ebben az időben Mihail Ivanovics Szkiadan2 és később Ivan Petrovics Voinov adta elő az orvostörténelmet, az utóbbi lett a megszervezett orvostörténelem tanszék kinevezett egyetemi tanára is.3

Sajátos fejlődést mutatott az orosz egyetemeken az orvostörténelem oktatása: ahogyan az orosz orvosellátás a 18. század elejétől és a az orvosképzés megszervezése az 1750-es években erősen külföldi hatás alatt történt. Az orvoshiány miatt I. Pétertől kezdve az orosz uralkodók nemcsak külföldi orvosok meghívásával igyekeztek pótolni a hiányzó szakembereket, de jelentős összegeket áldoztak a képzési formák megszervezésére. Az orosz földön működő orvosok többsége német volt, a Birodalom orvosi ügyeit intéző Orvosi Kollégium tagjainak többségét is németek adták. A moszkvai egyetem orvosi karának első tagjai zömében németek lettek, akik német és németalföldi egyetemeken szerezték diplomájukat. A 1860–70-es években ezeken az egyetemeken nagy gondolt fordítottak – az orvosképzésen belül is – a természettudományok történetének bemutatására is. Ebben az oktatási szemléletben már felfedezhető az úgynevezett „biológiai gondolat”, miszerint a medicina fejlődésének egyik mozgatója a biológia tudományának fejlődése volt. Ez a gondolkodási és kutatási forma főleg azokon a német egyetemeken volt „divatos”, ahonnan jelentős számban érkeztek az orosz birodalomba meghívott német orvosok. A moszkvai egyetem orvosi karán elsőnek a természettudomány történetet Matheus Aphonin (Macsej Afonin) adta elő, aki már Moszkvában tanult orosz orvosok első nemzedékéhez tartozó orvos-botanikus volt.

Afonin 1730 körül született, elsőként iratkozott be orvosi tanulmányokra, a moszkvai egyetemre. Tanulmányait megszakította, mert Upsalában Linné előadásait látogatta, Itt a természettudományok tárgykörében magiszteri fokozatot szerzett a Dissertatio academica demonstrans usum Historiae naturalis in vita comuni, quam publice examinandam submittit. C. avatási értekezésével 1766. május 16-án., majd visszatárt Moszkvába és még ebben az évben orvosdoktori oklevelét is megszerezte. 1769. december 3-án kinevezték a természettudomány történetének professzorának. Valójában a medikusoknak, a biológusoknak, a botanikusoknak hirdette meg történeti előadásait, ezen belül foglalkozott a jeles orvosok életművének bemutatásával, a betegségek történetével. 1777-ben a poroszországi Altstattba távozott, az ott működő egyetemen Linné szellemében adta elő a növénytant. 1802-ben visszatért Oroszországba és Nyikolajevben telepedett le, városi orvosként működött és halt meg 1805-ben.

Afonin nyomdokain járt Theodor Politkowsky (Fedor Geraszimovics Politkovszki) (1754–1809), csernigovi kormányzóságban született orvos, aki a moszkvai egyetem orvosi karán szerezte meg oklevelét 1785-ben. Végzése után európai tanulmányútra ment, Leydenben mineralógiát hallgatott, majd Párizsban töltött el hosszabb időszakot. Visszatérése után 1784ben a moszkvai egyetem orvosi és természettudományi karán a természettudomány történet rendkivüli, 1788-ban rendes tanára lett, 1786-tól az orvosi kar gyakorló kórházának igazgatója, egyben a gyakorlati orvostan professzora is lett. Sokoldalú egyetemi elfoglaltsága mellett széles magánpraxist is folytatott, 1809. július 13.-án hunyt el Moszkvában.

Politkowskyval tanári munkájának folytatója lett Gottfried Fischer (1771–1831) a kor talán legsokoldalúbb tudománytörténésze. 1771. október 15-én született Szászországban, 1792-ben Lipcsében medikus lett, 1797-ben Berlinben avatták orvosdoktorrá. Berlinben és Göttingenben, majd Itália különböző egyetemein biológiát, fizikát, kémiát és botanikát tanult, anatómiát adott elő Lipcsében, majd 1799-ben Mainzban a természettudomány-történet rendes professzorává nevezték. Széles szakirodalmi tevékenységet folytatott: irt biológia-, fizika-, kémiatörténetet, foglalkozott a botanika történetével is. Innen hívták meg a moszkvai egyetemre, ahol 1803-ban a természettudomány-történet professzorává nevezték ki, tagja lett a Birodalmi Orvostanácsnak, elnöke lett a Császári Tudománytörténeti Társaságnak. A tudománytörténet mellett előadásokat tartott orvostörténelemből, elsősorban a német orvostudomány -, az anatómiatörténetet adott elő. Előadásait német nyelven tartotta, több munkáját orosz nyelvre is lefordították.

Politkowsky feladatkörét Johannes Dwigubski (Jan Dwigubski) feltehetően lengyel származású, harkovi születésű (1772. február 24), Moszkvában 1802-ben orvosi oklevelet szerzett orvos, aki tanulmányait a harkovi Papi Szemináriumban kezdte el, már a retorika tanára volt, amikor 1776-ban beiratkozott a moszkvai orvosi karra. Ég 1802-ben külföldi tanulmányútra ment, megfordult Göttingenben, Heidelbergben, Bécsben és Párisban, majd visszatérése után 1804. december 14-én a természettudomány történet rendkivüli, 1809. november 16-án rendes tanárává nevezték ki, 1827-ben hunyt el Moszkvában. Orvosi disszertációját az orvosi botanikából irta latin nyelven, de széles irodalmi munkásságát már orosz nyelven fejtette ki. Témaköre elég széles volt, irt Moszkva környékének faunájáról, amit egész Oroszországra is kiterjesztette. Megírta az ásványtan egyetemi tankönyvét, leírta az orosz földön pusztított járványokat, a nép körében „gyakorolt” gyógyító eljárásokról. Az elsők között foglalkozott a moszkvai asztalos műhelyekben tapasztalt krónikus megbetegedésekkel. Irt fizika és biológia történetet, kihalt állatokról, középkorban gyakori megbetegedésekről.

Az orosz egyetemi orvostörténeti oktatás első évszázadáról – bár nem mindig nevezték az egyetemi kurzust orvostörténelemnek – elmondható, hogy előadói a német iskolát követték, bár egyetemi programjaiban nem nevezik meg pontosan az oktatásnál felhasznált forrásokat, azok általában német mesterek munkái lehettek. Előtanulmányaik színhelyeiből megállapítható, hogy kiknél hallgattak orvostörténelmet, illetve a természettudományok történetét és ezek a német orvostörténeti iskolákra utalnak. A különböző orosz források szerint előadásaikat „saját jegyzeteikből” adták elő, bár nem törekedtek egy egységes orvostörténeti tankönyv megírására. Ebben az időben egyedül Johannes Dwigubski irt természettudományos történeti munkát, a többinél csak egyetemi rangjuk és pályafutásuk adatai utalnak orvostörténeti előadói mivoltukra.

Az első átfogó, az egész 18. századot felölelő és három kötetes orvostörténeti munka Wilhelm Michael von Richter nevéhez fűződik, aki Moszkvában adta ki három kötetes, német nyelven megírt könyvét. Geschichte der Medicin in Russland címmel, amit 1817-ben nyomtatott ki a Vszevolovszki Kiadó. A könyv több szempontból is izgalmas munka. A szerző talán orosz földön a legnagyobb szakmai és közigazgatási pályát befutó, oroszországi német orvos, aki a moszkvai egyetem tanára, a Birodalmi Orvosi Kollégium tagja, egyidőben elnöke, magas orosz állami kitüntetések birtokosa, az Orosz Tudományos Akadémia tagja, majd elnöke stb. volt.

Wilhelm Michael Richter 1767. november 28.-án született Moszkvában egy Riesenburgból orosz földre vándorolt német evangélikus lelkész gyermekeként. 1822. június 22-én hunyt el Moszkvában 55 éves korában. Iskoláit a moszkvai német gimnáziumban kezdte, majd a baltikumi német Ravelben, egy elit német gimnáziumban folytatta. 1783-ban beiratkozott a moszkvai egyetemre, annak a magasabb tanulmányokra felkészítő bölcsészeti tanfolyamra. Egy éves orvosi tanulmányok után négy éven át orvosi tanulmányait Erlangenben, Berlinben és Göttingenben végezte, majd Franciaországban és Angliában tett tanulmányutat. 1788. április 19-én Erlangenben orvosdoktorrá avatták. Még két éven át Göttingenben és Berlinben mélyítette tudását, végül 1790-ben visszatért Oroszországban és rendkivüli tanárként a szentpétervári szülészképzőben oktatott. 1794-ben a moszkvai orvosi karhoz tartozó Bábaképző rendes tanára, 1795-ben bábatankönyvet adott ki, 1802-ben igazgatója lett annak a hivatalnak, amely felügyelte és szakmailag irányította egész Oroszország területén a szülészeti kórházakat, kidolgozta a sebészi és bábarendtartást, 1818. április 17.-én Anna Fjodorovna cárnő udvari tanácsossá, II. Sándor a Birodalmi Orvosi Tanács tagjává és elnökévé nevezte ki. 1810-ben a moszkvai orvosi karon a szülészet professzorává nevezték ki, széles szakirodalmi tevékenységet fejtett ki. Munkái közül kiemelkedik a Handbuch der Geburtshilfe című tankönyve és a Geschichte der Medizin in Russland című munkái.

Az utóbbi munkája különösen értékes az orosz és az európai orvostörténelem szempontjából. Három kötetét teljes egészében a 18. század orosz orvosi közélet eseményeinek, intézménytörténetének és szereplőinek szentelte. Az egyes cárok uralkodásának ideje a fejezetek időhatára, ezen belül tárgyalja az eseményeket, az intézményeket éltre hívó rendeleteket, törvényeket, valamint az adott korszakban alkalmazott orvosok, sebészek, katonaorvosok, bábák stb. teljes névsorait közli, a jelentősebb orvosok életrajzi, szakirodalmi tevékenységének adatait is közli. Ez utóbbi kicsit hasonlít Weszprémi biográfiai munkájára, hasonló szempontok szerint állította össze Richter az életrajzokat és a bibliográfiákat. A publikációkat az eredeti nyelven adja meg, valamint közli azok orosz fordításait is. A munkában közel ezer személyre találunk adatokat, az életrajzok megközelíti az 500-at, amelyből pontosan nyomon követhető a nemzetiség, a tanulmányok helyei stb. A munka német nyelven került kiadásra, hiszen ebben az időben az oroszországi orvostársadalom zömét németek adták, némi „túlzással”, ez volt az orosz orvos közélet nyelve. Richter munkája a korabeli orosz orvosi közélet legfontosabb forrása, ami az orosz orvostörténetírásban hasonló jelentőségű, mint Weszprémi István munkája a magyar orvostörténeti szakirodalomban.

A 19. század második felében elég színes képet mutatott az orvostörténelem oktatása az orosz egyetemeken: Moszkvában volt ugyan orvostörténeti tanszék, de a többi orosz egyetemen az orvostörténelem oktatását a „természettörténeti intézete szervezte. Ez volt Szentpéterváron, Kijevben, Kazanyban, Harkovban, Varsóban, ahol rendkívüli és magántanárok adták elő az orvostörténelmet. Szentpéterváron, Moszkvában, Kijevben és más katonaorvosi akadémián sebészettörténetet kötelező módon adták elő, míg a krondstati tengerészeti orvosakadémián – a hajóorvosképzésen belül – orvos- és hajózásorvoslástörténeti előadásokat is meghirdettek. Az Orosz Tudományos Akadémián beül, az orvosi osztályon is foglalkoztak orvostörténelemmel, hasonlóan a Császári Orvostudományi Társaságon belül külön bizottság gondozta az orvostörténelem szakmai kérdéseit.

A bolsevik forradalom alapjaiban változtatta meg a tudományos élet szervezeteit, az egyetemi képzés tartalmai és intézményi rendszerét. Az egyetemek elvesztették autonómiájukat, központi irányítás alá kerültek, amely egységes formákat, rendszereket és oktatási programokat alakított ki. 1926-ban a szovjet Egészségügyi Minisztériuma minden orvosegyetemen kötelezővé tette az orvostörténelem oktatását, elrendelte az orvostörténeti tanszékek megszervezését. Például Tbilisziben létezett az egyetemen orvostörténeti tanszék, intézetté 1943-ban szervezték át, 1950-ben, az elsők között alakult meg a Grúz Orvostörténeti Társaság, amelynek jelentős magyarországi kapcsolatai is volt.4

Az orvostörténelem oktatás programja csak részben követte a ’medicina’ fejlődését, nagyobb hangsúlyt helyezett az akkori jelen korra, a szocialista korszakra. Az orvostörténelem ideologikus tárgy lett, hiszen minden történeti korszakban az elnyomottak és elnyomók viszonya szempontjából vizsgálata és bírálta a medicina haladását, eredményeit, nagyobb hangsúlyt helyezett a népi orvoslásra stb. A harcos materializmus szemszögéből vizsgálta az egyház szerepét stb. Az orvostörténelem oktatásának megszervezése a szovjet korra jellemző módon és módszerekkel történt: központi utasítás rendelte el az orvostörténelem oktatásának bevezetését, előírta az ideológiai követelményeket, tankönyveket íratott, politikai megbízhatóság szerint válogatták ki az oktatókat. Nem tiltották a külföldi szakirodalmat, csak a marxizmusleninizmus szemszögéből vizsgálták meg a tartalmát, a szerzőit. Az előbbiek ellenére nagy jelentőségű az orvostörténelem oktatásának kötelező bevezetése, amit a második világháború után a szocialista országok is követtek, kivéve hazánkat, ahol az ellenkezője történt: kiiktatták az orvosképzésből, hosszú évtizedekig nem adtak lehetőséget az egyetemi oktatáson belül az orvostörténelem oktatásának. A Szovjetunióban az orvosegyetemekre bízták az orvostörténeti jellegű gyűjteményeknek múzeummá történő fejlesztésének lehetőségeit. Szentpéterváron, az egykori Katonasebészképző Akadémiát katonaorvoslás történeti múzeummá és intézetté alakították át, Moszkvában mindkét orvosegyetem rendelkezik orvostörténeti múzeummal, Kijevben orvos- és gyógyszerészet-történeti múzeumot alapítottak (1972), Rigában 1935-ben ugyancsak orvos- és gyógyszerészet-történeti múzeumot szerveztek. Az 1950-es években a 16 szövetségi köztársaság mindegyikében szerveztek szakmai múzeumokat, felügyelője és szakmai irányítója az egyetemi orvostörténeti intézetek lettek. Az 1960-as években szövetségi köztársaságonként, majd szövetségi szinten is megszervezték az orvostörténeti társaságokat, amely kétévenként- váltakozó színhelyen – országos kongresszust rendezett. Egy-egy kongresszuson általában 3-4 ezer résztvevő jelent meg, közel kétezer előadás hangzott el a különböző szekciókban. Igaz, az orvostörténelem tárgykörébe utalták a három-négy évvel azelőtt történteket is, így az „igazi” orvostörténeti tárgyú előadás csupán néhány százalékát adta a kongresszuson elhangzott referendumoknak. Az orvostörténelem művelésében is inkább a mennyiségi, mint minőségi mutatók voltak a meghatározók. Ettől függetlenül számos nagy név képviselte a szovjet-orosz orvostörténeti kutatásokat a nemzetközi orvostörténeti életben.

A volt szocialista országok orvostörténeti oktatása is az 1950-eas években indult meg. Bulgáriában, Szófiában, Plovdivban, Várnában 1952-ben, Belgrádban, Zágrábban, Ljubjanában, Szarajevóban, Skopjéban 1950-ben, Romániában – Kolozsvárt és Bukarestet kivéve – szintén 1951-ben alapították meg az orvostörténeti tanszékeket. Más volt a helyzet Csehszlovákiában és a Német Demokratikus Köztársaságban: mindkét országban a régi hagyományok szerint történt az orvostörténelem oktatása, kötelező módon és tanszéki szerkezetben.

Sajátos fejlődést mutat a volt Jugoszláviában az orvostörténelem oktatásának kérdése: Ausztria-Magyarországhoz tartozott Szlovéniában és Horvátországban az orvostörténelem oktatása hasonló utat járt meg, mint a Monarchia más egyetemein. Ljubjanában és Zágrábban csak 1867-ben szervezték meg az egyetemeket, az orvosi karokon magántanárok adták elő a medicina történetét. Az 1918-ban létrejött délszláv királyság orvosi karain ugyan nem szerveztek orvostörténeti tanszékeket, de magántanári rendszerben, szabadon választott tárgyak sorában, oktatták az orvostörténelmet. Inkább az ó- és középkorra, a 18–19. századra összpontosítottak, mint az akkori jelenre, hiszen az akkor fiatal államban elég nagy különbségek mutatkoztak a délszláv állam nyugati és keleti részei között. Ez jellemezte az 1945 utáni helyzetet is, de különösen nagy gondot szenteltek az orvosi és gyógyszerészeti múlt emlékeinek megőrzésére: Zágrábban 1959-ben gyógyszerészet-történeti múzeumot szerveztek, ami egyben intézeti jelleggel rendelkezett. Védett patikamúzeum működött Dubrovnyikban, Ljubjanában, Jugoszlávia egész területén igyekeztek megőrizni az orvosi-gyógyszerészet-történeti múlt emlékeit. 1990-es évek polgárháborúi alatt ugyan megszakadtak a kapcsolatok a környező országok szakmai társaságaival, de az elmúlt évek alatt sorra építik fel régi kapcsolataikat az utódállamok egyetemei és tudományos társaságai.

Bulgáriában az 1950-es évek során megalakult orvostörténeti tanszékei (Szófia, Plovdiv, Várna) akkor az egyetemek közegészségtani intézeteinek részeként szerveződtek, amelyek közül Szófiában 1978-ban önálló tanszékké formálódott át (I. P. Aposztolov vezetésével), míg a másik helyeken maradt a régi forma. A kötelező oktatási forma valóban szilárd bázisát képezte a nemzeti orvostörténeti társaságnak, amely aktív szerepet játszott a nemzetközi társasági életben, 1978-ban nemzetközi orvostörténeti kongresszust is rendeztek Plovdivban, az 1980-as években javaslatot is tettek a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságon belül működő szocialista országok orvostörténeti társaságainak regionális szervezetének megalakítására. Ugyancsak szófiai központtal megalapították a szocialista országok közös orvostörténeti folyóiratát, az Aszklépioszt, amelynek csupán néhány száma jelent meg. E folyóiratot elsősorban a szocialista országok orvostörténeti társaságainak, orvosi karainak „befizetéséből” kívánták „működtetni”. A regionális szervezet gondolata gyorsan elvetélt, mivel a többség – a Magyar, az NDK, a Csehszlovák Orvostörténeti Társaságai – nem támogatta a gondolatot, Románia, Lengyelország közömbös volt, a Szovjetunió orvostörténeti társaságai és egyetemi intézetei nem reagáltak az indítványra. A bolgár orvostörténeti körök anyagi helyzete viszont nem tette lehetővé a megtervezett szervezet ideiglenes működését, a rendszerváltozások idejére elhalt a regionális szervezet ügye.

A bolgár orvostörténeti oktatás erős szovjet befolyás alatt állt, szinte csak szovjet orvosegyetemeken használt tankönyveket használtak, hivatkozási irodalmuk is főleg orosz-szovjet munkákra utaltak. Ettől függetlenül az 1960–1980-as években a bolgár orvostörténészek minden nemzetközi és szocialista országokban szervezett orvostörténeti konferenciákon, kongresszusokon megjelentek, inkább az ó- és középkori, vagy az akkori „jelen” orvostudományi kérdéseiről tartottak előadást.