Purjesz halála után ismét hat esztendeig szünetelt az orvostörténelem oktatása, míg Győry Tibor 1900. december 15-én kérte magántanári elismerését az orvostörténelem tárgyköréből. Kérelmével együtt benyújtotta tantervét heti három órában – két féléven át – az első évesek számára, az elméleti előadások mellett olyan foglalkozásokat is tartott volna, ahol ritka könyveket, műszereket és iratokat is bemutatott volna. Győry magántanári habilitációjára csak 1902-ben került sor, de valójában haláláig – később rendkívüli, majd rendes tanárként – az első és negyedéves hallgatóknak adta elő az orvostörténelmet. Egész egyetemi pályafutása alatt mintegy 746 előadást tartott, hallgatóinak száma állandóan 40–60 fő között mozgott. Itt kell megegyeznünk, hogy 1905-től Győry az Állatorvosi Főiskolán az állatorvoslás történetét is előadta, míg az orvosi karon 1918-ban címzetes, 1926-ban rendkívüli és 1936-ban rendes tanári címet nyert.2

Éppen az orvostörténelem oktatásának fontossága miatt 1906 októberében Bókay Árpád indítványozta a budapesti orvosi karának a rendkívüli orvostörténelmi tanszék megszervezését, az állami költségvetésbe történő felvételét. A javaslatot a tanári kar pártolólag felterjesztette a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, de a költségvetési vita során Sághy Gyula képviselő tiltakozott ellene (1911. december 15.) Ennek hatására Bókay Árpád visszavonta javaslatát. Igaz, a minisztérium támogatta a javaslatot, sőt a Főrendiházban Korányi Frigyes is pártoló beszédet mondott. Ennek ellenére törölték az állam költségvetésből az orvostörténeti tanszék felállítását, majd később – az első világháború előtt és után – sem történt lényeges intézkedés. Továbbra is díjazás nélkül működő magántanári intézmény biztosította az orvostörténelem oktatását az egyetemi orvosképzésben, bár 1925 áprilisában Grósz Emil javasolta az orvostörténelem magántanárának anyagi támogatását. Ezzel kapcsolatban a hallgatók figyelmébe ajánlotta a tárgyat, mint lényegesen fontos tanulmányt. Sajnos az orvostörténelem továbbra is az „ajánlott” tárgyak között szerepelt, amit az első és a negyedéves hallgatók tantervébe iktattak be. Az ajánlás nem jelentett közömbösséget.3

1930-ban Herczeg Árpádot habilitálták az újkori orvostörténelem magántanárává, így ettől kezdve Győryvel megosztva – az elsőéveseknek Győry, a negyedéveseknek Herczeg – adta elő a tárgyat. A harmincas években átlagosan az orvostörténelmet hallgatók száma 100 fő volt, de volt olyan év is, amikor összesen 346 jelentkezővel rendelkeztek. Győry halála után egy ideig, 1940-ig Herczeg egyedül látta el mindkét évfolyamon az orvostörténelem oktatását, de ebben az évben Korbuly György habilitálásával ismét két tanárral rendelkezett az orvostörténelem a budapesti orvosi karon. Ezzel egyidőben a szegedi és a debreceni egyetemen is intézkedés történt az orvostörténelem magántanári előadására: Szegeden Bálint Nagy István (1930), majd halála után Daday András (1932-től), Debrecenben (1943-tól) Diósadi Elekes György nyert az orvostörténelemből magántanári fokozatot. Az utóbbi nevéhez fűződik a debreceni Orvos- Gyógyszerészeti Lap orvostörténeti rovatának megszervezése is.4

Érdekes megjegyezni, hogy olyan kiváló orvostörténészek, mint Fekete Lajos, Mayer Kolos Ferenc (igaz 1936-ban az Egyesült Államokba kivándorolt), Magyary Kossa Gyula nem nyert magántanári fokozatot, illetve Magyary Kossa (gyógyszerészeti méregtanból) más tárgyból lett rk. tanár és akadémikus.

Külön kell szólnunk a kolozsvári egyetemről, amely 1940–1945 között az egyetlen magyar egyetem, ahol orvostörténeti tanszék működött, az intézet élén Berda Károly és Daday András állt. A kolozsvári orvostörténeti intézet a korábbi román egyetem (1920–1940) tanszékének volt a folytatása, ami igen helyes intézkedéssel nem szüntettek meg, sőt Valériu Bologa a kinevezett rk. Tanár is maradt eredeti tisztségében.

A második világháború után sajnos mind a négy magyar orvosi karon felfüggesztették az orvostörténelem oktatását, illetve be sem vették semmilyen formában sem az oktatási rendbe. A tárgyat a marxista-leninista, illetve a dialektikus marxizmus szempontjából „átgondolásra ítélték, így az 1960-as évek végéig nem is tárgyalták meg. Azt viszont nem akadályozták, hogy az egyes szaktárgyak bevezetéseként ne foglalkozzanak az adott témakör orvostörténeti vonatkozásaival.

Az 1950-es években, az Orvostörténeti Könyvtár megalakulása, az orvostörténeti társasági élet új formáinak kőrvonalazásának időszakában, 1955-ben megalakult az MTA Orvostörténeti Bizottsága Haranghy László elnökletével, amely foglalkozott az orvostörténelem újbóli bevezetésének kérdésével az orvosképzésben. A kérdéssel foglalkozó munkacsoportot Szodoray Lajos egyetemi tanár vezette, aki a debreceni orvosegyetemen szorgalmazta az orvostörténelem bevezetését, a diákönképző körökben és egyetemi klubokban rendszeresen szervezett orvostörténeti előadásokat, Debrecen orvostörténeti emlékeinek gondozását vállalta magára, az orvostörténeti múlt tárgyait és gyűjteményeit múzeumokban helyeztette el. Az akkori hazai állapotok között már az is eredménynek számított, hogy a Magyar Tudományos Akadémia szervezetén belül az alaptudományokat képviselő bizottsági rendszerbe bevezették az orvostörténelmet, ami különben egyetemi képzés nélkül ideiglenesnek számított. (Ez bekövetkezett 1968-ban, amikor „kivették” egyetemi oktatás hiányában az előbbi rendszerből.)

Igaz, az 1950-es évek közepétől szinte folyamatos kérdésként szerepelt az „orvostörténelem oktatása”, aminek furcsaságát az is jellemezte, hogy a szocialista országokban, főleg a mintának tekintett Szovjetunióban, kötelező szigorlati tárgyak között szerepelt, az orvostörténeti oktatás mögé tanszékeket, intézeteket és egyetemi múzeumokat szerveztek. Nálunk ellentétes dolgok történtek. A Szodoray Lajos vezette munkabizottság – elsősorban Szodoray Lajos alapos beszámolójának köszönhetően – javasolta az orvostörténelem bevezetését az egyetemi orvosképzésbe. A bizottság mindegyik tagja – Székely Sándor, Hahn Géza, Réti Endre, Katona Ibolya és Bencze József – külön-külön is készítettek elképzeléseikről írásos anyagot, amit Szodoray Lajos saját tervezetében összegzett, amihez a maga tervezetét is mellékelte. A felkért tanulmánykészítők egyik része (Szodoray Lajos, Daday András, Regöly Mérei Gyula és Gortvay György) a régi formák visszavezetését indítványozta, az ókori és középkori ismeretek mellett hangsúlyt kivántak fektetni a modern orvosi iskolákra, az orvosképzés történetére. E tantárgyat legalább kollokviumi tárgyként kívánta a harmadik tanév első vagy második félévébe beiktatni.5

A marxista szemléletet képviselők egyik része – Székely Sándor, Hahn Géza és Réti Endre – az ideológiai tárgyak közé (például a dialektikus materializmus tananyagába beépítve – az orvosi gondolkodás fejlődését illusztráló példaanyagként – akarta az orvostörténelmet szerepeltetni, illetve az ateizmus tárgykörében a babonák, a hiszékenységek elitélését akarták középkori orvosi és népi gyógyászati „anyagokkal” illusztrálni. Ezt a nézetet a különben baloldaliként ismert Bencze József és Katona Ibolya is mereven elutasította, viszont használható ellenjavaslatot a történeti gondolat ők sem tettek le az asztalra tenni. Ezzel kapcsolatban az MTA Orvostörténeti Bizottsága – az MTA elnökének kísérő levelével – az egészségügyi miniszterhez fordult az orvostörténelem kötelező tantárgyként történő bevezetése érdekében.6 Sajnos a javaslatot a minisztérium elutasította, bár engedélyezte a témában járatos és tudományos fokozattal rendelkező egyetemi tanerőnek az orvostörténelem tárgyköréből való foglalkozások meghirdetését Az előadások látogatása önkéntes és vizsgakötelezettség nélküli volt, csak a napi kötelező órák és foglalkozások után történhetett. Így hirdetett meg Regöly Mérei Gyula 1958-tól orvostörténeti előadásokat az anatómiai intézetben, Halmai János a Gyógynövény és Drogismeretei Tanszéken (ezt vette át később Zalai Károly a gyógyszerészeti szervezési intézetben)., valamint Huszár György a fogorvosi karon.

Az MTA Orvostörténeti Bizottságának tehetetlenségét bizonyítja, hogy míg meddő elméleti és ideológiai vitákat folytattak, az egészségügyi szakiskolákban és középiskolákban bevezették az orvostörténelmet, így az egészségügyi szakdolgozók „középrétege” valóban jó orvostörténeti ismeretekkel rendelkeztek. Ennek volt köszönhető, hogy az 1970-es évek közepén minden ellenállás és” óraszám vita” nélkül bevezették az orvostörténelmet a felsőfokú egészségügyi szakképzésbe, valamint a továbbképzésbe.

Gondot jelentett, hogy az MTA tudományos minősítési rendszer kialakításakor (1950) nem szerepelt az orvostörténelem, amit 1955-ben úgy korrigáltak, hogy több volt egyetemi magántanárt (Daday András, Gortvay György) egykori magántanári habilitációját elismerték „kandidátusi fokozatnak”, illetve más szakterületen fokozatot elért személyeket beválasztottak más akadémiai orvostörténeti bizottságokba. Valójában orvostörténelemből az első kandidátusi fokozatot csak az 196o-as évek legelején szereztek (Bencze József, Réti Endre, Székely Sándor, Hahn Géza, Katona Ibolya stb.). Sajnos az orvostörténelem oktatásának bevezetését szorgalmazók mindig csak a Budapesti Orvostudományi Egyetemmel kapcsolatban „gondolkodtak”, vidéki orvosi karon csak egyedül Szodoray Lajos professzor élt „tekintélyéből” fakadó lehetőségekkel.7 Az 1960-as évek végén Zalányi Sámuel, a szegedi orvostudományi egyetem egészségügyi szervezési intézetben foglalkozott orvostörténelemmel, inkább csak a 19–20. századi közegészségügy és népegészségügy történeti vonatkozásait adta elő és adta ki könyv formában. Ettől függetlenül az orvostörténelem gondolata nem állt távol az orvosi karoktól: 1965-ben, a Semmelweis-év kapcsán a Budapesti Orvostudományi Egyetem a Magyar Tudományos Akadémiával közösen ünnepi hetet rendezett, illetve 1969-ben a nagyszombati egyetem orvosi karának alapítási évfordulóján ugyancsak ünnepélyes egyetemi ülésekkel és emlékkiállítással tisztelgett. Szinte hagyománnyá vált, hogy a kar jeles professzorai választott szakterületük európai hírű elődeik előtt (Melly József, Fodor József, Soós József, Hőgyes Endre, illetve az Orvosi iskola magyar mesterei című gyűjteményes kötet) szakmai alapvetésnek számító könyvekkel tisztelegtek. Ugyancsak az orvosi kar kezdeményezésére született meg az Akadémiai Kiadó által szervezett, a magyar tudományos élet kiválóságainak életútját és szakmai tevékenységét bemutató könyvsorozat, amelyben a magyar orvosi múlt legkiemelkedőbb tudósai (összesen 21 személy külön-külön kötetben) feldolgozásra, illetve bemutatásra kerültek.8