Az európai orvosképzésben a 17. század derekán következett be döntő fordulat: a középkori elméleti képzést fokozatosan kiszorítja a gyakorlati tapasztalatokon nyugvó, az úgynevezett ágymelletti képzés, az elméleti képzésbe bekapcsolják a rokon tudományokat, így a fizikai, kémiai, botanikai ismereteket, valamint a sebészképzést beemelik az egyetemi orvosképzésbe. Ekkor jelenik meg a gyógyszerészképzés is, ami a hagyományos céhjellegű oktatási forma kiegészítését jelentette. Erre csak gyógyszerészsegédek jelentkezhettek, egyéves, később két vagy többéves tanfolyamra, amelynek végén elnyerhették a „gyógyszerészmester” címet. Általában – alaptantárgyként – a szerves és szervetlen kémiát és botanikát kellett hallgatni a természettudományi karon, valamint az orvosi karon gyógyszerismeretet (matéria medicát). A vizsga az orvosi karon, az egyetem által kijelölt bizottság előtt történt meg. A Monarchia területén – mint már említettük – 1654-től bécsi és prágai orvosi karokon indul a gyógyszerészképzés, néhány év eltéréssel, de Itália és Franciaország egyetemein is létesültek gyógyszerészeti iskolák. Már ekkor különbség mutatkozott a kötelező tárgyak vonatkozásában: a kötelező kémia és botanika mellett a fizikát, a német egyetemeken az állattant és a tudománytörténetet oktattak. . A 18. század derekán, elsősorban a német egyetemeken (így Bécsben és Prágában is) megjelenik a gyógyszerismeret (matéria medica), az alapvető gyógyszerelőírások (taxák, pharmacopeák) ismerete. Sok az ellentmondás a képzésben, inkább a helyi egyetemi rendelkezések az érvényesek, mint valami egységes nemzetközi elv. Közép-Európát jellemző felvilágosult abszolutizmusnak a közegészségügyet, az orvosképzést megreformálását célzó rendezési elveit egységes, mindenkire kötelező törvényekbe öntötte, amelyek hasonlítottak a nyugat- európai törvényekhez. Valójában ettől kezdve – az alapelveken azonossága mellett – beszélhetünk egységes európai gyógyszerészképzésről, a gyógyszerészet-történet oktatásának lehetőségeiről.1

Az európai gyógyszerészképzési reformok nem voltak egységesek, gyakran nem hasonlítottak egymásra, sokszor a gyógyszerész társadalom nem sok hasznot látott egy egyetemen kiállított oklevélben, mivel mindenütt gyógyszertár és gyógyszerész hiány volt. Gyakran a megreformált egyetem jött zavarban, ha valaki gyógyszerész jelentkezett felvételre. Általában egy-egy nagyhírű professzor vonzotta a hallgatókat, Például Montpellierben Riverius vonzotta a hallgatókat, halála után megcsappant a gyógyszerészhallgatók száma. Az biztos, hogy a megújítás után a kémiát és a botanikát egy professzor adta elő, eleve a gyógyszerészeti vizsgáért jelentkezőket ide osztották be hallgatónak. Mielőtt letette volna a gyógyszerészeti vizsgát, előtte gyakorlati és elméleti oktatásra osztotta be őket, általában a medikusok közé, ahol az adott évfolyamon tanult anatómiát és más orvosi tárgyakat. Ebből nem származott kár, de amikor a kötelező vizsgát le kellett tenni, sok helyen általánosságokat vagy színvonaltalan kérdéseket tettek fel, mivel a vizsgáztatók sem voltak tisztában a követelményekkel. Volt olyan egyetem – például a belgiumi oudenardi egyetem (1677) orvosi karán – egy esztendeig tartó tanulmány után – csupán egy kenőcsöt kellet elkészíteni, elméleti vizsga nem volt. Francia és olasz egyetemeken sem volt különb a helyzet, csupán gyakorlati vizsgát tettek az oklevélért. Inkább a vizsgadíjakban volt különbség, mint a követelményekben. Ezzel szemben az altdorfi egyetemen – szászországi ősi egyetem – Johann Martin Hoffmann idejében (1680) olyan laboratórium állt a kémiai oktatás rendelkezésére, amihez a német területen nem volt hasonló, így tódultak ide a gyógyszerészhallgatók. Ennek mintájára a 18. század közepén megreformálták Erfurtban, Halléban, Berlinben a kémiai oktatást, ez lett hatással 1749-ben a bécsi egyetem megújítására, 1769-ben a nagyszombati képzés kialakítására. Az előbbi példáktól eltérően sok egyetem nem újított, korszerűtlen feltételek között folyt oktatás mellett „számolatlanul” adott ki okleveleket.2

Bécsben Van Swieten kiválóan átszervezte az egyetem orvosi karát, hasonló dicséret illeti a nagyszombati orvosképzés kialakításával kapcsolatban is. Bécsben egy ponton volt kevésbé sikeres: a gyógyszerészképzést szolgáló kémiai-botanika tanszékre állított Robert Laugier kevésbé volt alkalmas feladatára, leváltása után emelkedett a színvonal, ide kellet volna beiratkozni a Monarchia gyógyszerészjelöltjeinek, kivéve a magyarokat, akikkel kapcsolatban kész tényként vették a magyar orvosi kar megalapítását. 1770 után ide kellett a jelölteknek beiratkozni, bár a képzés végleges kialakítását lassította az egyetemnek előbb Nagyszombatból Budára (1777) és később Pestre (1784) helyezése. 1777-ben a királynő úgy rendelkezett, hogy a magyar korona területén működő gyógyszerészek és gyógyszerészhallgatók az orvosi kar felügyelete alá tartoznak. Sokan sérelmezték, hogy a tanrendet a bécsi egyetem szabályzatához igazították, így sok bírálat érte a kémia oktatását, ennél magasabb színvonalúnak tartották a selmecbányai bányamérnöki főiskola vegytani előadásait és laboratóriumi foglalkozásait.3

Ferenc császár (magyar király) 1794-ben újabb egyetemi képzési változtatások előkészítésével bízta meg Johann von Birkenstockot, ami elsősorban a bába-, sebész- és gyógyszrészképzést érintette. Ő 1798-ban Johann Peter Frankot bízta meg, aki a kétéves gyógyszerészképzésben véglegesítette a fizika, kémia, gyógyszerészi kémia, a botanika és a gyógyszerismeretet, főleg a gyakorlati kémia oktatását erősítette. Ezt 1804-ben vezették be a gyakorlatba.

Azt az egyetemi formát, ahol a gyógyszerészjelölteket felkészítették vizsgáikra, a német, a francia és az olasz egyetemeken intézetnek, a lengyel egyetemeken iskolának, az orosz egyetemeken kollégiumnak nevezték, amelynek élén egy professzor, több tanársegéd állt és egy gyakorló gyógyszertár is tartozott. Általában gyógyszerészképzést irányító tanár a matéria medica professzora volt, a jelöltek a kötelező tantárgyakat a különböző intézetekben (botanikai, kémiai, fizikai stb.) hallgatták, ott tették le részvizsgáikat, míg az előírt gyógyszertári gyakorlatot az egyetemhez tartozó patikában végezték. E gyógyszertár vezetője (tulajdonosa) tagja volt az orvosi kar tanári testületének, általában orvosi oklevéllel rendelkező személy volt.

Sok szempontból a krakkói gyógyszerészképzés jól testesíti meg a korabeli képzési formákat: például Krakkóban Jan Szaster (1741–1793) orvos és gyógyszerészmester, a materi medica tanára, a kémia professzora egyben a gyakorló patika tulajdonosa is.4 Később tisztségében követő Józef Sawiczewski5 (1762–1825) szintén orvos is volt, előadta a fizikát és a botanikát is. ( Ekkor a gyakorlati képzésben szerepet játszó gyógyszertár vezetője Anton Szaster (1759–1839), Jan Szaster fivére volt, aki szintén orvos és gyógyszerészmester volt, a sebészhallgatóknak gyógyszerismeretet is tanított.), őt követte a gyógyszerészképzés Józef Sawiczewskit, majd Florian Sawiczewski (1797–1876)6 lépett helyükbe. A nevekből kitűnik, hogy a krakkói gyógyszerészképzés „családi” jellegű volt, úgy, mint a gyakorlati gyógyszerészet, legalább is a patikák tulajdonjogát tekintve. Florian Sawiczewski nevéhez kötődik az első lengyel gyógyszerészeti folyóiratnak, a Pamietnik Farmaceutyczny Krakowski címet viselő, rendszeresen megjelenő szakmai lapnak a megalapítása és kiadása. Florian Sawiczewski vezetése alatt a gyógyszerészképzésben nemcsak az oktatás feltételei javultak, hanem előtérbe helyeződött a tudományosság, amelynek eszköze lett a tudományos folyóirat. A havonta megjelent folyóiratban jelentős terjedelmet biztosítottak a gyógyszerismeretnek, leközölték az a tulajdonukban állt „Elefánthoz” gyógyszertár összes gyógyszertermékét, más gyógyszertárak készítményeit, a készítés technikáját stb. Már e lapban több közleményt jelentettek meg a krakkói és Krakkó környéki régi patikákról, tulajdonosaikról, a nevezetes receptúrákról stb. Florian Sawiczewski több alkalommal viselte a dékáni, 1857-ben a rektori méltóságot. Ebben az évben kéziratot nyújtott be az egyetem senatusnak, amely szerint a gyógyszerészképzést, idejét fel kell emelni négy esztendőre, a felvétel feltétele az akkor általánossá váló gimnáziumi érettségi és nem a gyógyszerész „előképzettség” legyen. A felvétel feltételeit nem változtatták meg, de a gyógyszerészképzésben 1860-ban legalizálták Florian Sawiczewski által az 1850/51-es tanévtől – szabadon választható tárgyként – a gyógyszerészet-történetet. Utóda Adolf Aleksandrowicz (1811–1875) lett, aki az egyetemi gyógyszertár helyett inkább saját tulajdonában állt patikában tartotta a gyakorlati foglalkozást a hallgatóknak.7

Európában a gyógyszerészképzés vonatkozásában főleg a porosz mintát vették figyelembe: 1801-ben megjelent Poroszországban a „gyógyszerészi rendtartás”, amelyben néhány bekezdés a gyógyszerészképzéssel foglalkozott. Arra utasították a gyógyszerészeket, hogy csak a pályára alkalmas személyeket vegyenek fel gyakornoknak, viszont ezek teljes kiképzéséről személy szerint a foglalkoztató gyógyszerész a felelős. A gyakornok alkalmasságát a helyi orvos is megvizsgálta, aki a négyéves gyakornoki képzés végén személyesen vizsgáztatta le. Ezt követően 5 évig kellett segédként dolgozni, Ezalatt valamelyik német egyetemen kémiát, botanikát, gyógyszerészetet és előírt szaktárgyakat kellett hallgatni, ezekből vizsgázni. Az 5 éves időtartalomból a Legfelsőbb Orvosi Tanács elengedhetett két esztendőt, ha a jelölt tanulmányi eredményei kiválóak lettek, csak ezután lehetett egyetemi tanulmányokat folytatni. Az előbbi képzés felelt meg a régebbi „lectura simpliciumnak”, a következő két év valóban egyetemi képzést jelentett. A porosz gyógyszerészi rendtartásban rögzített kiképzési előírásokat már országok is átvették. Így 1806-ban Baden, ahol a gyakornoki vizsga letétele után 4 éves újabb tanulmányi időt írt elő, amit követett az egyetemi képzés. Württembergben 1812. évi belügyminiszteri rendelkezés lehetővé tette, hogy a segéd egyetemet vagy egy „elismert gyógyszerészeti oktatási intézetet” látogasson, amit a segédidőbe beszámítottak, „ha a jelölt legalább 2 és fél év tényleges segédi időt letöltötte.” 1819-ben Szászországban úgy rendelkeztek, hogy a segédnek legalább 2 évet kell egy lipcsei vagy drezdai patikában dolgozniuk, előadásokat kellett botanikából, kémiából, fizikából és matéria medicaból.

Az egyetemi tanulmányokhoz megfelelő középiskolai végzettséget követeltek: mivel Poroszországban vezették be elsőnek az érettségi vizsgát, itt 1812-ben már megkövetelték. Ez Bajorországban 1840-ben következett be, bár továbbra is megengedték a nem érettségizettek számára az előadások látogatását, de nem számítottak „egyetemi hallgatónak”. Ezek ellenőrzésére életre hívták 1829-ben egy szakmai igazgatóságot, amely felügyelte e hallgatókat, legfeljebb két félévig látogathatták az egyetemet. A részletes tanrend magába foglalta a botanika, a fizika, a gyógyszerészeti szaktárgyakat, továbbá a kémiai analitikát, toxikológiát, a kémiát, növénytant és ásványtant. A legalacsonyabb életkor 17 év lett, legalább 4 gimnáziumi év et és latin nyelvismeretet kívántak. A beiratkozás után az un. „Érettségi nélküliek Évkönyvébe” vezették be, ami azt is jelentette, hogy nem tartanak igényt akadémiai jogokra, akadémiai oklevélre, A többi német egyetemen eltérően alkalmazták a „porosz gyakorlatot”: Baden tartományban a 19. században Heidelbergben és Freiburgban csökkentett igényű beiratkozási lehetőségek léteztek. Itt 1822-től azoknak a gyógyszerészsegédeknek, akik lemondtak az állami alkalmazás lehetőségéről, limitált számban beiratkozhattak az egyetemi gyógyszerészképzésbe. Ezt a lehetőséget Tübingenben más tartományból származóknak is biztosították. Hessenben (Giessenben és Marburgban), Hannoverben (Göttingenben), valamint Jénában és Lipcsében mindenki szabadon beiratkozhatott, tanulmányokat végezhetett, csak habilitáció esetén kellett előbb matúrát tenni. Münchenben 1818-ban Buchner vezetésével, Wroclawban 1843-ban – Adolf Ferdinand Duflos (1802–1889), Marburgban 1844-ben – Wilhelm Bunsen (1811–1899), majd Halléban is tanszék jellegű gyógyszerészeti intézet alakult.

1850/1851-es tanévtől kezdve a gyógyszerészeti studium kétéves volt, a bécsi Oktatásügyi Minisztériumtól érkezett leirat pontosan meghatározta a követelményeket (pld. a jelölteknek rendelkezniük kellett gyógyszerészsegédi ismeretekkel, valamint négy középiskolai osztály elvégzésével), egyben közölte a gyógyszerészképzésben résztvevők névsorát is.

A krakkói egyetem 1780-ban életbe lépett egyetemi reformja értelmében a Gyógyszerészeti Iskola felépítése és oktatási rendje nagyban hasonlított a bécsi egyetem oktatási formájára, amit Andrzej Badurski dolgozott ki. Badurski oklevelét Bécsben szerezte és van Swieten tanítványa volt, aki reformtervezetét – még 1772-ben – van Swietennel megbeszélte. A tanszemélyzet létszáma és kötelmei is a bécsinek követelményeknek felelt meg, de az egyetemi gyógyszertár mellett botanikus kert is tartozott a gyógyszerészképzéshez. Krakkóban 1790-ben változtatták meg a gyógyszerészképzést két évre, ( négy félévre), az addig előirt tanagyagot kiegészítették dietétikával, gyakorlati gyógyszerészettel, gyógyszerismerettel, higiéniával, méregtannal és balneológiával. A balneológia más egyetemi gyógyszerészképzésben nem szerepelt, oka feltehetően az lehetett, hogy a lengyel gyógyszertárakban mindig árultak gyógyvizeket és ivóvizet. A méregtan elsőnek Krakkóban jelent meg, Bécsben csak 1833-ban iktatták be a gyógyszerészképzésben. Különben a lengyel gyógyszerészképzéssel sok hasonlóságot a spanyol gyógyszerészképzés, amit Madridban Mateus Orfilia (1787–7853) szervezett meg.)

1825-ben a Gyógyszerészeti Iskola nevét Collegium Pharmaceuticumra változtatták, a képzésbe bevonták a sebészeti tanfolyam hallgatóinak gyógyszerismereti oktatását is. 1825ben a gyógyszerészképzésben a következő szaktárgyak szerepeltek:

1833-ban három évre emelték fel a képzést: a harmadik tanév őszi félévében organikus kémiát és gyógyszertant tanultak, a tavaszi félévben gyógyszertári gyakorlatot teljesítettek, megírták disszertációt és letették a záróvizsgát.

A krakkói lengyel gyógyszerészképzési formát valósították meg a varsói egyetemen (1809 alapították, 1815-ben Sándor cár Egyetem néven újraindították), amely ekkor az orosz cárság területét alkotta, hasonlóan a vilnói egyetemhez. Ezt az egyetemet az 1780-as években olasz orvos egyetemi tanárok szervezték újjá, az itt kialakított képzési forma sokban hasonlított az olasz egyetemeken folyó oktatáshoz, így az eleve kétévesre tervezett gyógyszerészképzésben szerepelt a szerves és szervetlen kémia, fizika, botanika, gyógyszertan, gyógyszerismeret, a természettörténet, valamint az alapvető könyvek és rendeletek ismerete. A krakkói képzési forma szerint alakították ki 1834-ben az akkor alapított kijevi egyetem gyógyszerészképzését, míg a moszkvai, a harkovi és a kazanyi egyetemi gyógyszerészképzés nagyban hasonlított a königsbergi, illetve a dorpadti egyetem – a svédek által alapított baltikumi egyetem (1635) – képzési formájához, ami német szervezetű és szellemű képzést jelentett. A térség jelentős tanintézete lett az 1785-ben Lembergben (Lwowban) alapított egyetem, amelyet Bécs Krakkó „ellensúlyozására” szervezett meg. Galicia tartomány jelentős része 1772-től Ausztriához tartozott, de az itt élő lengyel ifjúság tanulási vágyaira Krakkó továbbra is nagy hatással volt. Bécs valóban kiváló egyetemet – orvosi karral – szervezett, ahol a Monarchia kiválóságainak adott oktatási lehetőséget, az egyetemnek gazdag anyagi hátteret biztosított. Bécs szándékaival ellentétben a lengyel ifjúság továbbra is Krakkóban végzett felsőbb tanulmányokat, Lemberg az ukrán értelmiség képzőhelyévé és szellemi központjává vált. Az orvosi karon itt is megszervezték a gyógyszerészképzést, amely a bécsi egyetemi formák tükörképe lett.

A bécsi egyetem gyógyszerészképzése ugyan 1654-ben kezdődött, de a 18. század derekán modernizálták, végleges formáját az 1770. évi birodalmi egészségügyi törvényben testesült meg. 1749-ben Mária Terézia császárnő elrendelte az addigi gyakorlat átszervezését: addig nem volt kötelező időhöz kötött tanulmányi rend, csupán annyi volt, a vizsgára jelentkezőtől csak egy bizonyos ismeretanyagot – általában kémiából és botanikából – követeltek meg. A követelmények kiterjedtek kémiai, botanikai, gyógyszer ismeretekre. Ekkor gyógyszerészjelölteknek – két féléven át – a medikusokkal együtt kémiát, botanikát és gyógyszerismeretet kellett hallgatni, gyakorlatot kellett teljesíteni az egyetemi gyógyszertárban. 1804-ben – az új tanulmányi rend szerint – beiktatták a természettörténetet és a gyógyszertant, 1810-ben a kémiai stúdiumot szerves és szervetlen kémiára osztották, a képzést összefogó intézetet Gyógyszerészeti Főiskolának nevezték el. 1833-ban a képzést két évre emelték fel, őszi és tavaszi szemeszterben hallgatták a kötelezően előírt tantárgyakat: szerves és szervetlen kémia, természettörténelem, ásványtan, állattan, botanika, külön tárgyként a taxák, szakmai kódexek, pharmacopeák, rendeletek ismeretét. Követelményként nemcsak szakmai előképzést kértek, hanem négy gimnáziumi osztály elvégzését is. Már 1804-től egyetemi hallgatóként kellett részt venni az egyetemi gyógyszerészképzésben, 1833-ban beiratkozási kötelezettséget írtak elő, a kötelező előadások lehallgatása nélkül nem lehetett már záró vizsgára jelentkezni.8

Az 1848 tavaszán megfogalmazott egyetemi reformelképzelések szerint a gyógyszerészképzést fel kívánták három esztendőre emelni, a teljes gyógyszerészi kiképzés az egyetemi patikában történik, a jelentkezőnek nem kell külön „gyógyszertári előképzettséget” igazolni. Az új tantárgyak közé emelték volna a közegészségügyi, a gyógyszerészet-történeti ismereteket. A reformokat nem valósították meg, de 1849 őszén – az egységes birodalom megszervezésének jegyében – a bécsi Oktatásügyi Minisztérium az örökös tartományok összes egyetemén (Prága, Olmütz, Graz, Innsbruck Lemberg, Krakkó, Breslau) egységes egyetemi szervezetet, tanrendet és követelményrendszert valósított meg. Előírták a kötelező laboratóriumi és mikroszkópos kémiai gyakorlatokat. A képzési időt három évben határozták meg, amin változás csak 1899-ben következett be: a felvételhez 6 gimnáziumi osztályt kértek, a tanulmányok alatt növelték a kémiai, a botanikai gyakorlatok számát. A legjelentősebb tanrendi változás 1920-ban következett be: a képzés az orvosi és a természettudományi karon történik. Az utóbbin az első évben a gyógyszerészjelöltek szerves kémiát, fizikát, botanikát, ásványtant, állattant hallgatnak, majd a második évben – már az orvosi kar intézeteiben – szakbotanikát (gyógynövényismeret), gyógyszerészi kémiát, fizikai kémiát, méregtant, toxikológiát, farmakodinamikát, gyógyszerészeti gyakorlatot, gyógyszertant, gyógyszerismeretet, közegészségtant, Galenusi gyógyszertant, kémiai-mikroszkópos gyakorlat, elsősegélynyújtási ismeretek, gyógyszertári és kórházi gyakorlat. Ekkor vezették be a harmadik év őszi szemeszterén néhány tanórában a gyógyszerészet-történetet. Ez utóbbi tantárgy előadásának megszervezésével a bécsi orvosi kar orvostörténeti tanszékét bíztak meg. A tanterv kidolgozásában fontos szerepet kapott Otto Zekert, aki tervezetében a harmadik félévben heti két alkalommal ajánlotta a gyógyszerészet-történetet. Az Orvostörténeti Intézet professzora, Max Neuburger (1868–1955) kidolgozta a gyógyszerészet-történeti oktatás tervezetét, amelyet előbb maga, majd 1921-től intézeti másodprofesszora, Richard Wasicky (1884–1970) adott elő. Ebben az időben adták át teljesen a Josephinum épületét az egyetem orvostörténeti intézetének, ahol rendszeresen megtarthatták az orvos- és a gyógyszerészet-történeti előadásokat, az értékes történeti terekben – a híres anatómiai gyűjtemény termeiben – állandó orvostörténeti kiállítást szervezte. Az intézet egyben múzeum is lett, jeles egyetemi és orvostörténeti gyűjteményei különös értéket képeznek. Ekkor történt határozat arról, hogy a Josephinum épületében gyógyszerészet-történeti gyűjteményt is szervezzenek. E gyűjtemény felállítása Wasicky nevéhez fűződik, aki a gyógyszerészet tárgyi emlékei (patikaedények, laboratóriumi eszközök, írott és nyomtatott gyógyszerészeti kéziratok és könyvek mellett kialakította az alapanyag- és gyógyszergyűjteményt, a herbáriumot, elvégezte szakszerű feldolgozását is. Wasicky professzort 1938-ban a Gyógyszerészeti Intézet élére állította, helyét Adolf Mayrhofer (1881–1965) foglalta el, aki az Orvostörténeti Intézeten belül az önálló Gyógyszerészet-történeti Intézetet vezette.9

Az előbb vázolt kettős forma – az orvos- és gyógyszerészet-történet egy intézeten belül történő művelése – nem egyedüli eset, hiszen ezen az alapon szervezték meg Krakkóban a Jagelló Egyetem orvos- és gyógyszerészet-történeti intézetét, amely szintén egyetemi tanszék és múzeum. 1950-ben az egyetem senatusa az Orvostörténeti Intézeten belül külön gyógyszerészet-történeti tanszéket szervezett, amelynek élére Jan Lechs (1869–1954) professzort, a wroclawi egyetem orvos- és gyógyszerészet-történetének docensét nevezte ki. 1947-ben habilitált Wroclawban orvostörténelemből, de az akkor sokat betegeskedő Wladyslaw Szumowski helyettesítésével bizták meg. Lechs híres krakkói nőgyógyász orvos és a helyi zsidó kórház igazgatója volt. Pályakezdő orvosként foglalkozott orvostörténelemmel, elsősorban a betegségek megelőzésével. Kiváló klasszikus nyelvismerete segítségével ó- és középkori orvosi kéziratokkal, főleg Celsus munkáival foglalkozott. 16–18. századból származó lengyel és latin nyelvű kéziratok olvasatát készítette el, jelentett meg nyomtatásban. Feldolgozta a padovai egyetem lengyel orvosnövendékeinek anyagát, foglalkozott a lengyel-olasz művelődési kapcsolatokkal stb. Felkutatta a krakkói egyetem levéltárának ritka gyógyszerészeti kéziratait, receptúráit, gyógyszerleírásait. Valóan avatott gyógyszerészet-történész lett, nem véletlenül állították az újonnan szervezett lengyel gyógyszerészet-történeti tanszék élére. Bécsben és Krakkóban az orvos- és gyógyszerészet-történeti intézetek továbbra is „egységben” működtek, bár szervezetileg külön álltak, mégis az intézetvezetők kölcsönösen helyetteseik voltak a másiknak. Lechs nem léphetett Szumowski helyébe, mert néhány hónap múlva maga is elhunyt.