Úgy tűnik, hogy az utolsó negyvenezer évben az ember biológiai evolúciója gyakorlatilag leállt, semmiféle új jelenség nem figyelhető meg. Ez azonban csak akkor igaz, ha a makroevolúciót vesszük figyelembe, ugyanis valóban nem jelentek meg új szervek, vagy tűntek el, vagy változtak meg jelentősen a már meglévők. Ugyanakkor nagyon sok olyan változás történt, amely mikroevolúcióként fogható fel, illetve miközben a morfológiai indexek változatlanok maradtak, aközben a funkcionális, biokémiai indexek jelentősen változtak és valószínűleg korunkban még fokozottabban változnak. Ez sem igaz azonban teljességében, mert az emberfajták széles skálájában eltérőek a változások, és csak nagyon kevés indexre mondható el, hogy az emberiségre jellemzően változott meg, miközben a civilizáció és technikai fejlettség fokától függően jelentős eltérések keletkeztek. Amikor az emberi szervezet jellemzőit egy bizonyos időpontban leírjuk, akkor rögzítettük, hogy milyen élőlényt tekintünk embernek. A fajmeghatározás még egy olyan időpontban történt, amikor nem volt lehetőség a biokémiai indexek regisztrálására, azonban a mérési technikák tökéletesedésével ennek is fejlődnie kell. A faj fogalmában tehát benne kell, hogy foglaltassék a végtagok száma éppúgy, mint az átlagos vérnyomás. Ha tehát az orvosilag elfogadott normális vérnyomás 50 évvel ezelőtt 120/80 volt és ma 140/90, akkor itt valamilyen mikroevolúciós változás történt. De a probléma az, hogy ez utóbbi index-differencia csak a gazdaságilag fejlett országokban élő emberekre vonatkozik, az afrikai szavannákon élőkre nem. Tehát az a nyomás, amit a technikai civilizáció fejt ki, megosztja az emberi fajt, az átlagon belül növeli és nem egyedi, hanem csoportméretűvé teszi a szórást. Éppen ezért kérdéses, hogy mennyiben lehet a változást evolúciós értékűnek tekinteni. Ha azonban feltételezzük, hogy a vérnyomás emelkedése nemcsak következménye a megváltozott életformának, hanem előfeltétele is, tehát a megváltozott körülményekhez való jobb alkalmazkodást biztosítja, akkor evolúciós jelként tekinthető. Ennek elfogadását segítheti, hogy a jelenleg gazdaságilag kevésbé fejlett országok lakossága is a fejlettebbek mintáját igyekszik követni, tehát a vérnyomásátlag környezet által presszionált növekedése várhatólag emberiségszintre emelkedik. Ilyen vérnyomás típusú változások nagy számban vannak és még inkább lehetnek jelen, bár nem mindegyik ennyire feltűnő és ennyire könnyen mérhető egzakt módon.

Maradva a vérnyomás példánál, valószínűleg nézőpont kérdése, hogy megemelkedését evolúciós vagy degenerációs változásnak tekintjük. Ha konzervatív módon ragaszkodunk a korábbi, 120/80-as értékhez, akkor degeneráció, ha viszont a körülményekhez való alkalmazkodás esetének tartjuk, akkor egyértelműen evolúciós jelenség. Ez utóbbi látszik valószínűbbnek, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a 120/80-as érték mindenkoriságáról sincsenek bizonyítékaink, mert nem tudjuk mennyi volt az ember vérnyomása a mérés feltalálása előtt, tehát lehet, hogy már ez az alacsonyabb érték is evolúciós következmény. Ez természetesen számos más indexre is igaz.

A mikroindexekben létrejövő változások nem eredményeznek új fajt és még alfajok megjelenése sem várható, ehhez a ma elfogadott definíció szerint gének örökletes megváltozása volna szükséges. Ugyanakkor a fajon belül olyan változások keletkeznek, melyek egyrészt a variációs arányokat eltolják, másrészt ezekre ráépülve jelenleg kórosnak tekintett tulajdonságok a normális kategóriájába kerülhetnek át. Például a diabeteszesek vagy allergiások számának növekedése elérhet egy olyan szintet, melyben a jelenlegi „betegség” a normál ember alapvető tulajdonságává válik, és a kivételt – a kórósat – az képviseli, akinek a jelenlegi normán áll a vércukor-szintje, vagy aki nem szénanáthás vagy asztmás. Hogy ez evolúció-e vagy degeneráció, azt nagyon nehéz eldönteni. Ha, amikor az embert mint fajt kategorizálták, az allergiások mennyisége lett volna döntő, akkor ez belefért volna a normális fogalmába, mint ahogy belefér az, hogy C-vitamint nem tudunk szintetizálni, szemben az emlősök többségével, pedig erre szükségünk lenne. Ugyanúgy nem tudjuk hová soroljuk a sarlósejtes anémiást, aki előnyös helyzetben van maláriás vidéken, de beteg a maláriamentes Európában. Ha ember előtti őseink fejlett orvosdiagnosztikai módszerekkel rendelkeztek volna, akkor az ember nem jött volna létre, mert a kromoszómaplusz miatt elvetéltették volna az embriókat. Ugyanezen okból ma sem várhatunk a kromoszómaszámban vagy minőségben megmutatkozó evolúciót, mert annak eliminálásáról az orvostudomány gondoskodik.

Az említett eltéréseket nem az orvostudomány hozta létre, de az regisztrálja, és mennél fejlettebb az orvosi diagnosztika, annál több eltérést tud regisztrálni a fajon belül. Az orvostudomány tehát nemcsak befolyásolja az evolúciót, hanem annak megtörténtét vagy éppen meg nem történtét is érzékeli.

De mi a szerepe az orvostudománynak ezen változások létrejöttében? Hiszen az orvostudomány feladata a gyógyítás és ennek meg is felel. Nem mindegy azonban, hogy mit gyógyít, mikor gyógyít és hogyan gyógyít, és külön kell értékelni az egyén és a faj szempontjait.

Egy sebészeti beavatkozás, például vakbélgyulladás esetén a féregnyúlvány eltávolítása, pozitív beavatkozás az egyén számára és nem érinti a faj egészségét. Egy bakteriális vagy vírusfertőzés megyógyítása antibiotikum segítségével ugyancsak egyértelműen pozitívnak látszik az egyed szempontjából, de nem biztos, hogy az a faj szempontját véve figyelembe. Az antibiotikum-éra előtt is voltak, akik – miközben az ellenállásképtelenek elpusztultak – ellenálltak a fertőzéseknek, és az ő utódaik elszaporodásával erősödött a faj immunitása és lettek a kezdetben akut és súlyos járványos betegségek krónikussá és szórványossá. Az antibiotikum mindenkin segít (ha nem is teljesen azonos mértékben), ezáltal nem vagy kevésbé immunisak is ugyanolyan szaporulatot hoznak létre, mint az immunisak, tehát a fajra jellemző immunitás nem alakul ki. Ami igaz az antibiotikumokra, az fokozottan igaz az oltásokra is, amelyek hiányában (ha a kórokozó nem eradikálódott, mint pl. a himlő esetében) a ma embere védtelenebb lenne, mint az oltások előtti időszak embere volt. Ha a veleszületett immunitást, mint a környezethez való jobb adaptációt segítő tényezőt fogjuk fel, akkor az orvosi beavatkozás evolúciós szempontból egyértelműen negatív. Egy gének által meghatározott vagy jelentősen támogatott betegség (mint például a diabétesz vagy az asztma) gyógyítása a szaporodásképes kor előtt, lehetővé teszi a hibás gén elterjedését, ilyenkor tehát az egyén szempontjából pozitív, míg a faj szempontjából negatív beavatkozás, miközben a szaporodásképes kor befejezte után az egyén szempontjából pozitív és a faj szempontjából indifferens. Persze éppen az orvostudomány az, amely a „szaporodásképes kor” fogalmát relativizálja és szélesíti.

Az evolúcióban igen nagy a véletlen szerepe. A génekben történő változások véletlenszerűek és a környezeti feltételek, amelyekben a gént hordozó egyed él, határozzák meg, hogy a változás előnyös, sikeresebb adaptációt biztosít vagy nem. Az orvostudomány számos eredménye a véletlen ellen hat. A modern képalkotó eljárások éppúgy, mint a laboratóriumi diagnosztika, már a korai terhességben lehetőséget teremtenek a normálistól eltérő embriók felismerésére, és a szülészeti technikák ugyancsak megadják a lehetőségét annak, hogy az általunk kórosnak tekintett utód ne szülessék meg. Ezzel a varációk száma csökken. Azonban már ezt megelőzőleg, a fogamzásgátlás lehetővé teszi a terhesség tervezését, így az utódszám csökken, ami egyrészt csökkenti a variációs lehetőséget, másrészt csökkenti a születés utáni veszteséget, mert javítja a megszületők felnevelési esélyeit. A szüléstervezés ugyanakkor későbbi életkorra tolja el a gyermekvállalást, ami több, a petefészekben károsodott sérült gén valószínűségét hozza magával, amit csak tetéz a fogamzásgátlás hormonális hatásai révén kiváltott epigenetikus, de valószínűleg szintén öröklődő sérülés. És hogy az apák se maradjanak ki az evolúciós kavalkádból: a potenciaserkentők és merevedésfokozók (vagy a lombikbébi-program) révén lehetővé vált a nemzés akár még az aggkorban is, aminek evolúciós (degenerációs?) hatásai valószínűsíthetők.

Az emberek egy része meddő, legyenek ezek akár nők, akár férfiak. A meddőségnek sokféle oka lehet a mechanikaitól az immunológiaiig bezárólag, ebből következik, hogy a meddőség elleni küzdelem reális. Nem biztos azonban, hogy mindenféle meddőséget érdemes kijátszani. A meddőség lehet a szervezet okos védekezése az abnormális utód megszületése ellen, és ha ezt a gátat törjük át, akkor hibás utód születik. Még senki nem vizsgálta, nem is vizsgálhatta, mert ehhez még nem volt elég idő, hogy mit eredményez az erőltetett terhesség hosszú távon. Tudomásul vesszük, hogy mindenki joga, hogy gyermeket szülhessen, és ha erre az orvosi feltételek adottak, akkor azt biztosítani kell. De nem tudjuk, mit engedünk ezzel szabadjára és ennek milyen evolúciós következményei lehetnek.

Az antibiotikumok tömeges és helytelen alkalmazása magával hozza a rezisztens baktériumtörzsek kialakulását. Ezek ellen kétféle módon lehet védekezni. Az egyik a természetes immunitás, a másik a verseny a mind újabb antibiotikumok előállításával, melyek természetesen megint kitermelik a saját maguk elleni rezisztenciát. A természetes immunitás viszont a már elmondottak miatt csökken, tehát a rezisztens baktériumok miatti károsodás növekszik. Miközben ugyanis az orvostudomány az emberi evolúciót gátolja, aközben a baktériumok evolúcióját nem gátolja semmi, sőt, az orvosi alkalmazás hibái azt mintegy kikényszerítik.

A vírusok DNS-t vagy RNS-t tartalmaznak. Még nem eldöntött kérdés, hogy a vírusok DNS-e a sejtekből szakadt ki és önállósodott (részlegesen, mert önálló szaporodásra képtelen a vírus) vagy éppen ellenkezőleg, a vírus mint önálló információhordozó képes beépülni a sejtbe és annak DNS állományát gazdagítja, átformálja, ezáltal az evolúció segítőjévé válik. Erre akkor is képes, ha a sejtekből szakadt ki, de nem eredeti helyére épül vissza. Az orvosi beavatkozások, a vírusok kiirtása oltások és gyógyszerek segítségével, ezt az evolúciós folyamatot akadályozza.

A környezetkárosítás mellett napjainkban talán az orvostudomány a leginkább felelős az erőszakolt mikroevolúciós változások fellépéséért. A sugárkezelés és kemoterápia közvetlenül támadják a DNS-t és okoznak abban szándékosan kárt, mivel ez a terápia alapja. Igaz, hogy ennek a hatásnak a célpontja a daganatsejt, azonban a többi (elsősorban az osztódó) sejt (és az ivarsejtek is ilyenek) sem menekülhet a hatás elől. Mivel ezek a hatások tartósak és szummálódnak, a feltételezett mikroevolúciós hatás sem kerülhető el, ugyanakkor nem tudható, hogy ez pozitív vagy negatív irányú, csak anynyi biztos, hogy a stabil állapottól eltérő. Ugyanígy, más mutagén vagy teratogén hatású gyógyszerek alkalmazásakor is hasonló hatások léphetnek fel.

Az orvostudomány tehát saját kutatási eredményeinek és a fizika, valamint a kémia és a technika eredményeinek felhasználásával beleavatkozik a természetes szelekcióba, de nem világos, hogy kontraszelektál-e, tehát, hogy előnyben részesíti-e azokat, akik a szelekció révén kiestek volna. Úgy tűnik, ha ez általánosságban nem is mondható el, van olyan eset, amikor fellép a kontraszelekció. Háború esetén a katonaorvos azokat rostálja ki, akik alkalmatlanok katonának, tehát nem eléggé egészségesek a szolgálat elvégzésére. Aki tehát erős, az elmegy katonának és meghal, aki gyenge, beteg, az tovább adhatja génjeit (az átlagosnál nagyobb sikerrel, mert az egészséges férfiak a fronton vannak). Persze a ma háborúja már kissé más, a polgári lakosság szintén ki van téve a háború ártalmainak, éppúgy, mint a katona, de a veszteség itt és ott még mindig nem azonos. Kontraszelektál a tablettás fogamzásgátlás is, mert műveltségi szinttől függő a szedése és minél műveltebb valaki, annál inkább tervezi a terhességét (csökkenti azok számát). Ezáltal a műveltebb (vagy inkább intelligensebb) csoportokban kisebb az utódszám, ami nem segíti a génállomány minőségének fenntartását, még kevésbé javulását. De az orvostudomány nemcsak gátolja az evolúciót, hanem – mint már kiderült – képes fenntartani, sőt növelni a degenerációt, elősegítve a biológiailag sérültek életben maradását.

Az orvostudomány eredményeinek felhasználása gazdaság- és gazdagságfüggő. Minél fejlettebbek, tehát eredményesebbek az eljárások, illetve gyógyszerek, annál nagyobb százaléka a nemzeti jövedelemnek szükséges ahhoz, hogy mindenki számára elérhető legyen. Mivel ennek megvannak az ésszerű határai, vannak olyan populációk, amelyek számára szinte minden, amit kitaláltak elérhető, míg a másik véglet az, ahol szinte semmi. A teljes emberi populációt nézve azonban egyáltalán nem biztos, hogy az evolúciós szempontból legjobb génminőség ott található, ahol sok a pénz. Sőt, még egy bizonyos körülhatárolt populáción belül sem biztos, hogy a gazdagok génjei azok, amelyek az evolúció számára megóvandók, mert ezek nagy valószínűséggel gyengébbek, mint a sok vihart kiállt és emiatt inkább szelektálódott szegény populációé.

Azok a találatok, amelyeket a környezetünkben lévő és szervezetünkbe kerülő génkárosító anyagok helyeznek el DNS-állományunkban, véletlenszerűen okozhatnak jó (evolúciós változáshoz vezető) és rossz (degenerációhoz vezető) mutációkat. Mivel jelenlegi állapotunk a norma és ezzel meg vagyunk elégedve, ezeket a találatokat igyekszünk elkerülni, és ebben együttműködik a környezetvédelem és az orvostudomány. A környezetvédelem feladatának tekinti, hogy megelőzze az ilyen hatások kialakulását, tehát azokét is, amelyek pozitív hatásúak lennének (például ellenállás bizonyos betegségekkel szemben), az orvostudomány diagnosztizálja, ha eltérést talál a normálistól és ha tudja, kiszelektálja vagy kikúrálja azt. De az orvos csak a negatív variánst veszi észre, illetve minden variánst negatívnak tart, mert eltér a normálistól. Ez azzal jár, hogy minden, ami eltérő, kórosnak találtatik és akként is van kezelve. Pozitív variáns elvileg ugyanúgy keletkezik, de erre legfeljebb azt mondják, szebb, okosabb, erősebb, mint az átlag, azonban, miközben a kórost elkülönítjük (pl. elmebeteg) vagy kezeljük, addig nincs olyan diszciplína, amely a pozitív variánsok kiemelésével foglalkozna. Erről gondoskodhatna a pozitív eugenika, de maga a fogalom a náci időkben olyan mértékben bemocskolódott, hogy restitúciója szinte lehetetlen.

Huszonnyolc évvel ezelőtt magunk írtuk le először a hormonális imprintinget, tehát azt a jelenséget, hogy egy hormon és annak receptora első találkozása megszabja a sejt későbbi válaszkészségét, és ha hibás, akkor ez életreszólóan eltorzítja azt. Ha ma beütjük a Google-ba a hormonal imprinting szókapcsolatot, minimum 60000 weblap jelenik meg. A hormonális imprintingről azóta kiderült, hogy nemcsak a születés körüli időpontban jöhet létre, hanem akár időskorban is olyan sejtekben, amelyek folyamatosan szaporodnak, hogy nemcsak a receptort befolyásolja, hanem a hormonképzést is, és hogy emberben is megfigyelhető a hatása. Ez a hatás epigenetikus, tehát nem a génekben történik a változás (mutáció), hanem a gének szabályozásában (pl. metilációjában), azonban öröklődik. Hogy hány generációra adódik át, az még nem tudott. Az azonban igen, hogy a vegyipar (gyógyszeripar) töméntelen olyan terméket állít elő, amelyek a csecsemő vagy akár a felnőtt szervezetébe jutva imprintinget hoznak létre, mely tehát az utódgenerációkra átadódik. Ha figyelembe vesszük, hogy ezek az imprintingek befolyásolják az endokrin rendszer, az immunrendszer és nem utolsó sorban az agy tevékenységét (ez tény), akkor nem zárhatjuk ki a nagy jelentőségű mikroevolúciós változások létrejöttét (ez feltételezés). Ha ezek nemcsak egy-két generációban, de hosszú távon is megmutatkoznak és részben rögzülnek, részben az ember alkotó tevékenysége következtében mind szélesebb körben jelentkeznek, akkor lehetnek az emberi evolúció (vagy degeneráció?) letéteményesei.

Lehet-e az orvosi tevékenységet elítélni azért, mert beleavatkozik a humán evolúcióba, illetve felelős a degeneráció terjedéséért? Természetesen a válasz egyértelmű nem. Mindez ugyanis az orvosi tevékenység elkerülhetetlen mellékterméke. Az ember az általa alkotott és meghajtott technikai fejlődés melléktermékeként létrehoz és elterjeszt olyan kórképeket, melyek ősi, természetes környezetben nem lennének jelen, vagy nem ilyen mértékben lennének jelen. Ennek ellensúlyozását végzi az orvostudomány, amely azonban szükségszerűen szinte ugyanolyan mértékben fejlődik, mint a technikai civilizáció, hiszen ennek eredményeit használja fel, és közben melléktermékként ugyanúgy létrehozza a degenerációt, mint az, ami ellen küzd.

Mégis, ha az orvostudomány nem működne a technikai fejlődéssel azonos szinten, ez utóbbi miatt fellépő ártalmak elpusztítanák az embert. Ezzel azonban együtt jár, hogy a modern ember csak azoknak az eszközöknek (gyógyszereknek, eljárásoknak, pótlékoknak) birtokában és használatával marad fenn, amelyek a korra jellemző orvostudományra jellemzőek. Ez az ember azonban nem egy természetes lény, hanem biológiájában eszközösen megtámogatott valaki, akinek a talpboltozatát nem szalagok és inak tartják, hanem a lúdtalpbetét, látása nem a szemizmok és a szemlencse működésétől éles, hanem a szemüvegétől, vérnyomása az optimális magasabb szinten is tabletták által lenyomott, és vércukorszintje diétától vagy gyógyszerektől normalizált. A tárgyakra átruházott evolúció tehát egy tárgyiasult embert hoz létre, aki természetes és mesterséges alapanyagokból van összegyúrva. Az anatómiai atlasz és az élettani tankönyv nem azt mutatja meg, hogy milyen az ember, hanem azt, hogy milyennek kellene lennie (optimális körülmények között), azaz meghatározza, hogy az orvosi tevékenység az eszközök segítségével milyenné formálja. A természetes állapot tehát a modell, az orvos a művész, aki a hozott hibás anyagból megpróbálja a modellnek megfelelőt előállítani. Az orvos tehát mindeddig fenokópiát csinált, miközben a génekben a mikroevolúció készíti elő a robbanást.

A biológiai és orvostudomány (a kettő nem választható szét élesen) napjainkra megteremtette annak a lehetőségét, hogy a sejtek működését vezérlő gének tevékenységébe beavatkozzunk, de akár géneket vehessünk ki, vihessünk be vagy változtassunk meg. Ezek a technikák növény- és állatkísérletekben már alkalmazásra kerültek, elfogadottak és csak etikai problémák, illetve ezeken alapuló tiltások akadályozzák meg, hogy emberben is végrehajthatók legyenek. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy amit az ember kitalált, azt előbb-utóbb saját magán is alkalmazni fogja. Ennek következtében az ember evolúciója nemcsak attól a nem szándékos, de elkerülhetetlen hatástömegtől lesz befolyásolva, ami az általános orvosi (és nyilván egyéb) tevékenység miatt lép fel, de tudatosan is megtörténik a beavatkozás, mint – kezdetben – hibás gének eltávolítása vagy cseréje, majd felbátorodva olyan gének beépítése, melyek feltételezhetőleg kiválóbbá teszik az ember képességeit, szebbé a külsejét és eredményesebbé a munkáját (pozitív eugenika, emberi GMO-k készítése?). Nevezhetjük ezt mesterséges evolúciónak is, amikor tehát nemcsak a véletlen evolúciós változások ellen védekezünk, de saját magunk kívánjuk meghatározni, hogy merre vigyen az utunk. Ezt tehetjük önkényesen, szabad akaratunkból vagy most még előre nem látható, de feltételezhető környezeti kényszer hatására. Ennek távlatai és evolúciós következményei azonban beláthatatlanok.