A nem kialakulásához rendelkezésre álló nyersanyag egységes mindkét nem számára. Ebből az alapanyagból kell kiformálni akár a nőt, akár a férfit annak a programnak az alapján, ami a nemi kromoszómákba van beépítve, illetve amely láncreakció-szerűen indítja be az egyik vagy másik irányú fejlődési folyamatot. Az X kromoszóma mindkét nemben jelen van, nőben kétszer, férfiban egyszer, de ez a női többlet, a második X, gátolt állapotban található. Nem lehet azonban azt mondani, hogy az X a női és az Y a férfi kromoszóma, mert a férfivá váláshoz éppúgy szükség van az X kromoszóma jelenlétére, mint a nővé váláshoz, ugyanis ez a petefészek fejlődésért felelős gén mellett tartalmazza a tesztoszteronreceptor gént is, mely nélkül a férfivé válás sem volna lehetséges. Az Y kromoszóma lesz azonban az, amely kiprovokája a férfivé válást, és amely nélkül a nem női irányba fordul. A hímmé – férfivé – váláshoz tehát az Y kromoszóma aggresszivitása szükséges, mert enélkül az X kromoszóma hatása érvényesül.

Az ivarmirigyek alapanyaga kezdetben éppúgy indifferens (kétnemű), mint ahogy a beléjük vándorolt ősivarsejtek is azok. Ha nem hat rájuk az Y kromoszóma által kódolt anyag, akkor petesejteket tartalmazó petefészkek alakulnak ki. Ha az Y kromoszóma jelen van és kiadja az utasítást ezen anyag termelésére, akkor normális körülmények között az ivartelep spermiumokat termelő herét hoz létre. Ehhez azonban a kódtól a receptorokra való hatásig tartó folyamat kiegyensúlyozott, térben és időben elrendezett, fegyelmezett végbemenetelére van szükség, mert az ivartelep magától petefészekké „akar” válni, és erre a herévé válási folyamat legkisebb kibillenését is kihasználja. Ezért, ha meghatározott időre a here nem alakul ki, a petefészekké válás is megkezdődik és valódi hímnősség (hermafroditizmus) jön létre.

A belső ivarszervek (méhkürt, méh, ondóvezeték, ondóhólyag) fejlődése ugyancsak közös telepből indul meg, azaz olyan telepből, mely ugyan két különböző nem szerveit alapozza, de kezdetben mindkét nemben jelen van. A Müller-csőből fejlődik a méhkürt és a méh, a Wolff-csőből az ondóvezeték és ondóhólyag. Ha here van jelen és a megfelelő hormonokat termeli, a Müller-cső elsorvad és a Wolff-cső kifejlődik. Ha here nincs jelen, a Müllercső képletei alakulnak ki. A spontán fejlődés iránya tehát női, nem az szükséges hozzá, hogy valami megindítsa a fejlődést, hanem az, hogy ne legyen jelen az, ami a fejlődést gátolná. Ha valamilyen zavar keletkezik, mind a hím, mind a női irány kialakul, és álhermafroditizmus lép fel.

A külső ivarszervek ugyancsak közös telepből fejlődnek ki. Ha nincs jelen a here által termelt tesztoszteron hormon, a női jelleg alakul ki. Ha a tesztoszteron jelen van, a kisajkak helyett a pénisz barlangos testjei, a nagyajkak helyett a herezacskó fejlődik.

A fentiekkel a nemi szervek kialakulása lényegében befejeződött, de annak szabályos, nőre és férfira jellemző működéséhez még valami szükséges. Ez a valami a születéskörüli időpontban történő beállítódás. Az agyalapon lévő hipotalamuszban vannak azok a központi magvak, melyek a nemi működés folyamatosságát vagy szakaszosságát szabályozzák. A szakaszosság (ciklus) a női ivari tevékenységre jellemző, míg a folyamatosság a férfiéra. Ha here van jelen, amely tesztoszteront termel, ez úgy hat a nemi központokra a születés körüli időszakban, hogy azok működése életre szólóan folyamatossá válik. Ha ez a hatás nem lép fel, a nem működése szakaszos – nőre jellemző – lesz.

A nemre jellemző szerkezet kialakulása világosan mutatja, hogy az alapnem a női. A női nem kialakulásához nem kell további impulzus, a beépített program egyenes vonalban viszi a fejlődést a jellegzetesen női struktúrák felé. Ugyanakkor a férfinem kialakulásához a fejlődés minden szintjén be kell avatkozni, és csak akkor lesz valakinek a nemi nyersanyagából férfira jellemző nemi szerkezet, he ez a beavatkozás időben és térben tökéletesen elrendezve végbemegy. Ehhez szükséges az Y kromoszóma által kódolt szabályozó anyag, mely a here fejlődését kiváltja, majd a here működése révén előállított tesztoszteron (és egy másik hormon, amely a Müller-cső fejlődését nyomja el), mely a belső nemi apparátust éppúgy kialakítja, mint a külső nemi szerveket, és a nemi működés beállítását elvégzi. Ily módon a spontán kialakulásra képes, elsődleges női nem mellett a másodlagos, férfinem kierőszakolódik. A női nem kialakulása annyira elsődleges, hogy még az agyi beállítódást sem maga a hím hormon, a tesztoszteron végzi el, hanem előbb női hormonná, ösztrogénné alakul, és miután így ennek menynyisége megnövekszik, alakul ki a férfira jellemző folyamatos nemi működés.

Ha egy béka petesejtjét tűvel megszúrunk vagy rázogatunk, fejlődése megindul. Ha ezt a spermiummal tesszük, semmi sem történik. Ha egy békapetesejtbe testi sejt magját ültetjük, teljesértékű egyed fejlődhet ki. Ma már tudjuk, hogy ugyanez emlőspetével is elérhető. Ha ugyanezt a spermiummal próbáljuk elvégezni, a fejlődés nem indul meg. Ahhoz, hogy a Földön ma élő emberi populációnak megfelelő létszámot egyszerre létrehozzuk, elvileg egyetlen férfi harminc ejakulátumának spermiummennyisége szükséges, ami kevesebb mint egy hónap alatt kitermelhető. Ugyanakkor mintegy hatmilliárd nő részvételét igényli, azaz hatmilliárd ciklust, amely egyenként egy petesejtet produkál. Az alapvető tényező tehát a szaporodásban, a faj fenntartásában a női nem, ami természetesen a genetikai információ átvitele szempontjából nem zárja ki a férfi nem egyenlőségét.

Az, hogy a női nem spontán módon képes fejlődni, míg a férfinem kialakulásához beavatkozások szükségesek, az egyedfejlődés alatt magában hordja mindkét nem sérülékenységét. Az ilyen módon keletkező zavarok az esetek jelentékeny részében már a születéskor megmutatkozó hibákhoz vezetnek, nem kevés azonban az olyanok száma, melyek csak a nemi működés beinduláskor vehetők észre. A születés körüli beállítódás hibái értelemszerűleg csak a pubertáskorban mutatkoznak meg. Mivel azon anyagok mennyisége, melyek a tesztoszteronhoz vagy az ösztrogénekhez hasonlítanak, a mesterséges emberi aktivitás következtében környezetünkben folyamatosan nő, a nemi hibák mennyisége is szaporodik. Ennek természetesen mindkét nem egyaránt ki van téve. Ha azonban nemcsak a nemi működések zavaraiban megmutatakozó sérülékenységet vesszük figyelembe, hanem azt is, ami a nemhez kapcsolódik, de a nemi működéstől függetlenül jelenik meg, akkor a férfinem sérülékenysége feltűnő. Először csak azt figyelték meg, hogy több fiú születik, mint lány, később kiderült, hogy sokkal több petesejt termékenyül Y kromoszómát hordozó spermium által, mint azoktól, melyekben X kromoszóma van. Ehhez képest a születéskor a fiúk nagyobb számában megmutatkozó differencia jelentéktelen, tehát már a terhesség alatt is több fiúembrió pusztul el, mint leány. Ha tudjuk azt, hogy a hatvan év feletti populációban sokkal több a nő, mint a férfi, akkor még nyilvánvalóbb a hímnem fokozott sérülékenysége. Ezt, biológiai alapról kiindulva megpróbálták már kromoszomális szintre visszavezetni, figyelembe véve, hogy az XX kromoszómát tartalmazó női sejt kiegyensúlyozottabb, mint az XY kromoszómás férfi. Úgy látszott azonban, hogy ennél is nagyobb szerepet játszhat a sérülékenység eltérésében az ugyancsak az Y kromoszóma által befolyásolt tesztoszteron, keringési rendszer romboló hatása révén. Akik társadalmi oldalról közelítettek a kérdéshez, azok szerint a különbség a férfiak életmódjában (dohányzás, szesz, munka) keresendő. Ez viszont nem ad magyarázatot a méhen belüli vagy fiatalkori nagyobb mértékű „hímsérülékenységre”. Bár kétségtelen, hogy a nők fokozott munkába állasával, a fogamzásgátló szteroidok szedésével és a férfiszokások átvételével a női élettartam is csökken, a különbség eltüntetéséhez ez nem látszik elegendőnek. Valószínűleg közelebb járunk tehát az igazsághoz, ha a nemkialakulás spontainetása (alapnem) és kierőszakoltsága (másodlagos nem) különbségeiben keressük a sérülékenységi eltérés alapvető okát.

A nemi fejlődés csúcsa a nemre jellemző magatartás kialakulása, azaz a pszichés nem megjelenése. Ez lényegében már a születéssel megkezdődik, amikor a szülész vagy a mama megtekinti az újszülöttet, és diadalmasan megállapítja a nemét. Ezt regisztrálva a család és a társadalom a fejlődő gyermeket nemének megfelelően kezeli, azaz pszichésen beállítja. Ha lány, rózsaszínű ruhába öltöztetik, ha fiú, kékbe. Erről legalább, aki ránéz, tudja a nemét és annak megfelelően gügyög vele. Ha lány, babát kap, ha fiú, autót vagy puskát. Később ennek megfelelően kezd viselkedni, hamarabb, mint ahogy a fiúk és lányok közötti testi különbségekkel tisztában lenne. Éppen ezért a pszichés nem már a korai időszakban sem feltétlenül azonos a kromoszómák által meghatározott biológiai nemmel, lehet ugyanis, hogy a szülők egy – a terhesség alatti hormonzavarnak betudható – meghosszabbodott csiklót véltek pénisznek, fiúvá nevelve az egyébként anatómiailag és hormonálisan leány gyermeket.

Még inkább így van ez, amikor a nemi beállítódás zavara miatt, a nem testi szerkezetének látszólagos épsége mellett a pszichés nem eltérései állnak fent. Ilyen eltérés lehet a homoszexualitás vagy transzszexualitás. Ezen devianciákat korábban az emberek – laikusok és szakemberek egyaránt – hajlamosak voltak kizárólag környezethatásként értékelni. Ma már ez egyáltalán nem látszik valószínűnek. Egyre több adat mutat arra, hogy a terhesség alatti, elsősorban a születésközeli időszakban bekövetkező tesztoszteronszint-csökkenés (fiúkban) játszik szerepet kialakulásában. Ennek kiváltója lehet akár az anyát érő erős vagy többszörös stresszhatás is, mely áttételes hormonhatásokon keresztül vezet a tesztoszteronszint csökkenéséhez, ami a nemi beállítódást befolyásolja. Nagy általánosságban úgy tűnik, hogy – valószínűleg ennek következtében – a homoszexuális férfiak nőiesebbek, a leszbikus nők férfiasabbak, mint az átlagpopuláció megfelelő nemű egyedei. Nyilvánvaló azonban, hogy egyéb tényezők, mint a már említett környezeti vagy medicinális szteroidok is rendelkezhetnek az endogénhez hasonló hatással. Vannak olyan nézetek, amelyek szerint a beállítódás csak a talajt teremti meg az aberráns szexualitás számára, mely környezeti hatásokra manifesztálódik. Ennek ellene szól az a vizsgálat, melyben hivatásos (férfi) táncosokat kérdeztek ki, akik közül több mint fele vallotta magát homoszexuálisnak. Ugyanakkor kevesebb mint 1% volt, akinél a homoszexuális érzés azután jelentkezett, hogy elkezdett táncolni. Ettől függetlenül, a homoszexualitás felé irányító környezeti hatások szintén virágzásban vannak, elsősorban a tömegkommunikáció révén, akár közvetlen figyelemfelhívással, akár bemutással. Ehhez járul a társadalom megengedő hozzáállása és az egyház befolyásának csökkenése, amely lehetőséget teremt a deviancia kiélésére éppúgy, mint annak vállalására. A devianciát itt természetesen nem annak rossz értelmezésében kell elfogadni, hanem úgy, mint ami az utódképzésre vezető biológiai jelenségtől eltérő, ugyanakkor biológiailag magyarázható, tehát mint ahogy a beteg sem felelős betegségért, a pszichésen deviáns szexualitás sem kárhoztatható mindaddig, amíg másoknak kárt nem okoz. Kétségtelen azonban, hogy korunkban a homoszexualitás előretört, egyes amerikai felmérések szerint a lakosság húsz százalékának voltak már személyes homoszexuális élményei, ami egyaránt köszönhető a normális nemi biológiai fejlődésbe való környezeti (vegyi) beavatkozásnak és a társadalmi ráhatásoknak.

A manifeszt homoszexualitástól eltekintve is korunk fiatal férfiai femininebbnek tűnnek a megelőző korokénál, ami öltözködésükben, hajviseletükben és magatartásukban egyaránt megnyilvánul. A két nem magatartása és viselete egymáshoz jelentős mértékben kezd hasonulni, hátulról szemlélve nem mindig könnyű megállapítani, hogy egy hosszúhajú, farmernadrágot és fülbevalót viselő fiatal melyik nemet képviseli, vagy éppenséggel kinek ki ül az ölében. Persze elhamarkodott lenne eldönteni, hogy ez inkább a kémiai vagy inkább a társadalmi ráhatásoknak köszönhető. Nem tudjuk ugyanis, hogy egy fiatalember azért visel-e arany fülbevalót, mert ezt látta a tévében, vagy azért ez a divat (fogadja el mint divatot), mert fogantatása óta kémiailag befolyásolt.