Az állatvilág egy, nagyobbik részében az utód az anya testén kívül jön létre és válik életrevalóvá, a szülőegyedek közreműködése nélkül. Az evolúció magasabb fokán, pl. a madarak esetében az anya testmelege, költése szükséges az embrió kifejlődéséhez. Az emlősök megjelenésével létrejön egy különleges állapot, a terhesség, mely az embriónak, illetve magzatnak az anya testén belüli kifejlődését biztosítja. Ezzel egyrészt az anya és a magzat korábbiakban nem ismert mértékű intim kapcsolata alakul ki, másrészt magában foglalja az anya lemondását a magzat javára olyan anyagokról, melyekre magának is szüksége lenne. A terhes nőstény ezzel a magzat, az utód érdekét a saját magáé elé teszi, mintegy a fajfenntartás érdekét az önfenntartás szükséglete elé helyezi. Az esetek jelentékeny részében a hím is hozzájárul a jövendőbeli utód ellátásához, védelméhez. Ha emberi fogalommal kívánunk élni, azt mondhatjuk, a nőstény áldozatot hoz a fajfenntartás (és evolúció) érdekében, hogy minél tökéletesebb utódot tudjon világra hozni. Ennek szolgálatában áll emlősökben a méhlepény is, mely nemcsak az anya és a magzat közötti kapcsolatot biztosítja, de kiszűri azokat az anyagokat, melyek természetes körülmények között az anyából a magzatba kerülhetnének és hátráltatnák vagy károsíthatnák annak fejlődését.

A nő társadalmilag a férfivel egyenlő jogokra és lehetőségekre vágyik, és ezzel velejár az élvezeti szerek fogyasztása is. Mint egyén, szervezete ezeket éppúgy tűri vagy nem tűri, mint a férfiaké, és saját felelőssége annak eldöntése, hogy vállalja-e ezek pillanatnyi élvezetéért tartós és visszafordíthatatlan romboló hatásukat. Az ember társadalmi megfontolásai nemcsak ez esetben szorítják háttérbe a biológiai kívánalmakat, és bár a következmények az emberiség egészére is terheket rónak, az individuum jogai nehezen kérdőjelezhetők meg és nem mérhetőek eltérően a férfi és a nő esetében. Merőben más azonban a helyzet akkor, ha a nőnek, mint a fajfenntartásért felelős tényezőnek, azaz anyának a jogait és felelősségét vesszük figyelembe. A méhében fejlődő magzat az anyának ki van szolgáltatva: a méhlepény, mely természetes körülmények között szűrőként működik, nem tudja megvédeni a mennyiségénél vagy minőségénél fogva természetellenes behatásoktól, tehát a döntésképtelen magzat az anya döntésének következményeit életre szólóan köteles elviselni. A terhes nő tehát nem azonos a terhesség előtti vagy utáni nővel, nem társadalmi, hanem biológiai kötelességét teljesíti saját akaratából, de a faj érdekében is, döntései tehát utódát és az emberi fajt egyaránt érintik. És, bár a férfiak felelőssége is nagy az utóddal szemben, az anyáéval nem összehasonlítható. A nő tehát, amíg nem lesz terhes, viselkedhet úgy, mint a férfiak, amint viszont terhes lesz, ezt nem teheti. A probléma azonban nem ilyen egyszerű.

Kérdéses, mennyire lehet egyedül az anyát felelőssé tenni a magzatot ért károsodásokért. A nőnek a társadalmi munkában való részesedésért benyújtott igénye nem véletlenszerű vagy egyszerűen érzelmi kérdés. Az átruházott evolúció eredményeként a tárgyakban megnyilvánuló fejlődés olyan méreteket öltött, melyek lehetővé tették a nő – biológiailag kialakult – munkamegosztásban betöltött helyének módosítását. A férfiak által eddig hagyományosan végzett fizikai munka a gépek által könnyebbé, nők számára is elvégezhetővé vált, sőt a gépek kezelése mintegy igényelte a nők precizitását és monotóniatűrését. Ugyanakkor a háztartásban – ugyancsak a gépesítés és közművesítés elterjedése, az élelmezési félkésztermékek piacra dobása stb. által – felszabadult a nők energiáinak jó része. Ez azt mutatja, hogy szükségszerű volt a nők átlépése a családiból a közösségi munkába, ami részben kikényszerítette az emancipációt, részben ugyanazok a feltételek, amelyek a munkába lepést létrehívták, az emancipációt is elfogadhatóvá tették. A munkába állas viszont nemcsak azt hozta magával, hogy a nők a férfiúi jogokat – így az élvezeti szerek fogyasztását – is igényelték, de a munkával járó feszültség oldása is szinte szükségessé tette azt. A feszültséget fokozta, hogy a nőnek, ha kevésbé megterhelően is, de hagyományos feladatait is el kellett (kell) látnia a háztartásban, és az, hogy a közösségi (társadalmi) munkából terhessége alatt sem szakadhatott ki. Így, ha érezné is a reprodukcióval kapcsolatos felelősségét és vállalná a vele járó áldozatot – az élvezeti szerekről való lemondást –, az objektív körülmények ennek nem kedveznek.

Ha azt mondjuk, hogy a munkafeltételek javulásával a nő alkalmassá vált a férfi feladatok betöltésére, az nem jelenti automatikusan azt is, hogy a férfi is alkalmassá vált a női feladatok ellátására. Az az intim kapcsolat, amely az anya testén belül – terhesség alatt – kialakul az anya és magzata között, a születéssel elvész, hogy átadja a helyét egy testileg kevésbé, emocionálisan annál inkább intim kapcsolatnak. Az anya emlőjéből táplálja az újszülöttet, kezével és pillantásával simogatja, szeretgeti, ápolja, becézgeti és ringatja. A csecsemő így kapja meg az anyai imprintinget, mely éppúgy jelenti biztonságát, mint ahogy – optimális esetben – biztosítja kiegyensúlyozott fejlődését. Az anya szívhangjaira szinkronizált magzat csecsemővé válva ugyanazt a ritmust érzi az anya ölében, a becéző anya ugyanazon a hullámhosszon kommunikál, mint amit a csecsemő magzat korában észlelt. Mindezt még a legjobb apától sem kaphatja meg. Bár kétségtelen, hogy az apai imprinting és gondozás is messze jobb, mint a társadalmi gondozás, mert legalább egy személy végzi és normális körülmények között az apa-gyermek kötődéshez sem fér kétség, az anyai gondozás a biológiailag optimális. Az a hormon (prolaktin) lökés, amely az anyai emocionális átalakulást kiváltja, az apában csak mesterségesen hozható létre, ezen túlmenőleg a nők altruizmusa a gyermekgondozásra biztosabb alapot teremt, mint a férfiúi önzés. Mivel az emberutód kiegyensúlyozott fejlődése nemcsak egyéni, hanem össztársadalmi érdek, az anyának az utódgondozást személyes érzelmi beállítottságán túlmenően is vállalni kell. Azért az előmeneteli hátrányért, amit a csecsemővel, gyermekkel töltött idő kiesése von maga után, a kárpótlást az anyaság érzelmi kiteljesedése jelenti. Ha viszont a férfiakkal folytatott társadalmi versengés háttérbe szorítja az anyai feladatokat, annak egyértelműen az utódgenerációk látják kárát egy, a korábbiaktól eltérő, érzelmileg sivárabb embertípus kialakulása miatt. Ez az érzelmi elsivárosodás ez esetben azonban az anyai feladatot nem teljesítő nőre és utódára egyaránt vonatkozik.

A biológiai funkció beszűkülésével párhuzamosan a nő társadalmi lehetőségei kibővülnek. Egyesek – szociológusok – úgy tartják, hogy ez csak olyan mértékben történhet meg, ahogyan azt a férfiak megengedik, tehát azokra a területekre áramolhatnak be a nők elsősorban, ahonnan a férfiak kivonultak. Ha ezt a jelenlegi magyarországi helyzetre fordítjuk le, akkor a pedagógusi, egészségügyi, hivatalnoki posztok tölthetők be leginkább, mert ezekben alacsony a jövedelem és a társadalmi presztizs, tehát a férfiak számára már nem kívánatosak. Valahogy olyan ez a helyzet, mint a vendégmunkások esetében, akik – éppúgy, mint az emlősök világában az újonnan érkezők – a hierarchia legalacsonyabb szintjeit foglalják el. Bár kétségtelenül mind az etológiai, mind a társadalomtudományi hasonlatban van némi igazság, lehet, hogy az okok nem itt keresendők, hanem a nők biologikumában. A legerősebb nő ugyanis biztosan erősebb, mint a leggyengébb férfi, mégis a nők átlagos fizikai teljesítőképessége mintegy 20–25 százalékkal a férfiaké alatt marad. Ehhez járul, hogy bár vannak kreatív és vannak agresszív nők is, az átlagos nő kreativitása és agresszivitása az átlagférfié alatti. Hormonális ciklicitása idegrendszeri labilitással jár együtt, és teljesítménygörbéje a férfiakénál gyorsabban csökken. Beállítottsága – szerencsére – elsősorban érzelmi és altruista, szemben a férfiak elsősorban értelmi és önző beállítottságával, ennek következtében sokkal érzékenyebb az interperszonális zavarokra. Mindezek magukkal hozzák, hogy bizonyos munkakörök kedvezőbbek számára. Ilyenek a pedagógusi, egészségügyi és (mivel lábszárvénáinak gyengesége miatt az állómunkát nehezebben viseli el, ugyanakkor monotóniatűrő) a hivatalnoki munkakör, tehát éppen a korábban említettek. Ezért az, hogy milyen munkaköröket tölt be elsősorban, a biológiai preferenciákkal magyarázható. Ugyanakkor e munkakörök – bár látszólag veszélytelenek – sem ártalmatlanok az utódképzési funkcióra. Nem biztos, hogy az a munka a legkárosabb az anya vagy a magzat egészségére, amelyet veszélyességi pótlékkal honorálnak, vagy amit a közhit annak tart. A túlzott pszichés vagy információterhelés – mely éppen ezekben a nők által leginkább elfoglalt szakmákban jelentkezik – ugyanolyan egészség- vagy magzatkárosító lehet. A nő és az utódgeneráció problémájának megoldása tehát – ha egyáltalán van ilyen – a biológiai funkció elismerésében és jogai visszaállításában rejlik. Az emberi – társadalmi, kulturális és átruházott – evolúció női vonalának tendenciái azonban nem errefelé mutatnak. Bár jelen pillanatban még rendkívül ritka a pilóta- vagy tengerészkapitány néni és az óvóbácsi vagy kedvesfivér, várható, hogy a társadalmi egyenlősödés igénye ezeket is általánossá fogja tenni. Mivel a női biológiai feladatok csökkentésére, majd teljes átvállalására a technika a lehetőségeket megteremtheti, a távoli jövőben a nemek minden téren való egyenlősödése nem kizárt. A kérdés az, hogy az akkor aktuális generáció és utódgenerációi számára ez biológiailag – akár szomatikusan, akár pszichésen – mit fog jelenteni.