Azt mondják, orvosnak azért tanul az emberfia, mert betegeket akar gyógyítani. Nos, ez csak részben igaz. Azok is orvosnak tanulnak, akik az egészség és a betegség mechanizmusait akarják tanulmányozni, és így csak közvetve – bár nem kevésbé hatékonyan – vesznek részt a betegek gyógyításában. Én ez utóbbiak közé tartozom. Az elmúlt hatvan esztendő alatt megpróbáltam tanulmányozni – több, kevesebb eredményességgel – néhány olyan mechanizmust, melyek az emberi betegségek létrejöttére is magyarázatul szolgálnak, és megpróbáltam az orvostanhallgatókba biológiai szemléletet oltani. Az orvostudomány ugyanis emberre alkalmazott biológia, így az utóbbi ismerete nélkül nem lehet sikeresen művelni az előbbit. Amikor azonban az általános biológiai törvényszerűségeket az emberre alkalmazni akartam, rá kellett jönnöm, hogy ez csak részben lehetséges, mert az embernek van egy olyan sajátsága, amely az állatvilágban nem vagy csak csírájában létezik, ez pedig a társadalmi mivolta. Ez jó ideig békésen megfért a biológiai mivoltával, mígnem éppen a biológiai tudomány és a technika ugrásszerű fejlődése korunkban olyan problémákat hozott felszínre, melyeknek jelen pillanatban csak a súlyát érezzük, de megoldásuk még csak nem is körvonalazódik. E problémák elsősorban a technikai fejlődés sebessége és az ember biologikumának konzervativizmusa közötti ütközések miatt keletkeztek. E kérdésekkel való vívódásom terméke volt Vörös László barátommal együtt írott könyvem, a „Ma és holnap” (1975-ben) és a később önállóan írott „Gondolatok a biológiáról” (1984-ben), de ugyanezek a problémák kényszerítették ki az általam szerkesztett „A modern ember biológiai paradoxonja” c. könyv három kiadását (1967, 1978, 1989).