Lehet-e egy génszinten ható, krónikusan alkalmazott szer esetében 2–3 évvel a kezelés elkezdése után biztos ártalmatlanságról beszélni? A génszintű hatások, eltekintve azoktól, amelyek a kromoszómák strukturális átalakulásait hozzák létre, csak igen sokára mutatkoznak meg. A Hiroshimára ledobott atombomba következményeként fellépett emlőrákok csak 15 év elteltével kezdtek megjelenni, holott az a bevatkozás a szteroidok hatásainál lényegesen durvább volt. Egy szintetikus szteroiddal, a dietilstilbösztrollal (DES) terhességvédelemként kezelt anyák utódaiban a hüvelyrákok csak megszületésük után 18–20 évvel kaptak csatornát, és szexuális magatartásuk eltéréseire csak mintegy harminc évvel a kezelés betiltása után figyeltek fel. Nyilvánvaló felelőtlenség – vagy az elméleti információk nem ismerése – tehát ilyen hatások esetén egy bármekkora csoporton végzett kétéves megfigyelés eredményét, mint minden kétséget kizárót említeni, még akkor is, ha valaki az előnyök mértékét a hátrányokhoz képest jóval fontosabbnak tartja. Ez a „minden kétséget kizárás” azonban mind a mai napig fennáll: ha valaki egy fogamzásgátlással foglalkozó televíziós műsort megnéz, a tudatlanság ugyanilyen mértékű biztonságával találkozik, azzal a különbséggel, hogy a „szakember” hozzáteszi: korábban lehettek problémák, de a mai korszerű tabletták esetében már nincs semmi gond. Ha figyelembe vesszük, hogy aki 1960-ban, 14 éves korában kezdte el szedni a tablettákat – tehát, amikor már egyáltalán hozzá lehetett jutni és a legfiatalabb életkorban, amikor már szükséges lehet – az ma még csak 51 éves, és aki a tabletták első tömeges kipróbálásakor jutott hozzá, az még csak 46 (tehát most kerül a számos problémát felszínre hozni képes klimaktériumba), akkor abban sem lehetünk biztosak, hogy az eddig ismerteken túl újabb problémák – betegségek – nem jelentkeznek. Ami pedig a „legkorszerűbb” tablettákat illeti, azok a tabletták, amelyek a mostani gondokat okozzák, egyrészt szintén a legkorszerűbbek voltak a maguk idejében, másrészt a most legkorszerűbbek utóélete érthető módon még ennyire sem tisztázott, csak úgy gondoljuk, hogy a hatóanyag mennyiségének csökkenése kell, hogy kevesebb problémát okozzon. Erről azonban pontos adataink nincsenek, csak rossz tapasztalataink: a harmadik generációs tabletták (melyek szedésekor a szívinfarktusok száma a 2. generációsokhoz képest csökkent, de a mélyvénás trombózisoké nagyon megnőtt) szinte több gondot okoztak, mint a második generációsok.

A propagátor egyéni felelősségén túl természetesen felvetődik a gyógyszeripar, a gyógyszerellenőrzés és a politika felelőssége is. Egy tíz- és százmilliókat érintő – évtizedeken át használandó – „találmány” pénzügyi jelentősége csak százmilliárdokban fejezhető ki. Az, hogy a tabletta – kezdetben – „átcsúszott” a gyógyszerellenőrzésen (mert csak az akut hatásokat vizsgálták), és szabadon felhasználhatóvá vált, a gyártók számára egyértelműen tetemes hasznot hozott. Amikor azonban a negatív jelek sűrűsödtek, ez mind a gyártás, mind az ellenőrzés számára fontos üzenetet hordozott. A gyártás számára azt, hogy új – ártalmatlanabb – készítményekkel kell megjelenni a piacon, az ellenőrzés számára, hogy nem lehet megelégedni az akut hatások mérlegelésével, és a szabad forgalmazást is korlátozni kell. Ennek eredményeként ma már újabb, „korszerű és korszerűbb” (második, majd harmadik generációs) tabletták kerültek forgalomba, melyeket elvileg receptre árusítanak, megfelelő (?) orvosi vizsgálat után. Hogy ez a gyakorlatban általában nem így van, az már nem a gyógyszeripar és gyógyszerellenőrzés problémája.

Ami a kérdés politikai részét illeti, ez másként jelenik meg a nagy szaporodási rátájú fejlődő, és a negatív szaporodási rátájú közepesen fejlett vagy fejlett országokban. Míg előbbiekben sokszor az éhhalál vagy fogamzásgátlás az egymással szembenálló alternatívák, addig utóbbiakban vagy a kényelmi szempontok, vagy az abortusz ellenes küzdelem dominálnak. A világ legnagyobb népességű vagy szaporaságú országaiban a tabletta az országok talpon maradásának és a lakosság alapvető ellátásának biztosítéka lehet, ennek megfelelően a politika nem egyszerűen támogatja elterjedését, de – jutalmazással vagy büntetéssel – rá is kényszeríti a lakosságot használatára (vagy egyéb hatékony fogamzásgátló módszerek alkalmazására). Ettől a tabletta egyes hátrányainak ismerete sem tántoríthatja el, és ez a törekvés a világ alacsony szaporaságú és jól ellátott lakosságának helyeslésével is találkozik.

Hazánkban a tabletta a hatvanas-hetvenes években politikai szimbólummá vált, megtalálta apostolait, akik mindenek felett valóságát és a fogamzásgátlásban való egyedülállóságát hirdették. Ez eddig még nem is lett volna szokatlan: az etikus magatartás nem mindenki számára alapvető fontosságú. Ugyanakkor azonban semmi olyat, ami a tabletta ellen szólt volna, tehát a veszélyek legkisebb mértékét is valószínűsítette volna, elmondani nem lehetett. A nőknek tehát úgy kellett – lehetett? – alkalmazni a tablettát, hogy előtte csak az előnyös oldalait ismerték meg, hátrányait csak akkor, ha azok a tablettaszedés következményeként saját magukon vagy ismerőseiken jelentkeztek. Ez a politikai és még inkább az orvosi etika sárba tiprása volt. Ma is elgondolkodtató, hogy miért volt erre szükség. Az emberek akkor is fogyasztanak (alkalmaznak) káros dolgokat, ha tudják, hogy azok életüket rövidítik meg, vagy éppen csak veszélyesek. Gondoljunk az alkoholra, dohányzásra, kábítószerekre, vagy nem többre, mint a „magyaros” ételekre. Az orvosi etika megköveteli az alternatívák felvetését, mindenkinek az adott korra jellemző ismeretek birtokában választási lehetősége kell, hogy legyen, életével saját maga rendelkezik. Ez esetben természetesen nem szabad elfelejteni azt, hogy egy olyan országról beszélünk, ahol a szaporodási ráta úgyis alacsony, tehát nem az éhinség – szaporodás alternatíva áll fenn, és azt sem, hogy elvileg még olyan országokban is kötelező lenne a helyes tájékoztatás, ahol a tabletta alkalmazásán tömegek élete, életszínvonala múlhat. Még kevésbé érthető, hogy politikai nyomás hiányában ma miért nem kötelező a tabletták jó és rossz oldalait egyaránt bemutatni. A gyógyszergyárak, amelyek a kártérítéstől való fenyegetettség légkörében élnek, ma már ezt – a szerhez mellékelt leírásokban – megteszik. Ugyanakkor a fogadatlan – vagy talán mégis fogadott – propagátorok – a tömegkommunikációban – a negatív következményeket ismertető adatokat fölényesen söprik a szőnyeg alá.

Külön problémát jelent az internet. A hálózatba – úgy látszik – mindenki azt tesz be, amit akar. Ennek következtében a tabletták hatásait dicsőítő és negatív mellékhatásait lekicsinylő anyagok tömege jelenik meg benne, népszerű tudományos mezbe öltöztetve. A laikus böngésző e cikkeket érti, miközben a valóban tudományos – hátrányokat is ismertető – cikkeket nem.

Ez az alternatívák közötti választás egyoldalúságának kedvez.