Okfejtésünk szempontjából sokkal fontosabb „a minden kétséget kizáróság” problémáját megvitatni és belőle általános következtetéseket levonni. Az emberek – gyógyszergyárak kutatói és menedzserei, gyakorló és kutató orvosok – hajlamosak arra, hogy rövid idő alatt abszolút véleményt nyilvánítsanak. E vélemény azután egy ideig általánosan elfogadottá, dogmává válik, egészen addig, amíg az igazság kiderítésében érdekelt szakemberek nem tudják elfogadtatni ellentétes bizonyítékaikat az ellenérdekeltekkel vagy éppenséggel kormányzati szervekkel. Tehát – és ezt fontos hangsúlyozni – az ilyen dogma nem akkor szűnik meg, amikor kiderül, hogy nem igaz, hanem akkor, amikor azt az emberi agyakból sikerül kiirtani. Nyomai még ezután is sokáig megtalálhatók, különösen, ha elfogadásuk kellemesebb, mint eltörlésük. Mindez önmagában nem is volna jelentős probléma, csak akkor válik azzá, amikor a dogma alapján történő beavatkozás mélyreható, emberek tömegét érinti, visszafordíthatatlan és hatása csak hosszú idő után manifesztálódik.

Ha olyan gyógyszer forgalomba hozataláról van szó, mely súlyos betegséget gyógyít és korábbi, már kipróbálttal nem helyettesíthető, az idő sürgethet és így megfelelő – relatíve rövid lejáratú – vizsgálatokkal (állatkísérletek, emberek kis csoportján történő kipróbálás) bevezethető. Ilyen esetben az új készítménytől való merev elzárkózás rizikója nagyobb lehet, mint a gyógyszer alkalmazásáé. Sajnos azonban az esetek jelentékeny részében nem erről van szó. Amikor a korábban már említett DES-t forgalomba hozták, ezt azért tették, hogy védjék a veszélyeztetett magzatot, tehát a kockázathaszon arány a haszon oldalára látszott elbillenni. Ez azonban nem tartott sokáig. Kiderült, hogy a DES-bébik súlyosabbak és látszólag – születéskor – egészségesebbek (anabolikus hormonhatás), mint azok, amelyek ilyen kezelésben nem részesültek. Ettől kezdve normális terhességben is alkalmazták, erre a célra reklámozták, így egészségesek sokaságának adták. A problémák mintegy 20 év múlva kezdtek megmutatkozni, amikor fiatal lányok tömege jelentkezett az amerikai klinikákon hüvellyrákkal vagy rákmegelőző állapottal, és egyértelműen kiderült, hogy mindegyikük anyja a terhesség alatt DES kezelésben részesült. Mint már említettük, újabb 10–15 évnek kellett eltelnie, míg világossá vált, hogy e kezelések a szexuális magatartásban is irreverzíbilis elváltozásokat hoztak létre azoknál is, akiknél a daganatos elváltozások nem léptek fel, és ez utóbbi probléma a férfiutódokat sem kerülte el, akiknél ráadásul – még későbben – a heredaganatok gyakoribbá válására is felfigyeltek. A szert természetesen már a női daganatok észlelésekor kivonták a forgalomból, majd elindították a terhességvédő kezeléseket egy újabb preparátummal, melyről ugyancsak „minden kétséget kizáróan” bebizonyosodott, hogy ártalmatlan (és egy időben ezzel kezelték a magyar terhesek mintegy harminc százalékát, holott kizárt, hogy ennyi lett volna a veszélyeztetett terhesek száma). Ennek az újabb gyógyszernek a káros hatásai azóta állatkísérletekben nyilvánvalóvá váltak. Miközben még korántsem vagyunk túl a fogamzásgátló és terhességvédő szteroidkezelések által kiváltott ijedtségen, sokmilliós nagyságrendben elkezdődött a menopauzában lévő – de egyébként egészséges – nők tartós „preventív” ösztrogénkezelése.

Vagy vegyünk egy másik példát: a fogyasztószerek valóban lehetnek életmentőek, ha valaki annyira túlsúlyos, hogy ez a keringési rendszerét, ezáltal életét, élettartamát veszélyezteti. Tulajdonképen ezért fejlesztettek ki számos nagyhatású és rövid távon sem mellékhatásmentes testsúlycsökkentő gyógyszert. Ha már azonban megvolt, akkor azok is kezdték használni, akik csinosabbak kívántak lenni – és ők voltak többen –, amikor hosszú idő után kiderült, hogy a szer állatkísérletekben az agyat károsítja, míg emberben szívbillentyűhibát okoz. Vagy a mellpótlás esete, mely azért készült, hogy emlődaganat miatt eltávolított emlőt pótoljon és helyreállítva a testsémát, visszaadja a csonkoltak pszichés biztonságát. Ezután jött a kismellűek vagy nem éppen feszes mellűek tömege, akiken a beavatkozást végrehajtották, kozmetikai okokból, míg ki nem derült, hogy a pótláshoz felhasznált anyag hosszú távon súlyos krónikus betegséget tud kiváltani.

Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy egy orvosi találmányt nem mindig arra vagy csak arra használnak fel, ami az eredeti célja volt, így hosszú idő után az is tömegméretű problémákat tud okozni, ami csak kivételesek számára készült. Még inkább így van ez akkor, ha a beavatkozást eleve tömegméretekre szánták, mint az antibébi tabletta esetében.

Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy miközben a gyógyszerkipróbálás előírásai – ami a távoli hatásokat illeti – alig változtak, aközben – éppen az új gyógyszerek alkalmazásának eredményeként – az élettartam kitolódott. Ez magával hozhatja, hogy egyes – esetleg fiatalkorban adott gyógyszer által okozott – betegségek (például Alzheimer-kór) csak 50 év múlva jelennek meg. Ennyi várakozásra a gyógyszerek fejlesztését nem lehet kárhoztatni, együtt kell élnünk tehát azzal a tudattal, hogy beavatkozásaink távhatásai bármikor felléphetnek. Ez fontossá teszi egyrészt, hogy minél kevesebb esetben avatkozzunk be gyógyszeresen és csak akkor, ha elkerülhetetlen a betegség miatt, másrészt, hogy ahol előre sejthető és szakemberek által bejósolt a távhatás, ott ne fogadjuk el a „minden kétséget kizárólagosságot”.

Bármilyen furcsán hangozzék is, a tájékozatlanság (vagy nevezzük nevén: tudatlanság) sok esetben előreviszi az orvostudományt. Ez történt például az első szívátültetések esetében, ahol nyilvánvaló volt, hogy az immunrendszer a transzplantált szívet kiveti, mégis, a sebészi technika sikere – később – kikényszerítette a megfelelő immunblokkoló módszerek kidolgozását, így ma már a szívátültetés rutin műtétté vált. Mégsem ezt tekinthetjük a követendő példának, az orvosnak mérlegelnie kell a várható kockázatokat, és ez csak korszerű és széleskörű tudás alapján lehetséges.

Végül az elmondottak felvetik azt a kérdést, hogy meddig terjed az emberi (orvosi, biológiai, technikai) beavatkozások szélessége és mélysége, mit kell és mit szabad megtenni. Úgy tűnik, hogy a határt az emberi természet (nagyravágyás), a reális emberi szükséglet, illetve az emberi szervezet tűrőképessége szabja meg. A nagyravágyásnak nincs határa, az emberi szükségletek folyamatosan kiterjedőben vannak, kizárólag a szervezet tűrőképessége limitált.