A tárgyakra átruházott evolúció következményeként egyre több olyan anyag jelenik meg környezetünkben, mely a felnőtt emberre is káros, de a magzat szervezetét még kifejezettebben károsítja közvetlenül, illetve imprintálja azt. Az anya szervezetébe bejutó anyagok túlnyomó többsége átjut a méhlepényen, mely miközben szelektál a természetes anyagok között, nincs felkészítve a mesterséges anyagok elleni védekezésre. A már egyszer átjutott anyagok nehezebben ürülnek ki a magzati, mint az anyai szervezetből, ennek következtében tartósabban károsítják azt. Ez a károsítás azonban nemcsak közvetlen, azaz nemcsak az éppen meglévő sejtek vagy folyamatok rombolásával jár, hanem hosszú, akár életre szóló hatású is lehet, éppen az imprinting miatt. Ebből a szempontból különösen veszélyesek a mini dózisok, melyeknek közvetlen hatását nem is észleljük – éppen ezért azt hisszük, hogy ártalmatlanok –, és csak hosszú idő után vezethetők vissza a kóros folyamatok a magzati kori károsodásra.

Mivel tudjuk, hogy rengeteg a mesterséges anyag a környezetünkben, és ezek hatását el akarjuk kerülni, amire ráterelődik a figyelem, azt mérjük is. Mérjük a levegő szennyezettségét, mérjük a vizeink fém- vagy baktériumtartalmát, mert ezekről tudjuk, hogy jelen vannak, és azt hisszük, hogy csak bizonyos koncentráció felett károsítanak. Ez azonban így nem igaz. Valóban a nagy koncentrációk hoznak létre betegségeket, de a kis koncentrációk hatása sem múlik el nyomtalanul, hajlamosítanak erre vagy arra (nem is tudjuk pontosan mire), megzavarnak folyamatokat, de nem annyira, hogy azt betegségnek nevezhessük, azonban mások leszünk, mint nélküle. Hogy jobban vagy rosszabbul érezzük tőle magunkat, az nehezen dönthető el, de valószínű, hogy rosszabbul. Egyrészt, mert ezt biztosabban érezzük meg, másrészt, mert a stabil állapotból történő kibillenést inkább rosszként éljük meg. A kis koncentrációban jelen lévő és a magzatra ható anyagok megváltoztathatják az ember fejlődését, fiziológiai folyamatait és pszichés beállítódását. Ennek legjobb példája a nemiségben bekövetkező változás. A nem rendkívül bonyolult rendszer, mely azonos alapanyagból kiindulva többlépcsős folyamat végén éri el az egyik nemre jellemző kialakulását. Ebben alapvető szerepet játszanak a szteroid nemi hormonok. Ha ezek mennyisége az egyedfejlődés alatt vagy közvetlenül születés után a normálistól eltolódik, életre szóló zavarok léphetnek fel a nemi beállítódásban. Ilyen zavarok jelentkeztek például vízi élőlényeknél a vizekbe kerülő szteroidok hatására. Ezek a szteroidok lehetnek hormonok, amelyek a fogamzásgátlókat szedő nők vizeletéből származnak, vagy hormonszerű növényvédő szerek, melyek a vizekbe mosódnak stb. és hatalmas mértékben hígulnak fel. Mégis hatást képesek kifejteni, ha a magzatot támadják meg. De ilyenek lehetnek a városi levegőben lévő (az autók kipufogójából vagy gyárak kéményéből származó) aromás szénhidrogének (például benzpirén) is, akár olyan koncentrációban is, melyet a mérések ártalmatlannak minősítenek, mert akut károsodást nem okoznak. Hasonló problémákat okozhatnak hosszú távon a táplálékban egyre nagyobb mennyiségben jelenlévő szójaszteroidok. A hangsúly a hosszú távon van, mely akkor sem vizsgálható emberben egzakt módon, ha valaki erre szánja az életét, de gyanítható az állatkísérletek alapján. Mérünk tehát vízben, levegőben és táplálékban, de nem biztos, hogy azt mérjük, ami a legfontosabb. Az sem biztos, hogy ha egészségügyi mérőszámaink nem haladják meg a határértéket, ez biztosítja az egészséges levegőt, vizet és táplálékot. Még amiről tudjuk, hogy káros a felnőttre, sem tudjuk, hogy ennek hanyadrésze károsítja a magzatot, és ha tudnánk, akkor sem tudjuk elkerülni, mert lélegezni, inni és enni kell. Ráadásul minden nap újabb és újabb anyagok jelennek meg, amelyekről esetleg csak hosszú idő után derül ki, hogy károsítanak. A technikai fejlődés jelenlegi és még inkább jövőbeni szakaszában lehet és kell védekezni a nagy károsítások ellen, de a mikrodózisok ellen nem lehet, és ezek sokszor egymagukban, még inkább együttesen nagyobb hatással vannak a magzatra, mint az ismert nagyok. Ki lehet tiltani az autókat, és be lehet zárni a gyárakat a pekingi olimpia idejére, hogy ne essen össze a maratoni futó, de ezt nem lehet tartóssá tenni, mert akkor a gazdaság esik össze és a kényelemszerető ember lázad fel. Hogy eközben mi történik a magzatban, és ez milyen következményekkel jár az unokákra nézve, arról néhányan prédikálhatnak, de a vezetők és a tömegek ezzel mit sem törődnek. S ha a vezetők még törődnének is vele, az átruházott evolúció törvényei erősebbek és nem engedik meg elfojtásukat.

A megtermékenyített emberi petesejtek mintegy 30 százaléka születik meg, és ennek 1–3 százaléka olyan kóros, hogy ez már születéskor észlelhető. Ennél több veleszületett kóros állapotra derül fény a későbbi élet folyamán, amikor is nem túlzás legalább 10 százalékról beszélni. De akkor még nem vettük figyelembe azt a 70 százalékot, amelyik meg sem születik, mert olyan mértékben kóros, hogy az anyai szervezet védekező mechanizmusai elpusztítják, tehát amit mi kórosnak nevezünk az, amelyik bár kóros, de ezt a kontrollt megúszta. A maradék – születéskor 97–99, 10 éves korban mintegy 90 százalékot – nevezzük normálisnak. De vajon tényleg az-e? Ugyanis ebben a populációban vannak azok is, akiket a magzati kori ártalmak érzékenyítettek betegségekre, befolyásolták magatartásukat, tettek érzelmileg és fizikailag labilissá, tehát azok, akiket toleranciánk szélessége és opportunizmusa enged létezni a normál kategóriában. Minél nagyobb mértékben szaporodnak azonban azok az anyagok, melyeket a modern technika állít elő, illetve a modern életforma kényszerít rá az anyákra, annál szélesebbre kell tárni toleranciánkat és elfogadni, hogy ilyenek vagyunk, mert ha ilyen a többség, akkor ilyen az emberről alkotott képünk. A generációk váltásával szinte minden, amit az előző generációk normálisnak tartottak, elévül, és az új emberkép már annak megfelelő, amit az új környezet kiváltott, és ami abban a legújabb környezetben változik tovább.

Igyekszünk feltérképezni – és ez jobbára sikerül is –, hogy melyek azok az anyagok, amelyek veszélyesek a magzatra. Persze, azokat tudjuk kiszűrni elsősorban, amelyek már a születés körül zavarokat okoznak, hiszen ezeket tudjuk legkönnyebben a magzati ártalomra visszavezetni. Ezek közül is szinte csak azokat ismerjük fel, amelyek drasztikus elváltozásokat okoznak, amelyek mikrohatásúak, azok felismerése sokkal nehezebb és nem is nagyon fordítunk rájuk figyelmet. Még kevésbé törődünk azzal, hogy milyen veszélyeket rejtenek a szerkombinációk, holott ezek jelenthetik a legnagyobb problémát, már csak azért is, mert sokaságuk és a kombinációs lehetőségek miatt rendkívül nehezen ismerhetők fel. Nem szabad elfelejtenünk – csak a korábban említett példáknál maradva –, hogy az alkoholizálás szinte sohasem jár egyedül, rendszerint a dohányzással kombinálódik, ugyanígy a kábítószerezés is, mert a különböző gyógyszereket is a dohányzó vagy alkoholizáló anya veszi be, és ha ezt nem is tenné, nem vonhatja ki magát – miközben gyógyszert szed – a városi levegőben lévő aromás szénhidrogének, a vizekben lévő mikrodózisú hormonok, vagy a táplálékban lévő különböző károsító anyagok egyidejű hatása alól. E kivizsgálatlan anyagok mennyisége viszont folyamatosan és egyre gyorsuló sebességgel nő az ipar és a korszerű mezőgazdasági tevékenység eredményeként. Minél több azonban az új anyag, annál több a kombinációs lehetőség az újak és a régiek, illetve az újak és az újak vagy legújabbak között. Amikor például a szójaösztrogének esetleges káros (vagy éppen előnyös) hatásairól esik szó, mindig megemlítik, hogy a szója 5000 éve van jelen a távol-keleti ember táplálkozásába, és lám, nem okozott problémát. Ezt sem tudjuk biztosan, mert a keleti ember mássága lehet, hogy éppen emiatt alakult ki. Ettől eltekintve, egyáltalán nem biztos, hogy a szójaszteroidok hatása ugyanaz a magzat vagy a csecsemő számára egy relatíve semleges és megszokott környezetben, mint a nyugati ember amúgy is szteroidokkal telített környezetében, illetve, hogy az eddig ismeretlen anyagok imprintingje mit provokál, amikor a magzat már felnőtté válik. Azt sem tudjuk, hogy miközben csodálatos eljárásokat dolgozunk ki annak érdekében, hogy a meddő emberek (asszonyok) gyermekhez juthassanak, menynyire szaporítjuk a meddőséget azzal, hogy a legkülönbözőbb szteroidmolekulákat (hormonok, növényvédő szerek, aromás szénhidrogének és kombinációik) szabadjára – így a magzati szervezetbe – engedjük.

Az egészségügyi felvilágosítás feladata lenne, hogy mindezen ismeretek a laikusok, elsősorban azonban a terhes nők tudomására jussanak és bennük rögzüljenek. Az egészségügyi felvilágosítás azonban – minden jó szándéka ellenére is – zavarba ejtő. Rengeteg információ jelenik meg az újságokban és a televízióműsorokban a károsító anyagokról, az élelmiszer-adalékokról, a kozmetikai szerekről, az alkoholról, a dohányról –, de minden rangsorolás nélkül. Az ezekre egyáltalán odafigyelő laikus így nem tud közöttük rangsorolni, és zavarában eljut abba a gátolt állapotba, amikor az információk kioltják egymás hatását. Megállapítja, hogy „minden, ami jó, az káros” és a továbbiakban azzal sem törődik, amivel pedig törődnie kellene.

Itt tartunk most, és várjuk, hogy mit hoz a jövő.