A 21-es kromoszóma triszómiája által kiváltott Down-kór (mongoloid idiócia) volt a legjobb példája a kizárólag a petesejt hibája miatt létrejött fejlődési rendellenességnek. A kettő helyett három 21-es kromoszóma felelős a szellemi visszamaradottságért, ami a testi jellegek változásait (mongoloid szemrés, nyitott száj, nagy nyelv, szívhibák stb.) kíséri. A szindróma megjelenése gyakoribb idős anyák esetében, elsősorban a negyvenes életévekben vagy afölött. Magyarázatként azt fogadták el, hogy a petesejtek – elsőrendű ovociták formájában – már születéskor jelen vannak a női szervezetben és megkezdett osztódásukat közülük egyesek csak a pubertáskor elején kezdik befejezni, de vannak olyanok is, amelyek csak 40 év múlva. Éppen ez utóbbiak okozzák a problémát, mivel időközben elöregedtek, az osztódás befejezése hibásan történik meg, ami a kromoszómák aránytalan megoszlásához vezet. Ezzel szemben – így szólt a magyarázat – a hímivarsejt, a spermium mindig „frissen készül”, hiszen az őssejtek, a spermiogóniumok csak a pubertáskorban kezdenek osztódni, attól kezdve viszont folyamatosan, így a megtermékenyítésre képes sejtek mindig fiatalok. A magyarázat már ekkor is sántított, mivel a legtöbb genetikai károsodás éppen sejtosztódás közben keletkezhet, és minél gyorsabb az osztódás, annál inkább, márpedig a gyors osztódás éppen a hímivarsejtek fejlődésére, a spermiogenezisre jellemző. A hímorientált emberi társadalom azonban boldogan hárította a hibás utódok felelősségét a női nemre, és meggyőződéssel hitte, hogy a nyolcvan éves férfinek is éppúgy van esélye egészséges utódra, mint a 20 évesnek (ha az anya fiatal), miközben a reprodukciós zárás előtt álló feleannyi idős nő már magzatilag életveszélyes.

Bár a legelső észlelések a férfi életkor progressziójának magzatkárosító hatásáról egészen a huszadik század elejéig nyúlnak vissza, ezek semmiféle maradandó nyomot nem hagytak az orvosi gondolkodásban. Ennek az is oka volt, hogy szinte csak a Down-kórt vizsgálták, és itt valóban a petesejt anomáliájának felelőssége mutatható ki elsősorban. Amint azonban elkezdtek vizsgálni egyéb – kevésbé kirívó – indexeket is, a spermiumadó korának felelőssége is kimutathatóvá vált.

A Down-kór előfordulása 1 tízezrelék, ha az anya 30 év alatt van, egy ezrelék, ha az anya 35 éves és 1%, ha az anya 40 éves, és tovább nő 40 év fölött. Ez az összefüggés férfiak esetében nem mutatható ki, a korral növekvő előfordulási gyakoriság nem jellemző. Ugyanakkor, ha a szkizofréniát – mint indexet – vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy a 40 éves apa esetében ennek az utódokban való előfordulása 1 a 110-hez, tehát lényegében olyan, mint a Down szindróma a 40 éves nők esetében. Ötvenéves korban ez az arány már 2%, ami háromszor annyi, mint ami a 20 év körüli apák esetében fordul elő.

Az 1912-ben kimutatott egyetlen apaikor-függő betegséggel az achondroplasiával (kondrodisztrófiás törpeség) szemben ma már 20 különböző betegségre (mint például Marfan-szindróma, Apert-szindróma, retinoblastoma – egy szemdaganat –, neurofibromatosis – abnormális idegszövet felhalmozódás –, prosztatarák, velőcső-záródási és végtagfejlődési rendellenességek stb.) figyeltek fel, amelyek az apai kor előrehaladtával gyakoribbá válnak. Ezek túlnyomó többségében – szemben a szkizofréniával – a betegség kromoszomális, illetve génhibára vezethető vissza, és már 35–40 éves apák esetében elkezdődik a halmozódásuk. A pontosabb, több tízezres populációkon végzett Egyesült Államok-beli, izraeli és dán vizsgálatok kiderítették, hogy egy 45 év feletti férfinek még a Down-kór esetében is mintegy háromszoros esélye van kóros gyermekre, egy 30 év alattihoz viszonyítva. Ha az összes kóros esetet vesszük figyelembe, akkor egy 50 éves apának ötször annyi az esélye kóros gyermekre, mint a 30 éven alulinak, és jelentősen megnő a magzati halálozás is. Külön érdekessége a vizsgálatoknak, hogy a csak fiúban megjelenő X kromoszómához kötött betegségek (mint például a vérzékenység, izomgyengeség stb.) mennyisége is megnő, ahol érthető módon ezekért nem az apa, hanem az anyai nagyapa (tehát annak előrehaladott kora) felelős.

Nem kétséges, hogy azokért a renedellensségekért, melyek teratogén ártalmak, tehát az anyai szervezetben endogén módon jelen lévő vagy abba bekerülő anyagok miatt jönnek létre, az anyai szervezet vagy az anya, mint személyiség felelős. Ugyanakkor az apai felelősség dominánssá vált a genetikai jellegű fejlődési rendellenességek esetében. Felmerül a kérdés, hogy csak ennek felismerése új, vagy vannak olyan tényezők, amelyek ezt a korábbiaknál intenzívebben váltják ki. A válasz valószínűleg is-is lehet.

Annak felismerése, hogy az apai ivarsejt genetikai állománya ilyen mértékben romlik, kétségtelenül újkeletű, de nem meglepő. Miközben a petesejt fejlődése alatt összesen 24-szer osztódik a születés előtt és megtermékenyítése előtt csak egyszer, születés után, addig a spermium fejlődése alatt az egyed 15 éves koráig 35-ször, 20 éves koráig 150-szer, 30 éves koráig 380-szor, 40 éves koráig 610-szer, és 50 éves koráig 840-szer. Gyakorlatilag minden 16-ik napban osztódik egyszer, így évente 23-szor és mindannyiszor születés után, amikoris az ártalmaknak sokkal inkább ki van téve, mint a petesejt a többé kevésbé védett anyai szervezetben. Ha elfogadjuk azt, hogy a genetikai állomány a legsérülékenyebb az osztódás alatt – és erre vannak bizonyítékok –, akkor ennyi alkalommal van lehetőség kisebb vagy nagyobb génsérülésre – például pontmutációra. És hiába „friss” a spermium, az őt előállító őssejt, a spermiogonium felhalmozza ezeket a sérüléseket, és egyre nagyobb mennyiségben adja át a spermiumoknak. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a sérüléseknek csak kisebb része ér működésben érdekelt gént, mégis fokozatosan nő annak esélye, hogy ezek is károsodnak.

Ezen felismerések mellett nőtt azoknak a tényezőknek a mennyisége is, amelyek e károsodásokat létre tudják hozni. Az élvezeti szerek és gyógyszerek között sok olyan van, amelyek génkárosító hatásúak, és ezen károsodásoktól nem védettek a spermiumképző sejtek sem. A dohányfüst kátrány és nitrózószármazékai éppúgy tudják károsítani a géneket, mint egyes (például kemoterápiás) gyógyszerek, az ipari szennyezőanyagok, mint a dioxin vagy a toluol, valamint más szerves oldószerek és sorolhatnánk tovább. Az ionizáló sugárzások és vírusok sem maradhatnak ki a károsítók közül. Ezek túlnyomó többsége modern korunk terméke, így meggyőződéssel mondhatjuk, hogy nemcsak a felismerés új, de a kiváltó tényezők között is sok új van, melyek szummálódásával is számolni kell. Mindehhez hozzájárulnak a szociális tényezők is, ami a gyermekek szülésének későbbi időpontra tolódásában nyilvánul meg. És itt is beszélhetünk szummálódásról, mert nemcsak az apai, hanem az anyai gyermektervezési időpont is későbbre tolódott. Az Egyesült Államokban 1971-ben az első anyaság átlagos időpontja még 21,4 év volt, míg alig több mint 30 évvel később, 2004-ben már 25,1, tehát majdnem 4 évvel tolódott ki. Figyelembe véve, hogy az apák általában vagy egyidősek az anyával, vagy inkább idősebbek, az apai gyermekvállalási életkor is nőtt. A statisztika esetében tudni kell, hogy az átlagban jelentősen „kilógó” esetek is vannak és hogy a második, harmadik gyermek ennél jóval későbben fogan, tehát ez is jelentős tényező lehet a kóros fejlődési alakok szaporodásakor. Azt is figyelembe kell venni, hogy a spermiumoknak az anyai szervezet általi szelekciója is beleszólhat a kóros formák kialakulásába. A petesejt ugyanis válogat a spermiumok között, és a kor miatt a kóros spermiumnak előnye is lehet. Legalábbis ezt tételezik fel az elsőként apai korfüggőnek felismert achondroplasia esetében, mely gyakrabban fordul elő, mint amennyire a mutált spermiumok aránya alapján várható lenne.

A vizsgálatok tehát arra mutatnak, hogy az anya korát nem lehet kizárólagosan felelőssé tenni a kóros gyermekért. Az emberi életkor kitolódása egy olyan időpontra, mely messze meghaladja a biológiai reprodukciós szükségletet, együtt jár a kóros jelenségek felszaporodásával az apai szervezetben is, és ez alól nem mentes a reprodukciós rendszer sem. A korrekciós mechanizmusok még nagyon sokáig működhetnek a biológiai szempontból optimális reprodukciós időpont után is, de számolni kell kimerülésükkel és az ezáltal fellépő hibákkal is, miközben az irántuk való szükséglet növekszik. A biológiai optimum szociális okokból történő túllépése mindkét nem által tehát veszélyezteti a magzatot és ennek tömegméretekben való megjelenése a faj egészségét.