A „hordozós” gén, mint alapvető és önző replikátor elfogadása – minden hihetősége mellett – számos problémát vet fel. A replikátor első fokú hordozója ugyanis a sejt, sőt vannak olyan élőlények (egysejtűek), ahol ez a teljes hordozója is. Mégis az élőlények jelentős részében a sejtszövetben, illetve szervben helyezkedik el, és a szövetek és szervek egy egész élőlény, a szervezet részei. Ebben az értelmezésben az alapvető hordozó – a sejt – ugyanazt a gént hordozó más sejtekkel kerülhet szembe, sőt az adott szerv és a szervezet érdekében feláldozódik. Soksejtű és főleg magasrendű szervezetekben tehát a génszintű replikátor mégiscsak a teljes szervezet törvényszerűségeinek vetődik alá, és csak a teljes szervezet életképességének és replikációs képességének növekedésével kerülhet sor arra, hogy az önző gén által megszerzett előnyök továbbadódjanak. Ebben az értelmezésben tehát visszajutottunk a darwini princípumokhoz. Ugyanakkor lehet egy olyan megközelítésünk is, hogy a darwini értelmezésben a faj az egység, amelynek érdekében minden történik, tehát az egyedek előnybe helyezése vagy éppenséggel feláldozása is. Akkor viszont azt kell mondanunk, hogy ami a darwini teóriában a faj, a dawkinsi teóriában az egyed, mivel a fajt az egyedek, az egyedeket a DNS-t tartalmazó sejtek építik fel. A probléma mondvacsináltnak tűnik, hiszen az adott fajra jellemző DNS azonos – egyedi különbségekkel –, így a DNS „érdeke” a faj „érdekének” megfelelő, mégis alapvető, mert míg a Darwinnál a faj, tehát az egyed fölötti szint, amelynek „érdekében” az egyed feláldozása történik, addig Dawkinsnál egy egyed alatti szint tölti be ugyanezt a szerepet: a DNS.

Az állandó hordozót nem igénylő, vírus formájú DNS esetében a probléma az, hogy mint láttuk, „önálló” életéhez, illetve evolúciójához állandó hordozóval rendelkező DNS, illetve az általa kifejlesztett apparátus szükséges. Emiatt az állandó hordozóval nem rendelkező DNS az állandó hordozóval rendelkező DNS apparátusát befolyásolja pozitív vagy negatív irányban egyaránt. Pozitív irányban úgy, hogy maga is önző DNS-ként lép föl, beépülve a gazdaszervezet genomjába, új változatokat alakítva ki, negatívként úgy, hogy a saját replikációjának ugyancsak önző érdekében a gazdaszervezetet pusztítja el.

Akár az állandó hordozóval rendelkező DNS-t vesszük figyelembe, akár azt, amely állandó hordozót nem igényel (vírusok) úgy tűnik, hogy nem a DNS az élet hordozója, hanem megfordítva, az élet a DNS hordozója, mivel a DNS életen kívül is létezik, azonban mindkét formájában csak az élőben jelenik meg az értelme. Ez az „értelem” felveti a kérdést, hogy ha az élet csak arra jó, hogy a DNS így tudja szaporítani magát, miért „jó” a DNS-nek hogy szaporítsa magát? Ez rendkívül nehezen magyarázható meg, és csak úgy képzelhető el, hogy ez a DNS lényege, alapvető tulajdonsága, és erről a tulajdonságról sohasem tud lemondani. Ezáltal és változékonysága által mint következmény jönne létre a DNS-hordozók sokasága és változatossága, amit élővilágnak nevezünk.

Ha feltételezzük, hogy a „hordozó” és hordozó nélküli DNS (gén) között állandó küzdelem van, akár úgy, hogy a hordozó nélküli pozitív hatásával kiszorítja a saját „hordozós” gént, akár úgy, hogy megsemmisíti annak létfeltételeit, és elfogadjuk ezt, mint alapelvet, akkor az AIDS-vírus (HIV) fellépését törvényszerűnek kell tekintenünk. A hordozó nélküli vírus létfeltételei ugyanis rendkívüli mértékben romlottak azáltal, hogy az orvostudomány a vírusok elleni immunizálást kifejlesztette, sőt bizonyos kemoterápiás lehetőségek is kialakultak. A szabad, hordozó nélküli vírusok hátránya tehát csak akkor volt „ledolgozható”, ha egy olyan vírustípus szelektálódik ki, mely a „hordozós” vírus apparátusának ellene ható legfontosabb szervrendszerét, az immunrendszert támadja meg. Az AIDS-et ebben az értelmezésben úgy foghatjuk fel, mint a hordozó nélküli vírus szupervédekezési formáját, amit a hordozós vírus csak fenotípusának kiterjesztésével küzdhet le.