Mindez azt jelenti, hogy van egy sejten belüli, egy sejtek közötti, szerveken belüli és szervezeten belüli génegyüttműködés. Dawkins ezt még jobban kiterjeszti, amikor azt mondja, hogy a gének közötti együttműködés nemcsak azonos szervezeten belül történhet meg, hanem a szervezetek között is annak érdekében, hogy a replikátorok fennmaradhassanak és szaporodhassanak. Az állatvilágban a szervezetek közötti együttműködés példájaként hozza fel a hódvárak építését, amikoris a hódvár számos egyed munkájának eredménye, és ezek az egyedek a hódvárnak csak egy-egy részletét készítik el. A hódvár viszont a replikátor fennmaradásához szükséges.

Az egyedi replikátor tehát a programnak csak egy részét hajtatja végre, míg a másik replikátor más részét, a végeredmény a komplex hódvár. Ugyanez a helyzet a termeszvár esetében is, ahol még annak a lehetősége is fennáll, hogy a vár felépítésében részt vevő termesz „munkájának” végeredményét nem is éri meg, a termeszvár egy sokgenerációs génegyüttműködés eredménye.

Dawkins szerint a szervezetek által készített tárgyak esetében a fenotípus kiterjesztéséről van szó, de ugyanez történik meg akkor is, ha az egyes állatok, pl. rovarok vagy férgek védelmüket szolgáló képződményeket formálnak, melyek más olyan élőlényekhez hasonlítanak, amelyeket ezen állatok ellenségei nem kedvelnek. A fő konklúzió az, hogy „minden gén más gének fenotípusos hatásának világában működik”, és az egyes gének, melyek az együttműködésben részt vesznek, eltérő génállományhoz tartoznak.

És itt Dawkins megáll. Óvatosan, és lehet, hogy nagyon okosan. A fenotípus kiterjesztését az állatok világára korlátozza, nem nyúl bele abba a darázsfészekbe, melyet emberi társadalomnak nevezünk. Megáll, és talán várja, hogy valaki kimondja: a tárgyak készítése sokkal nagyobb mértékben sajátsága az embernek, mint az állatoknak, és ha a tárgy a fenotípus kiterjesztése az állati replikátor fennmaradása és elszaporítása érdekében, akkor az ember esetében ez még inkább igaz. Elfogadva Dawkins eme felajánlkozását, érdemes eljátszani a gondolattal, hogyan is néz ki az ember esetében a fenotípus kiterjesztése.

Azzal is lehetne kezdeni, hogy ha az embert is az állatvilághoz soroljuk be, és etológiai ismereteink elmélyülésével egyre inkább látjuk, hogy az embernek még az ún. társadalmiságában is mennyi minden az állati magatartásból vezethető le, van-e jogunk az embert kivonni a kiterjesztett fenotípussal járó következtetések alól, és ha van, akkor miért? Mondhatnánk azt, hogy a hód vagy a termesz a vár építésekor a génekben meghatározott programot hajtja végre, ugyanakkor az ember ennél szabadabb. Bár alapjában gének által meghatározott, mégis tudatos lény, akinek génjei csak a lehetőségeket szabják meg, de ezeken belül korlátlan variációs és eltérési lehetőség van. Az érvelés első látásra tetszetős, mégsem fogadható el. Egyrészt azért nem, mert a teljesen gének általi meghatározottság nem minden állatra jellemző, és minél magasabbrendű egy állat, annál inkább rendelkezik bizonyos szabadságfokkal az ettől való eltérésre. Másrészt azért, mert az ember is alapjában génjeitől függ és a dawkinsi értelmezésben a replikátor fennmaradása és elterjesztése érdekében cselekszik. Ha így fogadjuk el, akkor az ember rendkívül széles körű kulturális-gazdasági tevékenysége is a replikátor (gén) szolgálatában áll, és ebben az értelmezésben lényegében nem különbözik az állatvilágban történő cselekményektől. Ez azt jelenti, hogy az ember esetében a kifejezetten humánnak tartott tudatos cselekvések túlnyomó része a fenotípus kiterjesztéséhez sorolható, és csak azt érdemes megvizsgálni, hogy ez milyen mértékben és milyen mélységben fogadható el.