Hogy a Nobel-díj bizottság kiket talál érdemesnek a kitüntetésre, nem mindig számítható ki. Sokkal több kutató van az élvonalban, hoz létre maradandó értéket, határoz meg évtizedekre fejlődési irányokat, mint akiket Nobel-díjjal jutalmaznak. Ugyanakkor számos kutató nevét rég elfelejtették volna munkásságuk alapján, ha nem szerepelnének a Nobel-díjasok listáján. A gyermekparalízis sokkal több embert pusztított el vagy tett nyomorékká, mint az AIDS, az ellene való oltás kidolgozói, Salk és Sabin mégsem kaptak Nobel-díjat. Igaz, megkapták azok, akik a vírus tenyésztését megoldották, és ennek alapján az immunanyag már könnyebben előállítható volt. Nem biztos azonban, hogy az AIDS-szel is ugyanez a helyzet, legalábbis egyelőre nem úgy látszik. A Nobel-díj, mint kitüntetés azonban csak egy jelzés, amely a kutató eredményeinek a kiválóságára hívja fel a figyelmet (ha még él, amikor felfedezését elismerik), de nagyot tenni enélkül is lehet, és nem kevés az olyan kutatók száma, akik Nobel-díjat nem kaptak ugyan, de nevük fényesebben ragyog, mint számos díjazotté. A verseny tehát nem biztos, hogy a Nobel-díjért folyik, sokkal inkább az utókor ítéletéért, a lexikonok apróbetűs soraiért, mely a halandó embert a halhatatlanságba viszi át, és amelyért a legkiválóbb elme is – sőt mennél kiválóbb az elme, annál inkább – küszködik, mert halandóságát nem bírja elviselni. Ez tehát a tét, amelyért Montagnier és Gallo versenyez: a jelenkor ítéletének elnyerése és örökül hagyása az utókornak. Az emberiség nagy jótevőjének címe, rangja, mely semmilyen díjjal nem fizethető meg.

Ám hogy néz ki a „nagy jótevő” kakaópecsétes pizsamában, álmosan, összeborzolt hajjal, amint éppen a szomszéd villanyórájára köti rá a saját porszívóját? Hiszen így leplezzük le, amikor önzését tesszük pellengérre, amikor bemutatjuk, hogyan veszekszik valamiért, ami talán nem is az övé, amikor feltételezzük, hogy csal és lop, esetleg hazudik. Azaz rábizonyítjuk, hogy ő is olyan ember, mint a többi. A görög és római mitológiában az istenek is ugyanazt csinálták, amit az emberek, hiszen a saját gyarló tulajdonságaikat vetítették rájuk, nem tudták elképzelni, hogy másként is lehet. A kutató – kicsi vagy nagy – sem mentes a hibáktól, de ezek a hibák csak akkor kerülnek ország-világ nyilvánossága elé, ha jelentős az, amit csinál. Jelentéktelen ügyekben lehet hazudni, lopni, csalni – és bizonyára sokan meg is teszik –, nem tűnik fel senkinek. Ha azonban ezt a Nobel-díjas Baltimore teszi, akkor hónapokon, éveken át tele vannak vele a tudományos újságok és bulvárlapok. Ha az illető Nobel-díj várományosa, akkor még pikánsabb az ügy. Nem tudjuk, mi történt és nem is biztos, hogy pontosan kideríthető. Ha jóhiszeműek vagyunk, elhisszük, ha történt is valami, véletlen volt, ha rosszhiszeműek vagyunk, azt gondoljuk, szándékosan. Valami azonban biztosan történt. Az, hogy a rivalizálás elfajulásával és annak ország-világ előtti kiteregetésével kétségbe vonódott, hogy a „nagy jótevő” az emberiség érdekében dolgozik, és úgy tűnik, hogy saját, személyes érdekében teszi ezt. Úgy látszik, mintha a beteg ember érdeke eltűnt volna a süllyesztőben, és helyette kiütközött a magamutogatás, a személyes ambíció.

De lehet-e a kettőt különválasztani? Az igazi kutató fel akarja tárni a természet titkait, és ezek ismeretében, adott esetben, ha szükséges, meg akarja változtatni magát a természetet. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, ismernie kell a tudomány mindenkori állását, és eközben tudomására jut az előtte élt vagy vele egyidőben élő kutató munkájának eredménye. Sokaké, de azok közül is kiemelkedően azoké, akik mérföldkő jellegű felfedezéseket tettek, kutatási irányokat szabtak meg. És miközben csodálja a mások tevékenységét és behatol a természet titkaiba, olyat szándékozik csinálni, amit majd az őt követők csodálnak, amelynek alapján azok hatolnak be a természet rejtelmeibe. Az igazi kutató tiszteli mindazt, ami a tudományban van, de más az értéke annak, amit más csinál, mint amit saját maga. A névtelen vagy monogrammal jelzett mesterek létezése ellentétes az emberi természettel. Idejük lejárt, a mű reflektorfénybe kerülése a művész hajlongása nélkül ma már elképzelhetetlen. A kutató meg akarja mutatni, hogy teljesítménye a sajátja, és eközben az emberiség érdekében dolgozik, vagy legalábbis azt hiszi, hogy ezt teszi. Ha nem hinné ezt, munkáját értéktelennek tartaná, önbecsülését elvesztené, és eredményeket sem érne el. Ezen túlmenőleg, a kutató egy közösség tagja, nemcsak Montagnier és Gallo, hanem francia és amerikai. Az enciklopédiákban ez is szerepel és a kutató életében sem mindegy. Természetesen még kevésbé közömbös annak a közösségnek, amelyben a „nagy kutató” él. Amikor a szívátültetési verseny kialakult, a sebészek nemzetük zászlajával fényképeztették magukat, bizonyítván nemcsak a saját rátermettségüket, hanem a népét, a nemzetét is. És ebben van is valami igazság, még akkor is, ha a teljesítmény egyéni. Ma már a tudományos sikerhez egy nép szellemiségében, gazdasági erejében, áldozatvállalásában gyökeredző feltételek is kellenek, és hogy ezt a nép megteremti, kiizzadja vagy sem, az a kutató munkájában, sikerében, esetleg sikertelenségében is benne van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Reagan és Chirac aláírása a Montagnier és Gallo közötti egyezségen, ami egyszerre fejezi ki a nemzeti érdeket és teszi – esetleg – a politikusok nevét halhatatlanabbá, mint a politikájuk maga.

Versenyezni lehet becsületesen és becstelenül. Aki csal, lop, hazudik, az esetleg többre jut, mint aki becsületes, a normális társadalom mégis megbélyegzi, kiveti magából. De vajon csal-e, lop-e, hazudik-e a kutató? Ha a kutatóról, mint kategóriáról beszélünk, akkor lehet olyan is, aki ezt teszi. Az igazi kutató azonban soha, mert a természet megismerésével nem fér össze annak szándékos félreismerése. Az igazi kutató azért sem hazudik, mert nincs szüksége rá, tehetsége is meghozza a sikert. A „csinált” nagyságra viszont nem feltétlenül jellemző a tudomány tisztelete, és saját érdekében, esetleg a hatalom által manipulálva (pl. Lepesinszkája) elkövethet becstelenséget. A laikus közönség ugyanakkor csak ritkán tudja megkülönböztetni az „igazit” a „csinált”-tól, a rangot látja, és nem ami mögötte van. Az „igazi” kutató sem veszi azonban mindig észre, ha rászedik, mint történt az immunológus Good vagy a molekuláris biológus Baltimore esetében, akinek neve alatt hamis részeredményeken alapuló koncepció jelent meg.

De ez nem a két igazi kutató csalása, legfeljebb felületessége volt. Elősegíti ugyanis a kontroll lazulását, ha az eredmény alátámasztja a hipotézist, mert a kutató nem lepődik meg, hiszen már várta a hiányzó láncszemet. Egy kutató bizonyos szintet elérve nagyban gondolkodik és aprón csúszik el. Mennél magasabbra jut, annál kevésbé tudja saját maga ellenőrizni a „nagy”-hoz szükséges „kicsi”-t, ugyanakkor annál erősebb mások utólagos kontrollja (irigységből vagy egyszerűen a követés, másolás vágya miatt), mely gyakran visszacsap. Ha ráadásul versenytárs is akad, a verseny nem engedi az eredmények sokszoros ellenőrzését: a tétmérkőzéseken nem lehet klasszisjátékot bemutatni.

A rivalizálásnak vannak jó és rossz oldalai. Ha jó a versenyszellem, ez hajtóerő. Rossz, ha nincs együttműködés, de eltitkolják az eredményeket, mert abban a pillanatban kilóg a lóláb, az egyéni érdek preferenciája az emberiség érdekével szemben. Montagnier és Gallo esete nem ilyen, kezdettől fogva megküldték egymásnak eredményeiket és anyagaikat, egymás munkáját segítve elő. Ez nyilvánvaló, hiszen ebből származott a probléma, kinél volt előbb, és kié keveredett a másikéhoz. Szomorú, hogy a jó együttműködés eredménye vádaskodáshoz vezetett, de ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a kutató nem él egyedül, és a saját vélt érdekeit a közösség egyes képviselői megtetézik.

Az anyagiak mindenkor nagy szerepet játszanak. A modern természettudományi kutatás igen sok pénzbe kerül, és akik a pénzt adják, szeretnének még több pénzt viszontlátni a kutatás eredményeként. Ezért van, hogy mindent, amit csak lehet, szabadalmaztatnak. Ez az emberiség alapvető érdekeinek ellentmond, de a tudomány fejlődésében fontos, előrevivő szerepet játszik. Valószínű, hogy a szabadalmaztatásban a kutató szándékai kevésbé mutatkoznak meg, mint azoké, akik a kutatást finanszírozzák, bár a modern tudományban a kutató és üzletember egy személyben való összekapcsolódása sem ritka. Ahogy a tesztet szabadalmaztatták, fel kell tételeznünk, hogy az egyszer létrehozandó gyógyszer is szabadalmaztatva lesz, ezért úgy tűnhetnék, azok fognak legkevésbé hozzájutni, akiknek legnagyobb szüksége lenne rá. Hogy ez mégsem így lesz, arra reményt nyújt a betegség fertőző jellege, tehát az, hogy csak akkor lehet hatékonyan fellépni ellene, ha a gyógyszer mindenki számára rendelkezésre áll.

A tudományban az óvatosság fontos dolog, de nem mindig kifizetődő. Az óvatos kutató úgy fogalmaz, hogy a „vírus szerepe az AIDS kórtanában még tisztázásra vár”. Aki ennél vagányabb, leírja, hogy az adott vírusnak van szerepe az AIDS kialakulásában. Ha ez „bejön”, nyert, ha nem, tévedett. A nyerési esély 50%, de az óvatos számára semmi. Ezért van, hogy a tudományban egyre inkább jelennek meg a kategorikus kijelentések – gondoljunk csak az utóbbi időben a hidegfúzióra –, ez „behozza” a szenzációt és a vesztenivaló kevés. A hidegfúzió nem jött be, az AIDS-vírus igen. Ha valami beválik, a kortársak inkább jutalmazzák a vagányt, mint az óvatost. Az utókor ítélete azonban rendszerint mindkettő számára megadja a babért. A jelenkornak is óvatosnak kell azonban lennie, mert nem egy példa volt már arra, hogy utólag kellett honorálni, akit először kihagytak, gondoljunk csak Burnet és Medawar Nobel-díjára, melyből az alapvető láncszemet kimunkáló Jerne kimaradt, de érdemei annyira nyilvánvalóak voltak, hogy utólagosan másért kellett megkapnia azt.

A Nobel-díjat a Karolinska Egyetem tanáraiból álló bizottság ítéli oda. Éppen ezért e sorok írója nem tudja megmondani, hogy az AIDS vírusával kapcsolatos kutatásokért adnak-e egyáltalán Nobel-díjat és kinek. Még az is lehet, hogy azért késlekednek a kiadásával, mert várják a harmadikat, aki megoldja a terápiát. Mindnyájunk érdekében jó lenne, ha nem kellene sokat várniok.