A gyógyszerek hatásának tesztelésekor mindig végeznek placébóvizsgálatokat is. A placébó nem más, mint egy teljesen hatástalan anyag, ugyanolyan formába (tabletta, injekció stb.) hozva, mint a tesztelendő gyógyszer maga. A betegek jelentős része a placébótól is javul, tehát attól, hogy tudja, gyógyszerrel kezelik, éppen ezért a placébó hatását a gyógyszeréből le kell vonni. Mennél hatásosabban tudja az orvos a placébót beadni, annál inkább javul a beteg, mennél kevésbé dicséri azt, annál kevésbé javul a beteg is. Nem bővelkedik az orvosi irodalom olyan adatokban, melyek szerint súlyos betegség, például rák, placébótól meggyógyult volna, de fejfájás, émelygés, magas vérnyomás csökkenhet hatására, és nemcsak szubjektíve, de az objektív paraméterek is, és ez sem csekélység. Mivel a placébóban semmiféle hatóanyag nincs, kizárólag a beteg hite az, ami a javulást létrehozta. Nyilvánvaló azonban, hogy a beteg hite orvosában (gyógyszerében) – bár fontos tényező – nem mérhető össze a vallásos ember istenhitével, melynek gyógyító ereje ennek következtében annál jóval nagyobb lehet. Hogy a vallásos ember elfogadja-e azt a magyarázatot, amely szerint hite segít (közvetve), vagy azt hiszi, Isten avatkozott be (közvetlenül), az eredmény szempontjából lehet másodlagos kérdés, habár nem az, az ideológiai megközelítést tekintve.

Régóta tudjuk, hogy hipnózissal lehet gyógyítani és azt is, hogy egyes emberek képesek tömeghipnózisra. Apáról fiúra száll az indiai fakír legendája, aki százak szeme láttára feldobta a kötelet a levegőbe, amely ott megállt, miközben ő maga felmászott rajta, majd le is ereszkedett. A mutatványt filmre vették, amelynek levetítésekor kiderült, hogy nem történt semmi, a fakír egész idő alatt mozdulatlanul ült és a közönségre meresztette tekintetét. De hasonló mutatványok egészségjavító vagy károsító hatása is ismert, mikor pszichés betegségek (például hiszteroid jellegűek) tömeghipnózis hatására elmúlnak, vagy éppen ellenkezőleg fellépnek.

Mindez érthető egy, a vallásos hittől átitatott társadalomban, de meglepő a technikai civilizáció huszadik század végi fejlettsége mellett és éppen azon technika által közvetítve (televízió), melyet ez a civilizáció hozott létre és tett közkinccsé. Mindez csak úgy magyarázható, ha feltételezzük, hogy a műveltség általános növekedése mellett valami gyermeki (ősi) változatlanul megmaradt az emberiségben, és ez nemcsak befolyásolható, de igényli is az ilyen jellegű hatások érvényesülését. A különbség csak annyi, hogy a törzsi varázsló (mágus) ma már nem mindig személyes jelenlétével váltja ki a kábulatot, hanem a képernyőn keresztül és a törzs tagjai nem a földön ülnek, hanem kényelmes karosszékekben vetik alá magukat az olyannyira kívánt hatásoknak. Az ezredvég embere, akit a tudomány és technika fejlődése megingatott igazi (vallásos) hitében, de nem annyira, hogy ne is igényelje azt, torz istenségeknek szolgáltatja ki magát, puffadt álmessiások igézetét várva. Az információs forradalom legfejlettebb terméke, az internet healers foruma, faith healers címszó alatt négyszázezer (!) írást tart nyilván angol nyelven (és mintegy kétszázat magyarul), melyekben még az ördögűzés módszere is le van írva. Belelapozva az irományokba a gyógyulás minden „bizonyítéka” megtalálható, sőt annak felsorolása is, hogy ha nem sikerülne a hit általi gyógyulás, akkor annak mi lehet az oka. Van olyan írás melyben több mint negyedszáz magyarázat is található a kudarcra, és a legtöbb hiba természetesen a hit felszínességére vezethető vissza. Ha azonban minden kötél szakadna és az ima hatása negatívba csap át, arra is van magyarázat a huszonhat között: Isten a halálon keresztül gyógyítja meg a beteget. És a huszadik század végének egyedileg űrjáró embere, mint tömeg ujjongva fogadja el e magyarázatokat.

A tudomány is lehetne istenség, azonban éppen alapvető jellegzetességénél fogva nem tud azzá válni. A tudomány döntő jellemzője ugyanis a megismerés, a dolgok mélyére hatolás, amely lehámozza az ismeretlenség misztikumát. Ugyanakkor e misztikum nélkül a hit nem lehet teljes. A tudomány megmondja önmagáról, hogy nem tökéletes, megmondja mit tud megoldani és mit nem, és megnevezi azt is, amivel szemben tehetetlen. Az emberek szükséglete viszont a beavatkozások abszolút (csodás) voltát igényli, és ezt a tudomány nem vállalhatja, mert akkor önönmagát cáfolná meg. A tudomány töredelmesen bevallja, hogy nem tud életet teremteni és nem tudja megakadályozni – csak késleltetni – a halált. A vallásos hit igényli a teremtés misztikumát, és borzadállyal tekint arra, ami nem biztosítja a túlvilági (örök) létet. Ugyanakkor a tudomány egyesek számára épp olyan értelmetlen, mint a vallás egyes tételei, de míg utóbbiak az érzelem szaván szólnak, így közelebb állnak a lélekhez, a tudomány számukra száraz és sótlan, tehát a vallásos hitet nem helyettesítheti.

Az emberek kisebbik része a tudományban (a tudománynak?) hisz, és nem igényli a vallásos hitet. Az is lehet, hogy igényelné, de racionális gondolkodásmódja azt lehetetlenné teszi számára, bár az sincs kizárva, hogy lelke csücskében egy kicsiny sarkot azért a misztikum számára is fenntart. Bár önálló gondolkodása örömmel töltheti el, valószínűleg boldogtalanabb, mint a vallásos ember, mert problémáinak megoldásáért vagy megoldatlanságáért, más emberek rovására elkövetett hibáiért a felelősséget saját maga vállalja. A tudományban való hite éppúgy segítheti immunrendszerét, mint bármely másban való hit, azonban az öröklét ígérete helyett csak génjeinek túlélésében bízhat.

Ha megnézzük az amerikai százalékokat kiderül, hogy az igen és nem választ adók összege nem teszi ki a száz százalékot. Ez azt jelenti, hogy vannak bizonytalanok, akik sem egyik, sem másik oldal nézetét nem vallják, vagy nem merik vállalni. Ezek mennyisége átlagosan öt százalék. Nem valószínű azonban, hogy akik elutasító állásponton vannak, azok ezt azonos mértékben teszik, mint ahogy az sem bizonyos, hogy a hívők hite egyenlő mértékű. Nyilvánvalónak látszik, hogy a hívők között vannak olyanok, akik az imádságot elégségesnek tartják a gyógyuláshoz és annak kizárólagosságát nem kérdőjelezik meg, miközben a korszerű gyógymódokat elutasítják, míg közülük mások úgy veszik, hogy jó ha ima is van, természetesen a korszerű medicina eszköztára mellett. Ugyanígy, a nem hívők között vannak olyanok, akik az ima vagy a hitgyógyulás lehetőségét kategorikusan elutasítják, míg mások nagy bajukban az abszolút természettudományos gyógymódok mellett megengedik, hogy hozzátartozójuk néhány fohászt is elrebegjen értük. A hitgyógyítóknak az imánál nagyobb mértékű elutasítása ugyanakkor azt jelzi, hogy míg a vallásos hit nem látszik teljes ellentétben lenni a tudomány elfogadásával, addig a kóklerség csak kisebb sikert arat a tudománnyal szemben.

Az orvosi technika fejlődése hihetetlen mértékben vitte előre a diagnosztikát. Sok területen szükségtelenné tette az orvosi intuíciót, és ezt objektív adatokkal helyettesítette. Az orvosra az adatok összegzése, a diagnózis felállítása és a terápia meghatározása maradt. A számítógépek alkalmazása előrevetíti annak lehetőségét, hogy az orvosnak még ezen adatok szintézisét sem kell elvégeznie, megteszi azt a számítógép, sőt a valószínű diagnózist és terápiát is megadja. A betegnek azonban szüksége van arra az együttérzésre, amit az orvos, mint ember tud nyújtani (gondoljunk arra a 68 százalékra, aki az orvos együttimádkozását igényli), és a gép ezt nem tudja biztosítani. A gép valóban segíti az orvost és még a betegre fordítható idejét is képes volna megnövelni, azonban a betegek mennyisége is növekszik, éppen a technika fejlődéséből következő károsítások (átruházott evolúció) következményeként. A betegségek igen nagy százaléka viszont pszichoszomatikus (az idegrendszer állapota miatt lép fel a szervekben, vagy emiatt utánozza a szervi betegség képét), és az orvosi diagnosztika technikája ilyenkor nemegyszer csődöt mond, azaz csak annyit tud mondani, hogy az eredmény negatív, holott a beteg ezt szubjekítíve nem így éli meg. Az orvos, aki megfelelő képzettség (esetleg alkalmasság) és időhiány miatt csak a gépekre tud hagyatkozni, nem tudja a betegnek azt a többletet nyújtani, ami annak benne való hitéhez szükséges, így a beteg elveszíti azt. Ez nemcsak azzal jár együtt, hogy a hit segítő ereje elsorvad, de azzal is, hogy a beteg olyan egyének felé építi ki új hitét, akik csak a hit gyógyító erejét tudják éleszteni, de ez a korszerű orvostudomány eszközei nélkül nem elégséges. Így a hit, ahelyett, hogy az orvosi munkát segítené, romboló erővé válik.

A vallásos hit és az orvosban, illetve gyógymódjában (az orvostudományban) való hit okozhat azonban ellentéteket szekularizált válfajában is: ha a hívő, aki ugyan elfogadja, sőt általában igényli az orvostudomány beavatkozását úgy ítéli meg, hogy adott esetben imája önmagában is elégséges gyógyulásához. Ilyenkor várja az ima hatását, és közben elmulaszthatja az időben történő orvosi bevatkozást. Az ima elfogadásáról ugyanis nem érkezik sem írásos, sem szóbeli visszajelzés, az el nem fogadás visszajelentése viszont a betegség súlyosbodásában nyilvánul meg.

Nem egy esetet tartanak nyilván, amikor a rákos beteg spontán meggyógyult, vagy messze túlélte azt az időt, amelyet az orvos megjósolt neki. Ilyenkor gyakorlatilag minden esetben hiányzik a megfelelő kontroll, tehát vagy a szövettani diagnózis maradt el, esetleg hibás volt, vagy az orvos ítélte meg elhamarkodottan a betegség súlyosságát. Ilyenkor a hitgyógyítók pártja tort ül az orvosi dilettantizmus felett, és a hitgyógyítás irodalmának gyöngyszemeiként ezen esetek ódákba foglalódnak. Csodák azonban – sajnos – nincsenek, és e gyógyulások nem reprodukálhatók. Nem tartoznak azonban ide a már említett pszichoszomatikus betegségek, amelyeket az idegrendszer túlterhelése vált ki és amelyek egyre inkább szaporodóban vannak és amelyek valóban jól reagálnak a gyógyulásban való hit hatására. Természetesen ugyanilyen jól gyógyulnak kellően adagolt placébókezelésre is, vagy a kiváltó életkörülmények rendezésére. Mégis e betegségek orvosok által sem cáfolható objektív javulása növeli a hitgyógyítók népszerűségét, mert a laikusok nem tudják megkülönböztetni a szervi és pszichoszomatikus betegségeket, melyek differenciáldiagnózisára még az átlagorvosok sincsenek kellően felkészítve.

Valószínűnek tűnik, hogy a nők nagyobb arányú részvétele a hitgyógyítás alanyai között arra is visszavezethető, hogy sok olyan egészségügyi problémájuk van, mely a tudományos orvoslással nehezen kezelhető. A nőknek a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepe az utolsó évtizedekben alapvetően megváltozott és ez számos problémát hozott felszínre. Sem elegendő idő nem állt még rendelkezésre a társadalmi munkához való adaptálódáshoz, sem biológiai szelekciós tényezők nem játszhattak szerepet, melyek a férfiak esetében már évtízezredekkel ezelőtt lezajlottak. Éppen ellenkezőleg, a szelekció az anyaság és családi élet felé terelte a nőket, melynek éppúgy eleget tudtak tenni, mint a szelekcióval a harcra és családvédelemre kiválogatódott férfiak. A munkamegosztásban való jelenlegi változást nem biológiai kényszer váltotta ki, hanem a társadalmi lehetőségek felismerése és kiaknázása, mely előbb-utóbb társadalmi kényszerré vált, miközben maga mögött hagyta azt a hiányérzetet, amelyet a család, a gyermekek ellátatlansága jellemez. Ez, a női kulturális szint emelkedésével együtt (Amerikában a hitgyógyítók legtöbb női híve a felső középosztályból kerül ki!) a vallásos hitet labilizálja, ugyanakkor a hit igényét növeli. Ez a pszichés kiegyensúlyozatlanság egyrészt a pszichoszomatikus betegségek tömegének forrásává válik, másrészt a nőket a konkrét hitforrás, a hitgyógyító felé tereli. Ezen túlmenőleg: a pszichoszomatikus betegségek, mint erről már korábban is volt szó, a gyógyító emberben való hit erejétől tényleg javulhatnak, így a hit (imádság) visszajelzése megérkezik és megerősíti a hitet. Mivel a hitgyógyító köré csoportok szerveződnek, ez a gyógyulás (megerősítés révén) a csoport többi tagjának gyógyulását is segíti, sőt új híveket toboroz. Ehhez járul a tömegkommunikáció, mely pozitívan igyekszik bemutatni a hitgyógyítót és hatását (mert ez érdekes), így azok vonzásköre tovább növekszik. Eközben nincs hely és idő (pénz) a reális természettudományos ismereteknek a nők számára szóló tömegkommunikációban való terjesztésére (mert ez nem érdekes), így a mérleg nyelve az egyik oldalra billen.

Nem hanyagolható el a hitgyógyítás pénzügyi haszna sem, melynek túlnyomó része ugyancsak a nők odaadásának eredménye. Az Egyesült Államokban évi harminc milliárd (!) dollárra becsülik a hitgyógyításra fordított pénzt és – a TV-ből szerzett ismeretek szerint – nálunk sem fillérekért „gyógyítanak”. A haszon a hitgyógyító számára nemcsak anyagi jellegű: a páciens, aki családjától és saját magától vonja el az amúgyis szűkösen csordogáló anyagiakat, fut a pénze után: bebeszéli magának, hogy csakugyan gyógyul. Ezzel – ha nincs így – nemcsak saját magát csapja be (ami még jól is esik), de megszerzi a további hívőket a hitgyógyító számára, miközben betegsége – ha annak valóban szervi oka van – olyan stádiumba kerül, melyben az orvos számára gyógyíthatatlanná válik. Így, mikor hitét nem, de erejét vesztve orvoshoz fordul, beigazolva látja, hogy a hitgyógyító az igazi, hiszen az orvos már nem tud javítani állapotán. A kör itt bezárul és a logikus magyarázat nem segít.

A természettudomány részéről a hitgyógyító „áltudományos” minősítése egyértelmű és helytálló. Ugyanakkor a kategorikus elutasítás módja nem látszik célravezetőnek, ha nincs mellette hiteles magyarázat. Ha elfogadjuk azt, hogy a hit valóban segítheti a gyógyulást – és természettudományos bizonyítékok valóban erre mutatnak –, akkor a hitgyógyítást csak a misztikumától kell megfosztani, de a tényleges – hasznos – tartalma meg kell hogy maradjon. A természettudomány tehát nem tehet egyenlőségjelet a hitgyógyító és a gyógyító hit közé: míg előbbit el kell ítélnie, addig az utóbbi megérdemli a támogatást. Hogy ez a hit miben nyilvánuljon meg, azt lehet irányítani orvos felé, gyógymód felé, akár vallás felé is, de teljes elvetése a beteg érdekében végzett (orvosi) küzdelmet gyengítené.