Miközben a biológiában és a fizikában a tudomány újabb eredményei napról napra halmozódnak, aközben egyre másra jelennek meg a tudományt vádoló cikkek, röpiratok, melyek a tudomány létjogosultságát is kétségbe vonják. E tudományellenesség alapvető érve az, hogy a tudomány huszadik századi előretörése taszítja olyan válságba az emberiséget, melynek végeredménye az emberiség pusztulása lehet (lesz). A tudományt és annak eredményeit teszik felelőssé az élő és élettelen környezet leromlásáért, a ma élő emberek abiologikus életmódjáért, a háborúk kegyetlenségéért, egyszóval mindenért, ami a mai (kultur-) ember problémái között kiemelkedő helyet foglal el.

Filozófiai szinten el lehet gondolkodni azon, hogy a tudományt nem kellett volna létrehozni, és akkor ma boldogabban és természetes körülmények között élne az emberiség. A tudomány azonban nem elsősorban a beavatkozás, hanem a dolgok megismerésére vágyás szintjén jött létre, és mint ilyen, az ember alapvető tulajdonsága. Éppen ezért a tudomány létrejövetele törvényszerű volt, éppígy fejlődése is, mint az ember további – tárgyakra átruházott – evolúciójának alapja. Akadémikus vita, hogy a tudományra szükség van, vagy nincs, jó-e vagy rossz, azonban létrejövetele szükségszerű volt, és fejlődését – erőszakosan – lehet gátolni, de megszüntetni nem. Már csak azért sem, mert az ember és környezete jelenlegi fejlettségével kapcsolatos problémák kikényszerítik a tudomány beavatkozását, és a meglévő tudományos alapokon előhívják azokat a tudományágakat, amelyek e problémák megoldását lehetővé teszik. Nyilvánvaló tehát, hogy bár a tudományellenesség jelenlegi fokát a tudomány magas szintje provokálta, ez anakronisztikus, mert a világ problémái csak a tudomány segítségével oldhatók meg.

Tönkreteszi-e a tudomány – korlátlan mértékű – fejlődése a földi világot és benne az embert, vagy éppen ellenkezőleg, védi azt? Ez nagyon nagy mértékben függ egyrészt attól, hogy milyen mértékű az élővilág plaszticitása, másrészt attól, mennyire vagyunk konzervatívak a földi világ megítélésében. Kétségtelen ugyanis, hogy a tudomány fejlődése következtében felgyorsul a környezet változása, ami egyrészt annak pusztulásában, másrészt az emberi alkalmazkodóképesség fokozott igénybevételében nyilvánul meg. A tudomány századunkban megmutatkozó hatalma egyértelműen egy másfajta világot és – a későbbiekben – talán egy másfajta embert fog eredményezni. A kérdés az, hogy van-e jogunk a másságot elfogadhatatlannak minősíteni. Ha ez a másság csak szokatlant jelent, de nem összeegyeztetetlen az élettel, akkor legfeljebb az evolúció egy eddig nem ismert válfajának tekinthető, de nem jelenti azt, hogy negatív előjelű, degeneráció. Ha tehát a tudományt úgy tekintjük, mint eszközt, amely a Földünkön domináns faj, az ember – valamilyen formában való – túlélését teszi lehetővé túlszaporodásának időszakában, akkor a tudomány védő hatása egyértelmű, és a tudományellenesség a túlélés akadályozója. Ha azt mondjuk, hogy a mi – eddigi – világunk az egyetlen elfogadható, akkor a tudományelleneseknek van igazuk, és a tudományt el kell pusztítani. Amenynyiben – várhatólag – vele pusztul az emberiség is, e cselekvés úgysem lesz számonkérhető.

A tudományellenesség lényegében ugyanolyan hosszú múltra tekinthet vissza, mint maga a tudomány. A konzervatív ideológiák hívei és hirdetői sohasem nézték jó szemmel a tudomány létezését, még inkább térnyerését, és elvi vagy nem ritkán gyakorlati módon megpróbálták akadályozni azt. A tudomány mindig a létező és nem létező dolgok fölött való gondolkodás eredményeként jött létre, újat teremtett, vagy meglévőket másként értelmezett, tehát az elfogadott nézeteket, dogmákat kezdte ki. Az ezeket hirdetők számára a tudomány mindig kihívást jelentett, esetleg a tekintély vagy hatalom elvesztését, amit – a szó szoros értelmében tűzzel-vassal – meg kellett akadályozni. Ehhez az emberiség többé-kevésbé tudatlan tömegeiben az érdekből tudományellenes „értelmiségi” mindig partnert talált, mert a laikus vesztesége legalább akkora volt, mint a konzervatív értelmiségié. A vakhit kikezdése ugyanis elvette a biztonságot, a hitet a létezőnek vélt túlvilágban, megdöntve a természeti jelenségek misztikus értelmezésnek kellemetességét is. A tudás a paradicsomból való kiűzetést reális valósággá tette, nemcsak fizikai, hanem tudati szinten is, ami ellen az egyszerű emberi lélek tiltakozott. Így lett a múlt tudósa az ördöggel cimboráló eretnek, és így lettek üldözendők gondolatai.

Ahhoz, hogy a tudományellenesség formát öltsön, szükség van prófétákra. E próféták nagyon sokfélék lehetnek, mert nagyon sokféle okból válnak azzá. Lehetnek olyanok, akiknek ez a megélhetési forrása, és szellemi kielégülésüket is ebben találják meg. Ma, a tudomány soha nem látott fejlődésének korszakában ugyanis – paradox módon – érdekesebb az, aki ennek ellene mond (és keresztbe tesz), mint az, aki a dícséretre tesz rá egy lapáttal. E próféták ritkán járnak szőrcsuhában, és aközben hirdetik a tudomány káros voltát, miközben annak minden előnyét élvezik.

A vallások az élő és élettelen világot az isteni alkotás – teremtés – eredményének tekintik. A tudomány, épp ellenkezőleg, a fejlődés eredményének tartja, és keresi az okokat, amelyek létrehozták. A két nézet közötti ellentét értelemszerűleg kibékíthetetlen. Ennek ellenére nem kevés a vallásos kutatók száma. A vallásos kutató, mint tudós, éppúgy vallatja a földi világot, mint a vallástalan, és ugyanúgy érhet el ebben eredményeket, ez azonban vallásos hitében nem rendíti meg. Ugyanakkor eredményei a vallás dogmáit gyöngítik (gyöngíthetik), amiért egy idő után szembekerül önmagával. Nem elképzelhetetlen – és talán nem is ritkaság –, hogy idős korára tudományellenessé válik, ezzel foltozva be a vallás tételein munkássága által ütött réseket.

Az eredményes és jelentős kutató is bírálja a tudomány vadhajtásait, és szeretné lenyesegetni azokat. Tisztessége megköveteli, hogy feltárja a tudomány veszélyeit – mert azok kétségtelenül vannak –, de nem támadja a tudományt, mert tudja, hogy az emberiség múltja, jelene és jövője azzal szorosan összefügg, és tudja, hogy a tudomány az emberi elme egyik legmagasabb rendű teljesítménye.

Nem tagadható, hogy a tudománynak evolúciója van. Az apró lépésekben felhalmozódó ismeretek időnként ugrásszerű eredményeket hoznak létre, és ezek alapvetően változtatják meg nézeteinket éppúgy, mint a környezetünkbe vagy saját magunkba való beavatkozás lehetőségeit. Valószínű, hogy a tudományellenességnek is van evolúciója, bár ez nem fut teljesen párhuzamosan a tudomány fejlődésével. A tudomány fejlődésének kis lépései ugyanis nem provokálják a tudományellenességet, a nagy ugrások azonban igen. A tudományellenesség csúcspontjai ez utóbbiak létrejöttekor találhatók általában és különösen korunkban, amikor ezen ugrások gyakoribbá és jelentősebbé váltak és a tömegkommunikáció nyilvánossága által szélesebb tömegeket befolyásolnak. Természetesen a tudományellenesség igyekszik ugyanazokat a csatornákat felhasználni, mint a tudomány, bár a szaksajtóból napjainkban már ki van rekesztve.

Érdekes, hogy bár a tudomány egészében ki van téve támadásoknak, egyes területei inkább tekinthetők koncentráltan támadottnak. A fő célpontok a biológia, azon belül a molekuláris biológia (genetika) és a fizika (atomfizika). Ha arra gondolunk, hogy ezt a hadászati felhasználás lehetősége határozza meg, csalódnunk kell, mert igaz, hogy a nukleáris bomba tűnik a leghatékonyabbnak, de a támadási célpontnak alig tekintett kémia és mikrobiológia sem gyermekjátékokat állít elő (vegyi és bakteriális fegyverek), és ezek, éppen széleskörű előállíthatóságuk miatt nagyobb hadászati jelentőséggel bírnak. Ugyanakkor a molekuláris genetika fegyverként való felhasználása egyelőre csak utópia. Valószínűnek tűnik tehát, hogy a tudományelleneseket a természet titkait leginkább feltáró tudományok, illetve azok eredményei irritálják, azok a területek, ahol az ember mintegy isteni képességekkel ruházza fel magát.

Bár a tudományellenesség a legprimitívebb szinteken is megmutatkozik, ahol esetleg a törzsi mágus küzd az európai orvos életmentő akciói ellen, az igazi csatatér mégis a civilizált világban van. Éppen ezért hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami most van, az a tudomány csúcsa, ami után már csak a nagy nihil következhet. Ha szerényebbek lennénk, tudnánk, hogy elődeink is mindig azt hitték, a csúcson vannak. A francia Akadémia halhatatlanjai nem pártolták a vonat bevezetését, mert úgy gondolták, az emberi szervezet ekkora sebességet (akkor 15 km/óra) nem képes elviselni. A tudomány teljesítményei tehát mindig csak az adott generáció számára utolérhetetlenek, múlttá válva csekélynek tűnnek. Másrészt, a Föld lakosságának csak igen kis része fél a tudomány eredményeitől, nagyobb része szeretne részesülni belőle. A tudományellenesség ezeket a milliárdokat fosztaná meg attól, hogy a kulturális evolúció által rendelkezésre bocsátott javakból részesüljön, vagy egyszerűen attól, hogy életben maradjon.

A ma embere feladatának tekinti környezete védelmét, és ez csak részben múlik erkölcsi és érzelmi hozzáállásán, nagyobb mértékben érdekei védelmében teszi. A környezetünkben lévő élő és élettelen világ védelme azonban jelentős mértékben a tudomány által biztosított lehetőségek függvénye. A tudomány tehát eszközeivel általában felméri és eredményei révén begyógyítja azokat a sebeket, melyeket a tudomány fejlődése révén ejtett a természeten. Erre mégis sok esetben gazdasági okokból nincs lehetőség. A tudományellenesség ezeket az eseteket használja ki a tudomány támadására. El kell azonban gondolkodni azon, hogy mi a fontosabb, az emberi faj fennmaradása vagy a körülöttünk lévő világ változatlansága? Nyilvánvalóan a kettő közötti egyensúly megtalálása volna a cél, de a tudomány nélkül ez sem lehetséges.

A ma tudománya valóban más, mint a korábbi volt. Nagyobb hatékonyságú, többeket érintő, veszedelmesebb. A felhalmozott ismeretek mennyisége valóban minőségi változást eredményezett, de ez szükségszerű volt, és kellő keretek között tartva az emberiség fennmaradásának záloga. Ugyanakkor a tudomány mindig a természet erőivel való birkózás segítője volt, ami nélkül az ember védtelen és ami nélkül ma – a szelekciónak éppen a tudomány segítségével történő (az egyes ember érdekét szolgáló) gyengülése miatt – védtelenebb lenne, mint bármikor ezelőtt. Ebből a szempontból a ma tudománya sem különbözik a korábbitól, sőt még inkább betölti ezt a feladatot, helyesebben szólva: az emberiség mai létszámához, környezetéhez, igényeihez adaptált tudomány, mely éppúgy eredménye az összemberiségi szinten bekövetkezett változásoknak, mint oka is azoknak. A tudomány alapvető feladata – kimondva vagy kimondatlanul – mindenkor az emberiség életben maradási esélyeinek javítása volt, tehát a faj védelme. Alapjában véve napjainkban is ezt a feladatot tölti be, akkor is, ha az ismeretek szintje a faj kipusztulásnak veszélyeit is magában hordozza. E veszély elhárítása az emberi intelligencia függvénye, így módunkban áll a tudományt kizárólagosan az emberi faj védelmében alkalmazni. Ez egyébként nemcsak lehetőség, hanem szükséglet is. Az emberi faj a tudomány szelekciógátló beavatkozása nélkül is a káros mutációk tömegét hordozza magában, melyeknek – a biológiain túlmenő – karbantartó mechanizmusát a tudomány biztosítja, és ez (egyedi szinten) pozitív jelenség. A tudományellenesség viszont egyértelműen negativisztikus, tehát az emberi faj túlélésének esélyeit rontja, miközben az emberiség védelmezőjének jelmezében tetszeleg.