Csaba György

Biologikon

A politikai döntéshozók és tudományos tanácsadók kapcsolatrendszere

Fontos gazdasági kérdésekben, létesítmények alapításakor, szerződések kötésekor a politikai döntéseket rendszerint a tudományos tanácsadókkal való konzultációk előzik meg. A tanács, legalábbis a már ismert következményeket figyelembe véve és azokból visszakövetkeztetve, lehet jó és rossz, valamint lehet a jó tanács ellenére rossz – politikai – döntés, és lehet megfordítva is. Hazánkban minderre lehet példát találni. Így megvan a lehetőségünk, hogy azt mondjuk: rossz politikai-társadalmi berendezkedés mellett a jó tanácsok is hiábavalók voltak. Ez így azt jelentené (ha nem a mechanizmusokat, hanem csak a kész helyzetet vesszük figyelembe), hogy a tudományos pozícióban levők tanácsaitól függetlenül a politikusok azért hoztak rossz döntéseket, mert rossz volt az általános irányzat, és egy új általános irányzatban jó tanácsok által jó döntések fognak születni.

A gazdasági-politikai döntés és tudományos tanácsadás összefüggése azonban nem teljesen egyirányú, elképzelhető, hogy a rossz tanácsokat adók is befolyásolták az általános irányzatot, és nemcsak fordított hatás érvényesült. Konkrét adatok hiányában is szinte bizonyosnak tűnik, hogy a bős-nagymarosi vízi erőmű megépítésével kapcsolatban éppúgy voltak olyan vélemények, melyek ellene vagy mellette foglaltak állást, sőt valószínűnek tűnik, hogy ugyanazon szerv különböző időpontokban eltérő véleményt is adhatott. Ez nyilvánvalónak látszik abból, ahogyan a tudományos szempontból jelenleg a kérdéssel foglalkozók nyilatkoznak, illetve ami mellett kardoskodnak. Így a döntéshozó kormányzatnak is meg lehetett az alkalma, hogy a politikai széljáráshoz alkalmazkodva egyik vagy másik vélemény mellett kössön ki. A rossz tanácsadók tehát jelen voltak és nyújtották a tudományos megalapozottság látszatát a rossz döntéshez is.

Természetesen ez vonatkozik olyan nagyobb és kisebb döntésekre is, mint az iskolakörzetesítés, az energetikai program, a külföldi beruházások létrehozása, és sorolhatnánk hosszasan tovább. A „jó tanács ellenére rossz döntéshozás” felelősségét tehát nem lehet teljes egészében a politikusokra hárítani, azonban tisztázandó annak mechanizmusa, hogy miért éppen a hibás tanácsok kerültek elfogadásra. Ez ugyanis egyértelműen következik a véleményadók kiválogatásának módszeréből.

A politikai döntéshozóknak szükségük van a tudományos vezetők véleményére ahhoz, hogy saját döntésrendszerüket kialakíthassák. Egy normális tudományos kiválogatódási mechanizmus esetében semmi akadálya annak, hogy ezt a véleményt a „valóban tudományos” vezetők adják meg. A tudomány területén is érvényesülő és a demokráciára jellemző „természetes szelekció” mindenképpen biztosítja, hogy legalábbis túlnyomó többségben a tudományok területén legkiválóbbak kerüljenek a tudományos vezetők közé. Abban a pillanatban azonban, hogy a tudományos vezető réteg kialakításába a társadalmi-politikai döntéshozók saját szempontjaik szerint beavatkoznak, nem egy természetes úton szelektálódott, hanem – lényegében – kinevezett tudományos elit jön létre, amely egyáltalán nem biztos, hogy a szakmai területen leghozzáértőbb és legszélesebb áttekintésű tudományos dolgozókból áll össze. A politikai döntéshozóknak azonban a véleményt meg kell kérniök, és ezt mástól nem tehetik, mint a tudományos vezetőktől. Ha e tudományos vezetőket saját maguk jelölték ki, akkor egyszersmind meghatározták a véleményadók minőségét is.

A politikai vezetés által kialakított tudományos elitről fel kell tételezni, hogy akinek hivatalt ad az Isten, észt is ad hozzá, a társadalmi vezetés tehát elhiszi (mert, ha nem, saját tevékenységét kérdőjelezi meg), hogy ez a tudományos vezetés valóban tud is mindent és tanácsait elfogadja. Ezek a tanácsok azonban az esetek jelentékeny részében az elmondottak miatt törvényszerűleg nem lehetnek a legjobbak és az adott kor színvonalán állók. Az abszolutisztikus politikai vezetés számára ugyanakkor a kontraszelekcióval – mesterséges beavatkozással – létrejött tudományos vezetés óriási lehetőségeket teremt. Véleménykérése biztonságos talajra talál, azt a választ fogja kapni, amit vár, így ez rendkívül kényelmes. Ha ezt a politikai vezetés tudatosan csinálja, akkor a tudományos vezetéstől való véleménykérés csak ámítás, ha pedig nem tudatosan csinálja, akkor önmagát csapja be. A kontraszelekció ilyen módon csapdát állít, melybe a politikai vezetés beleesik, és ha a vezetésben történnek is változások, az új politikai vezetés a régi tudományos vezetés csapdáját nem egykönnyen tudja elhárítani.

Hasonló veszélyekkel jár, ha a címek és rangok tulajdonosait mindentudó tulajdonságokkal ruházzák fel. Semmi sem garantálja ugyanis, hogy például egy algakutatással foglalkozó akadémikus kiválóan tudja irányítani egy ország művelődésügyét. Bár véletlen egybeesések lehetnek, az egybeesés nem akadémikusi minőségéből következik. Ez nemcsak azért van így, mert a meglevő cím, illetve rang – az említett szempontok miatt – nem feltétlenül jelenti az illető egyén kiemelkedő voltát, hanem azért is, mert bizonyos területen kiváló tulajdonságok egyáltalán nem garantálják egy más terület helyes művelésének képességét is. Még kevésbé van ez így, ha az adott területet művelők között társadalmi aktivitásuk szempontjából is válogatnak, mivel ez egyáltalán nem mutatja meg az illető hozzáértését. A címek és rangok abszolutizálása akkor is helytelen, ha azok természetes szelekciós mechanizmus közreműködésével jöttek létre, még inkább az, ha ebbe egyéb szempontok is beleszóltak.

A tudományos vezetés működésének ellenőrzésében éppúgy fontosak a demokratikus garanciák, mint ahogy a politikai vezetésben is. Egy adott tudományág (pl. biológia, orvostudomány, kémiai tudományok stb.) akadémiai szintű irányítója megfelelő ellenőrzés nélkül éppúgy pozícióba tudja juttatni „saját gárdáját”, és személyiségétől és tanácsaitól függően jó vagy rossz irányba tudja vinni a tudományágat, mint ahogy a politikai vezetés is. A lényeges különbség az, hogy a politikai vezetés váltásakor általában a „gárda” is elmegy, míg a tudományos vezetés váltásakor a „gárda” marad, és teljes súllyal részt vesz a következő irányzat kialakításában, hátráltatva vagy elősegítve azt.

A tudomány irányításában a nepotizmus éppúgy szerepet játszhat, mint ahogyan a politikai életben is, azzal a különbséggel, hogy míg a politikus maga képviseli a hatalmat, addig a tudományban a „szövetség” vagy annak vezetője politikai részről történő megtámogatása – kifejezetten a diktatórikus rendszerekben – elsőrendű, és ha ez megvan, szervező (pozícióosztó, kitüntetésosztó, támogatásosztó stb.) tevékenységét szabadon fejtheti ki. Az a szövetség, amely ilyenkor a tudományos irányító és a „gárda” között kialakul, lehet valódi tudományos iskola mellékjelensége vagy keltheti iskola látszatát, az összefonódás az ország tudományos életének akkor sem tesz jót.

Az abszolutisztikus államvezetés által a politikai szempontok érvényesítése a tudományos vezető réteg kiválasztásakor egyéb problémákat is felvet. Nagyon kérdéses ugyanis, hogy ha egy politikai irányzat a közép- és majdnem felső szintű vezetésben a fontolgatókat és nyíltan felelősséget nem vállalókat helyezi előtérbe, a következő irányzat várhatja-e, hogy ugyanezek előre tudják vinni az új igényeknek megfelelően a társadalmat. Ezt nemcsak akkor kell figyelembe venni, ha kontraszelekciós mechanizmussal válogatták ki azokat, akik a korábbi döntésigényeknek megfelelőek voltak, hanem akkor is, ha a döntések felülről való diktálásának hosszú korszaka kiváltotta az áttételt képező tudományos vezetőkből a döntésképtelenséget, és ez az új lehetőségek létrejövetelekor is határozatlanságot eredményez.

Mint ez már korábban is kiderült, tudós és tudományszervező nem azonos kategória. Éppen ezért elképzelhető, hogy a korábbi mechanizmussal kiválasztottak között jobb tanácsadók (illetve tudományos döntéshozók) vannak, mintha akár egy tudóstársulatból politikai szelekciós szempontok nélkül kerültek volna ki. A probléma az, hogy az érdekek összefonódásának szövevényes rendszerében nehezen állapítható meg, ki milyen mértékben alkalmas az adott poszt beöltésére, és a rábélyegzett alkalmasság mélyebb rétegei mit tartalmaznak. Ugyanakkor nem biztos, hogy van elegendő idő a korábbi módon létrehozott testületek tagjainak az új igények kereteiben történő kipróbálására és automatikus kiszelektálódására, főleg, ha a hatalmi pozíciók szelekciógátlóként működnek.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 703 7

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Dr. Csaba György egyetemi tanár, az orvostudományok doktora 60 éve dolgozik a Budapesti Orvostudományi - ma Semmelweis - Egyetemen. 1971-1994-ig az egyetem Biológiai Intézetének igazgatója volt. Több mint 800 tudományos dolgozata jelent meg túlnyomórészt nemzetközi folyóiratokban és száznál több tudományos ismeretterjesztő cikket írt. Tíz tudományos és 7 népszerű tudományos könyv írója, illetve szerkesztője, és szerkesztette A biológia aktuális problémái című könyvsorozat 35 kötetét. Tudományos érdeklődési területe a fejlődésbiológia és a szabályozási rendszerek, az utolsó 30 évben a hormonális rendszer egyed- és törzsfejlődése. Itt elsőként írta le a hormonális imprintinget, mely életreszólóan határozza meg az endokrin rendszer működését, és megfigyelte az immunrendszer belső hormonális hálózatát. Érdeklődési területének másik részét az ember biológiai és társadalmi mivolta közötti ütközések vizsgálata, okainak kiderítése és várható következményeinek feltérképezése teszi ki. Ennek eredménye volt három korábbi könyve (Ma és holnap, 1975; A modern ember biológiai paradoxonja, 1967; 1978; 1989; és a Gondolatok a biológiáról, 1984).

Hivatkozás: https://mersz.hu/csaba-biologikon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero