Csaba György

Biologikon

Tudós – tudománypolitikus – tudományszervező

A tudománnyal foglalkozók között nemcsak olyanokat találunk, akik effektíve a tudományt óhajtják művelni, hanem olyanokat is, akik elsősorban tudománypolitikával kívánnak foglalkozni. Ez különösen sokszor fordul elő olyankor, amikor valaki úgy érzi, hogy tudományos munkájában előrelépni már nem tud, ugyanakkor tudományos tapasztalatait a tudománypolitikában hasznosíthatja, másrészt úgy véli, hogy a tudománypolitikában való részvétel lényegesen nagyobb – személyes és az utókor számára is megörökülő – lehetőséget biztosít számára, mint maga a tudomány. Éppen ezért ez sokszor következik be a valaha kiemelkedő tudós idősebb korában.

A tisztán csak tudománnyal foglalkozó tudós és a tisztán tudománypolitikával foglalkozó, esetleg valaha volt tudós között a fokozatok óriási sorozata figyelhető meg, és e fokozatok alsóbb szintjein a tudományos és tudománypolitikai mivolt együttélése harmonikus lehet. A problémát az okozza, hogy a tudománypolitika vonzása hallatlanul nagy, és egyre nagyobb súlyt képvisel azok esetében, akik meg szerettek volna maradni a helyes arányok biztonságában. A már tisztán tudománypolitikával foglalkozó ember viszont nehezen éli bele magát a tudós helyzetébe, kezd elszakadni a tudománytól, és bizonyos idő elteltével reálisan megítélni azt már nem tudja. A tudománypolitikából egyre inkább politika lesz, és a tudománypolitikus átlép a nagypolitikába, ahol már csak a tudomány iránti nosztalgiája marad meg, de amit csinál, egyáltalán nem kapcsolatos a tudománnyal. A tudománnyal való korábbi kapcsolata ennek ellenére sok esetben nagyon hasznos a tudománnyal még aktívan foglakozók számára, de az is lehetséges, hogy a politikában betöltött szerepe és amiatt, hogy a többi – nem tudós – politikai döntéshozók a tudomány abszolút képviselőjének fogadják el a múltja miatt, a tudománypolitikát helytelen irányba viszi.

A hierarchia magas posztján álló tudománypolitikus tudós ambivalenciája jelentős eredményeket hozhat és jelentős károkat okozhat. Akaratának a tudománypolitikára való rákényszerítésével sokszor megpróbálja létrehozni a saját „emlékművét”, ami bizonyos létesítmények megalapításában is megmutatkozik, amelyek társadalmi és tudományos hasznossága lehet kiemelkedően magas szintű és kétségbe vonható egyaránt, elősegítheti vagy gátolhatja az össztudományos teljesítményt. Ezen „emlékművek” reformok vagy akár kutatóintézetek formájában akkor is fennmaradnak, amikor a tudománypolitikus tudós már nem funkcionál vagy nem is él, és önálló életre kelnek.

A tudományos kiválogatódás különböző szinteken nem egyforma módon van kitéve a külső beavatkozásoknak. Mennél alsóbb szintre megyünk, annál inkább független attól, mennél magasabb szintre, annál nagyobb a beavatkozások mértéke. Egy egyetemi doktori cím megszerzésében kevés szerepe van a jelölt politikai minősítésének, kapcsolatrendszerének. Egy kandidátusi disszertációnál ez ugyanígy fogadható el, bár itt már az egyes tudományos csoportok közötti rivalizálás hatása megmutatkozik. Másképp van azonban a tudományok doktorai esetében, amikor egyrészt az említett rivalizálás észlelhető, másrészt viszont megmutatkozik a „tudós társaság” arisztokratizmusa, mely nem mindig óhajtja beengedni maga közé, akiket nem ítél arra alkalmasnak, és ez az ítélet sok esetben szubjektív. Ugyanakkor már itt is jelentkeznek bizonyos politikai-társadalmi megfontolások.

Az Akadémia tagjai a tudományok doktoraiból válogatódnak ki, és itt már a tényleges tudományos teljesítmény vajmi kevés szerepet kap. Ahhoz, hogy valaki kandidátus legyen vagy doktor, tudományos teljesítményéről be kell számolnia disszertáció formájában, és meg kell azt védenie: ahhoz, hogy akadémikus legyen, megfelelő kapcsolatokat kell kiépítenie, amely kapcsolatok számára a szavazatok megszerzését is jelentik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a tudományok doktorai mindegyikének megvan elvileg a lehetősége, hogy akadémikussá váljék, azonban ezek a lehetőségek a gyakorlatban csak egyesek számára adatnak meg, és itt különböző – a tudománytól esetleg igen távol álló – szempontok, csoportérdekek érvényesülnek. Félreértés ne essék, ez nem kizárólag hazai jellegzetesség – egy felmérés szerint a francia akadémia „halhatatlanjainak” 80 százalékára az utókor egyáltalán nem emlékszik, míg azoknak 80 százaléka, akiket az utókor tisztel, nem az akadémia tagjai sorából kerültek ki – de mindenképpen hazai jelenség is.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 703 7

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Dr. Csaba György egyetemi tanár, az orvostudományok doktora 60 éve dolgozik a Budapesti Orvostudományi - ma Semmelweis - Egyetemen. 1971-1994-ig az egyetem Biológiai Intézetének igazgatója volt. Több mint 800 tudományos dolgozata jelent meg túlnyomórészt nemzetközi folyóiratokban és száznál több tudományos ismeretterjesztő cikket írt. Tíz tudományos és 7 népszerű tudományos könyv írója, illetve szerkesztője, és szerkesztette A biológia aktuális problémái című könyvsorozat 35 kötetét. Tudományos érdeklődési területe a fejlődésbiológia és a szabályozási rendszerek, az utolsó 30 évben a hormonális rendszer egyed- és törzsfejlődése. Itt elsőként írta le a hormonális imprintinget, mely életreszólóan határozza meg az endokrin rendszer működését, és megfigyelte az immunrendszer belső hormonális hálózatát. Érdeklődési területének másik részét az ember biológiai és társadalmi mivolta közötti ütközések vizsgálata, okainak kiderítése és várható következményeinek feltérképezése teszi ki. Ennek eredménye volt három korábbi könyve (Ma és holnap, 1975; A modern ember biológiai paradoxonja, 1967; 1978; 1989; és a Gondolatok a biológiáról, 1984).

Hivatkozás: https://mersz.hu/csaba-biologikon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero