Ha az átruházott evolúciót tényként fogadjuk el – és miért ne tehetnénk, hiszen minden jel erre mutat –, akkor a technikai fejlődés az evolúció eredménye. Az emberi faj ezen (technikai) evolúciójával adaptálódik a részben spontán, részben saját maga által kiváltott környezeti változásokhoz, másrészt ennek révén éri el a faj minél nagyobb hányadának életre való alkalmasságát. Ha figyelembe vesszük, hogy a környezet még a jelen időszakban is relatíve stabilnak tekinthető, akkor a technikai evolúció túlnyomó részét biológiai szempontból még luxusként is felfoghatnánk, hiszen a stabil körülményekhez való alkalmazkodás ennél többszörösen lassúbb technikai fejlődéssel is biztosítva lenne. Ha azt mondjuk, hogy a faj minden egyedének alkalmassága a cél, akkor a jelenleginél gyorsabb technikai fejlődés is kívánatos lenne, hiszen még mindig jelentős a szelekció, a környezethez alkalmatlan egyedek eltávolítása. A probléma gyökerei azonban ennél mélyebbre nyúlnak.

A biológiai és átruházott evolúció egyik leglényegesebb különbsége, hogy miközben a biológiai evolúció az egyedek elidegeníthetetlen új tulajdonságait hozza létre, aközben az átruházott evolúció eredményei elidegeníthetők, megszüntethetők. Előállhat tehát olyan szituáció, amikor egyes emberek, embercsoportok vagy extrém esetben akár az emberiség számára nem áll rendelkezésre védőoltás, lúdtalpbetét, szemüveg, közlekedés és a technikai fejlődés ezernyi más vívmánya. Ezzel az ember (emberiség) olyan szintre süllyedne vissza, mint évtízezredekkel ezelőtt élt őse, azzal a különbséggel, hogy míg akkor a felnőtt populáció a kor és környezet színvonalának megfelelően edzett volt, addig ma, ugyancsak annak megfelelően edzetlen lenne. A szelekció tehát hirtelen csapna le, fordított tizedelést hajtva végre, értve ezalatt, hogy az első utódgenerációban legfeljebb tíz százalék volna az, amely a környezet követelményeinek eleget tudna tenni. Ezt a tételt azzal lehetne vitatni, hogy nem lehet az átruházott evolúciónak csak az embert védő oldalát elveszíteni, a veszteség ugyanúgy érintené azt a részt is, amely környezetszennyezés, zajártalom, közlekedési balesetek stb. révén negatív hatású, így az nem szelektálna. Ez igaz, azonban a természeti környezet önmagában elegendő ahhoz, hogy a hatalmas mértékű szelekciót az edzetlen populációban elvégezze. A járványok a sűrűn lakott településeken nagyobb mértékben pusztítanának az ellenállásképtelen lakosság körében, mint bármikor azelőtt, létrehozva azt a populációs sűrűséget, amely kialvásukhoz szükséges. A katasztrófahelyzetben egy valami nyújthatna reményt, és az a tudás birtoklása.

Az átruházott evolúció alapvető jellegzetessége az ismeretanyag felhalmozódása. Ez éppúgy jelen van a könyvekben és a számítógépek mágnes- vagy CD-lemezein, mint az emberek fejében. Ahogy a termelőeszközöket radikálisan pusztító háborúk után a nemzetek felemelkedését alapvetően meghatározta a szakembereik agyában tárolt tudás, úgy tenné átmenetivé a szelekció növekedését a felhalmozott ismeretanyag felhasználásával újratermelődő védelem. Ezért lehet az átruházott evolúció eredményét éppúgy beépítettnek tekinteni, mint a biológiai evolúcióét, azzal a különbséggel, hogy miközben a biológiai evolúció hatása az individuumokból kiindulva az egész populáció minden egyedében megjelenik, addig az átruházott evolúció ismeretanyagának csak töredéke van jelen egy-egy individuumban, és a kollektíva (az emberiség) rendelkezik az evolúció teljes fegyvertárával. Ez a szelekció gátlásának fokozott mértéke esetében nem jelent problémát, hatalmas problémaként jelentkezik azonban a szelekció szabadsága esetében, mert a szelekció az engrammák mennyiségét és minőségét nem veszi tekintetbe. A műszakilag tárolt információ azonban ilyenkor is segíthet.

A környezet a biológiai evolúció és a szelekció szempontjából döntő jelentőségű. Ez határozza meg ugyanis, hogy a mutációval módosult egyedek közül melyek alkalmasabbak a túlélésre, mint az addig létezők, illetve válogatja ki a variánsok közül a leginkább alkalmazkodóképeseket. Minél nagyobb mértékű egy mutáció, annál kevésbé valószínű, hogy stabil környezetben életképes legyen, és mennél inkább változik a környezet, annál jelentősebb mértékű a nem mutációval létrejött variánsok közötti válogatás. Míg az állatvilágban és az ember létezésének szinte mostanáig tartó szakaszában a szelekciót a természetes környezet biztosította, addig mostanra az ember által létrehozott környezet szelekciós hatásának jelentősége megnőtt, talán túl is haladta a természetes környezet jelentőségét. Ez nemcsak a technika által megváltoztatott természetes környezet visszahatásában nyilvánul meg, de a technika által támasztott igényekben is.

Az átruházott evolúció sem térben, sem időben nem korlátozott, a technikai fejlődés lehetőségei tehát végtelenek. Ez azt is jelenti, hogy az ember biológiai degenerációjának távlatai is kiszámíthatatlanok. Egy végzetes mutáció esetében, az azt hordozók életképessé tétele hihetetlen gyorsasággal szaporítja fel a korábban konstans kisszámú betegséget a populációban. Egy olyan örökletes betegség, mint a pilorus-sztenózis (a gyomor-patkóbélátmenet szűkülete) ezer élveszületett fiú esetében ötben, ezer lány közül egyben mutatkozott meg, és ez a szám állandó maradt, tekintve, hogy életkilátásai nullával voltak egyenlőek. A problémát megoldó műtét kidolgozása és széleskörű alkalmazása után 50 évvel ötvenszer annyi eset jelent meg a populációban, mint a korábbi szokásos, mivel egyéb tekintetben az egyedek életképesek voltak, a betegség viszont megoldható volt. De ugyanezt mondhatjuk el a lúdtalpasokról, magasvérnyomás-betegségben vagy cukorbajban szenvedőkről, kiknek száma vészesen emelkedik. Ez azt jelenti, hogy a szelekciós nyomás megszüntével – tehát az adott bélyeg lényegtelenné válásával – az utódgenerációkban való felszaporodásnak nincs akadálya. De ugyanígy egy adott környezeti faktor létrehívhatja bizonyos bélyegekkel rendelkezők elszaporodását, aminek tanúi lehettünk a fekete ember elterjedésével a napsütötte délen, mivel a pigment védte meg az ultraibolya sugárzás károsításától, és a fehér ember dominanciájával a napfényszegény északon, ahol ugyanez a D-vitamin bőrben való termelődéséhez kellett. Egyáltalán nem biztos, hogy a technikai evolúció igényeinek szelekciós hatása kisebb, ennek következtében viszonylag rövid idő alatt várható a technikai evolúcióhoz jobban alkalmazkodó populáció előnye – és ami ennél nagyobb probléma –, a csak a technikai evolúció termékei által kivédett degeneratív jelenségek felszaporodása. Ezt azonban kevésbé vesszük észre, mint a pilorus-sztenózist, mert – egyelőre legalábbis – nem veszélyezteti az életet.

A probléma tisztázását nehezíti, hogy nem tudjuk, mit is nevezzünk degenerációnak. Ha ahhoz viszonyítunk, ami a fizikailag és szellemileg is ideális emberképünk, akkor nagyot tévedhetünk, mivel ez is koronként változó. A mai ember alkata, magassága, testsúlya például lényegesen fejlettebb, mint 100, 200 évvel ezelőtt élt elődeié, de a paleoantropológiai vizsgálatok szerint nem nagyobb, mint a többezer éves leleteké. Ez azt mutatná, hogy a viszonyítási alapunk tetszőleges, és semmiképpen nem tekinthető objektívnek. Másrészt, ha elfogadjuk, hogy a környezeti körülményekhez való alkalmazkodás adja meg az evolúció irányát, akkor a mai környezetnek a satnyább testű, nagy agyú ember tesz eleget, tehát egyáltalán nem degenerált, csak alkalmazkodott. Az állatvilágban érvényes biológiai mérce azonban nem alkalmazható az ember esetében, mert segédeszközeivel (az átruházott evolúció révén) alkalmazkodik, így degenerációja leplezett és csak a segédeszközök elvételekor nyilvánulna meg. Mégis, a segédeszközökkel kivédett, de meglévő endogén (nem külső kórokozók által létrehozott) betegségekben szenvedők növekvő száma megengedi, hogy a degeneráció fogalmát alkalmazzuk.

Az öregkorral statisztikailag foglalkozók úgy tartják, hogy nincs számottevő különbség a század elején élt, illetve ma élő 70 évesek várható élettartamában, miközben mintegy húsz év a különbség a két kategória között, ha azt röviddel a születés után vizsgáljuk. Ez azt jelenti hogy az átruházott (technikai, kulturális) evolúció századunkban bekövetkezett robbanásszerű fejlődése tette lehetővé, hogy az emberek jelentékeny része megérje az öregkort. Ez egyúttal azt is mutatja, hogy a technikai civilizáció e századi eredményei nélkül az átlagos életkor Európában ötven év körül lenne, míg egyes gazdaságilag fejletlenebb országokban akár 30 év körül is. Ez utóbbi felel meg lényegében annak, amire természeti körülmények között az ember „hitelesítve van”, tehát ami elegendő az utódgeneráció létrehozására és útjára bocsátására.

Természeti körülmények között a környezet szelekciós nyomása nagy. Ez ma is számos helyen megmutatkozik, elsősorban Afrikában, Ázsiában, Közép- és Dél-Amerikában. Ez a szelekciós nyomás itt lényegében úgy működik, mint az állatvilágban: az ellenálló képesebbek maradnak meg, míg a kevésbé ellenállók kihullanak. A szelekció elleni tevékenység ugyanis rengeteg pénzt emészt fel, és ezeken a helyeken az nem áll rendelkezésre. Ahol sok a pénz, ott van lehetőség a szelekció kikapcsolására, mert még a fizikailag vagy mentálisan károsodottak is életben tarthatók, tehát szaporodáshoz is jutnak. Ez egyszerre hozza magával a populáció genetikai leromlását és feljavulását. Leromlását azért, mert a hibás gének elterjednek, feljavulását azért, mert például a fizikailag károsodottak között olyanok is lehetnek (vannak), akik szellemileg kimagaslóak, így génjeik tovább nem adása a pozitív lehetőségek elherdálását hordozná magában. Természetesen ez utóbbiak a kivételes esetek, a génállomány leromlása inkább jellemző. Mindaddig azonban a biológiai terhelés elviselhető, amíg a gazdasági lehetőségek az ellene való küzdelmet, a segédeszközöket biztosítják. A diabeteszesek, lúdtalpasok, magas vérnyomásúak, szemüvegesek szelekcióvédelme csak addig tolerálható, amíg erre a gazdasági lehetőségek adottak, és jelen pillanatban ez nem látszik veszélyeztetettnek. Ugyanakkor a technika (kutatás, gyógyszer- és műszergyártás) rohamos fejlődése a károsodottak egyre szélesebb körének gyógyítását teszi (tenné) lehetővé, aminek a felhasználása azonban egyre kevesebb ember számára adott. Ha egy műtét milliókba kerül, akkor megfontolás tárgyát képezi, hogy egy károsodottat mentsenek meg vele, vagy ehelyett az olcsóbb gyógyszerigényű károsodottakból százat vagy ezret. Ebből a szempontból már az egyébként fejlett országok egy részének lakossága is a perifériára sodródik és szelekciógátlás nélkül marad. Az adott kor színvonalán lévő technikai lehetőségek kihasználtsági foka tehát csökken és bekövetkezhet az is, hogy negatív visszajelentési mechanizmus révén a technikai fejlődés leáll. Ha ugyanis a jelen felhasználás költségei felemésztik a jövő fejlesztésének költségeit, akkor fejlesztés nem képzelhető el. Mivel az ember egészsége érdekében végzett technikai kutatás-fejlesztés az adott környezeti, illetve genetikai károsítások ellen dolgozik, a fejlesztés hiányában a szelekciós nyomás fokozódik.

A potenciális élettartam génszinten meghatározott, ebből a környezeti hatások csak elvenni tudnak, hozzátenni nem. Ezt a potenciális élettartamot az adott faj valaha is leghosszabb ideig élt egyedén mérik, ami azt jelenti, hogy ember esetében mintegy 120 év. Ha feltételezzük, hogy ez a legidősebb ember sem élte le életét olyan ártalmak nélkül, amelyek azt ne rövidítették volna le, az emberi idealizált maximális élettartama 150 év körül lehet. Jelen pillanatban még a technikailag legfejlettebb országokban is csak fele ennek az átlagos (közepes) élettartam. Bár a szelekció evolúciós hatásai a szaporodásképes életkorban hagynak maguk után maradandó nyomot, a szelekciós tényezők egyedi vagy populációs szinten egész életen át hatnak. A technikai evolúció által biztosított szelekciógátlásnak is egész életen át kell tehát hatnia, és mint ez már a korábbiakból kiderült, valóban az időskor igényli a legnagyobb intenzitású és legköltségesebb beavatkozásokat. Az élettartam megnyúlása (megnyújtása) tehát gazdasági tényezőkön múlik, nem véletlen, hogy a legjobb anyagi feltételekkel rendelkező országokban a legmagasabb az átlagos életkor. Minél hosszabbra tervezzük tehát az élettartamot, annál nagyobb részét foglalja le a gazdasági produkciónak, ha az idős ember nem termel, csak fogyaszt. A technikai fejlődésnek tehát együtt kell járnia a munkaképes életkor megnyúlásával, olyan eszközök kidolgozásával, melyek az idős ember számára is lehetővé teszik a termelőmunkát. Ez annál lényegesebb, mert az élettartam általános hosszabbodása ellene dolgozik a szaporodásnak, hiszen a populáció létszámának nincsenek korlátlan növekedési lehetőségei. A technikai fejlődés jelen tendenciái arra utalnak, hogy az időskori produktív munkavégzés nem lesz lehetetlen, ugyanakkor ehhez a szokások és a normák korlátait át kell törni. ***

Kétségtelen, hogy a Föld közel hatmillárd lakosából a kisebbség az, amelynek életlehetőségeit és életvitelét a legfejlettebb technika határozza meg, és többségben vannak azok, akik a természetes környezet által meghatározottak és gyakorlatilag élet-halál harcot vívnak az életben maradásért. A ma élő emberiség tehát ebből a szempontból legalábbis kétfelé osztott, még akkor is, ha tudjuk, hogy a természeti körülmények között élőkre is van hatása a technikai evolúciónak, akár közvetlenül (például oltások, gyógyszerek), akár közvetve (például ipari vagy nukleáris szennyeződések behatolása). Ha a fejlődési tendenciákat vizsgáljuk, akkor azonban azt kell figyelembe vennünk, ami az eddig elért legfejlettebb, mert a többiek is efelé tartanak, csak időbeli lemaradásuk van. Joggal tehetjük fel tehát a kérdést, ami állandóan ott motoszkál a problémával foglalkozó biológusok fejében: mennyire tartozik hozzá, mennyire épül be az ember biologikumába a fejlett technika? És itt nemcsak arról van szó, amiről már tudunk, tehát, hogy inzulin nélkül nem lennének túlélő cukorbetegek és lúdtalpbetét nélkül sántítana a civilizált emberiség nagyobbik része, hanem akár olyan banális dolgokról, hogy mennyire tartozik hozzá az ember biologikumához a WC-papír vagy a szappan, a zokni vagy a sapka? Tehát mennyire vonódnak bele a biológiai létbe olyan technikai vívmányok, melyek használata ugyan mindennapos és megszokott, de biológiai jelentőségük látszólag minimális. Másképpen fogalmazva: mennyire széles a szelekciógátló tényezők skálája és miképpen lehet rangsorolni e tényezőket.

Minél fejlettebb a technika, annál inkább képes az ember a szerveit, illetve azok funkcióit műszakilag helyettesíteni vagy pótolni. A két fogalom nem fedi egymást. A kerék például helyettesíti a láb funkcióját, ha kocsira szereljük, de nem pótolja a lábat. A műszív nemcsak helyettesíti a szívet, de pótolja is. A bot helyettesítheti a lerokkant lábat, de nem pótolja, míg a beépített térdízület pótolja a meghibásodottat. Az ember arra törekszik, hogy mindkét irányban tudjon fejleszteni, így létrehozza a beszéddel irányított tolókocsit és a gondolattal irányított művégtagot. A kidolgozás stádiumában van a látásra képes műszem és a szaglásra képes műorr, miközben az emberi gondolkodást utánzó számítógépek egyre tökéletesebbé válnak. Az ilyen típusú fejlesztéshez új fizikai és biológiai felismerések, új anyagok és eszközök voltak és lesznek szükségesek. Minthogy azonban az átruházott evolúció lehetőségei korlátlanok, az emberi szervek műszaki pótlása is alig hihető távlatokkal rendelkezik. Mindaddig, amíg ezek a fejlesztések az emberi egyedek szenvedésének csökkentését, élettartamának megnyújtását szolgálják, addig evolúciós szempontból nem tekinthetők többnek, mint a gyógyszerek vagy a lúdtalpbetét. Azonban mindezek a fejlesztések magukban hordozzák annak lehetőségét is, hogy a részekből egész válik, és a pótlásra szolgáló szervek burkából teljes, műszakilag előállított ember lép elő. A tudományos fantasztikus irodalom androidjainak tehát – melyek jelenleg még a képzelet világában mozognak és gondolkodnak – létrejötte és szaporodása bár távoli, de realitásnak tűnik. Ez esetben azonban a technikailag manipulált ember (a homo technomanipulatus) egy új evolúciós minőségnek lenne a szülője, melynek megjelenésével egyidejűleg valószínűleg kiiktatja saját magát.

Ahogy az átruházott evolúció előrehaladásával fejlődnek az ember életvédő (szelekciógátló) eszközei, úgy fejlődnek életpusztító eszközei is. Anélkül, hogy filozófiai okfejtésekbe bocsátkoznánk, nyilvánvaló, hogy a kettő mindig is együtt járt, sőt – nyugodtan állíthatjuk – az életpusztító eszközök fejlődése gyorsabb és nagyobb mértékű volt, és mintegy ezek – következményeik miatt – húzták maguk után az életvédő (helyreállító) eszközök fejlődését. Az emberi evolúció korábbi időszakaiban az életpusztító eszközök is éppúgy befolyásolták a szelekciót, mint az életvédők: aki ügyesebben forgatta a fülyköst vagy a kardot, aki jobban tudott célozni, az maradt életben és szaporodott tovább. Ezt a korszakot nevezhetjük a személyes életpusztítás időszakának, amikor még a háborúban való életben maradás vagy halál is személyes ügy volt. Mennél jobban személytelenedett el azonban a háború a tömegpusztító eszközök alkalmazásával, annál kevésbé lett szelekciós hatása. A tömegpusztító eszközök nem válogatósak, a gyújtó- vagy robbanóbomba, a nukleáris fegyverek nem szelektálnak aszerint, hogy ki alkalmasabb az életre és ki hajt nagyobb hasznot az emberiség evolúciója szempontjából; vakon pusztítanak minden életet. Lehetne ennek ellene vetni, hogy annak vannak jobb fegyverei, aki életrevalóbb, de e nézet hibás volta azonnal kiderül, ha tudjuk, hogy például egy szinte csak buta emberekből álló népcsoport egyetlen okos kémje is elégséges lehet az atomtitok eltulajdonítására. A modern kor háborúja tehát anélkül gyilkol, hogy hatással lenne a biológiai evolúcióra. Nem egészen így áll a helyzet azonban az átruházott evolúció vonatkozásában. A háború, vagy akár csak annak fenyegetése megsarkantyúzza az átruházott evolúciót, és addig nem észlelt teljesítményekre sarkallja azt. Ezért van, hogy az életpusztító eszközök fejlődése ma is gyorsabb, mint az életvédőké. A háborúk után vagy a háborús veszély elmúltával, ezen eszközök jelentős része áttelepül a szelekciógátló tényezők táborába, vagy egyszerűen az ember kényelmét szolgáló eszközök sorát gyarapítja. A háború által megritkított emberiség repopulálódik (anélkül, hogy bármilyen génszintű eltolódás bekövetkezett volna), és az új népesség a megszelídült háborús eszközök birtokában készíti új életpusztító eszközeit az új háborúra, mely az átruházott evolúció megújított eszköztárát fogja reprezentálni.

Az ember a világűr meghódítására készül. Ez csak kisebb részben hozható összefüggésbe az ember kutatási vágyával, fékezhetetlen kíváncsiságával, nagyobbrészt az evolúció egyenes következménye: az átruházott evolúció eredményeként szinte korlátlanul szaporodó emberiség számára több hely és a javak további bősége szükséges. Az „űrbeszállás” mértéke jelen pillanatban a technikai eszközök fejlesztésének függvénye, és ezek nemcsak az ember szállításáról gondoskodnak, de az űrben való tartózkodást, munkavégzést ls lehetővé teszik. Ez azonban meglehetősen nehézkes és csak kivételesek, vagy erre kiképzettek számára engedik meg időlegesen az űrben való létet. A fejlődési tendenciákat figyelembe véve várható, hogy vagy az androidok népesítik be az űrt – és gondoskodnak a Földön élő emberiség jobb ellátásáról –, és ez a science-fiction fő vonala is, vagy a biotechnológia létrehozza azokat az élőlényeket, akiknek az űrben való élet természetes körülményeket jelent. A géntechnológiailag létrehozott „űralkalmas” egyedek ma már nem látszanak irreálisabbnak, mint a tisztán műszakilag konstruált androidok. Ezzel párhuzamosan jöhet létre a mélytengerek ember általi meghódítása és a vízi körülményekhez alkalmazkodó egyedek konstrukciója. Mindez talán bizarrnak tűnik, a technika alapjai azonban rendelkezésre állnak és rohamosan fejlődnek.