Alig telt el annyi idő, ami a cikk beküldése után annak megjelentetéséhez kellett, kitört a botrány. A neves kutatóintézet egyik szemfüles állatgondozója észrevette, hogy a fekete transzplantátumok megfakulnak. Az egyik ilyen foltra alkoholt cseppentett, mire a feketeség „elcsorgott”, majd az alkohol lemosta a foltot. Kiderült, hogy a fekete foltok filctollal voltak a fehér bőrre festve. Summerlint azonnal felelősségre vonták és eltávolították az intézetból, de Robert Good sem úszta meg az ügyet bántatlanul.

Minden új tudományos felismerés át kell hogy menjen és át is megy a mások által elvégzett ismétlés próbáján, mielőtt tankönyvszerűen elfogadottá válik. Így, ha Summerlin eredményeinek utánvizsgálata megtörténik, kiderül, hogy ez a módszer nem megy. Ez esetben talán fel sem merül, hogy csalásról volt szó, véletlen jelenségnek könyvelik el, és nem hagy maradandó nyomot. Selye János írja a tudományos kutatásról szóló, Az álomtól a felfedezésig című könyvében, hogy előfordul, hogy ugyanannak az intézetnek a harmadik és negyedik emeletén egymástól eltérő eredményeket kapnak, mert két különböző kutató másként adja be az injekciót, vagy eltérő a hőmérséklet stb. És ez valóban – ha nem is gyakran – előfordul, ezért lényeges a tudományos dolgozatokban a módszer részletes leírása. A Summerlin-ügyben azonban a csalási szándék nyilvánvaló volt, és lelepleződött, mielőtt bárki megpróbálta volna a kísérletet megismételni.

Bár kezdetben feltételezték, hogy Good is részt vett a csalásban, később tisztázódott, hogy nem volt bevonva, éppen csak nem ellenőrizte munkatársának eredményeit, és mivel hinni akarta, hogy azok igazak, anélkül, hogy különösebben utána nézett volna, nevét adta hozzá. Good tudományos tevékenységének mintegy 50 éve alatt több mint 2000 cikket és 50 könyvet publikált szerzőként vagy társszerzőként, több kutatóintézet vezetője volt és számos bizottságban ülésezett, így nem is látszik valószínűnek, hogy minden munkának alaposan utána tudott nézni. Megbízott a munkatársaiban, és egy közülük nem szolgált rá erre a bizalomra (persze nem biztos, hogy csak egy, csak ez csalt akkorát, hogy annak nagyot kellett durrannia). Goodról azonban ebben a csalásban való részvételt nem tudta lemosni az idő (utána még 29 évig élt és dolgozott), és bár korábbi és ezutáni munkássága alapján a Nobel-díj várományosaként tartották számon (elsőként ültetett át emberi csontvelőt, elkülönítette a T- és B-limfocitákat stb.), ezt nem érte el.

Volt azonban olyan világhíres kutató is, aki Nobel-díjának elnyerése után került a tudományos csalás gyanújába. Ez a személy David Baltimore, a DNS-RNS-fehérje dogma megdöntője volt, aki bizonyította, hogy nemcsak ez a sorrend lehetséges, hanem visszafelé is van út, legalábbis az RNS-től a DNS felé, a reverz transzkriptáz enzim közreműködésével, és ezért 1975-ben – indokoltan – orvosi Nobel-díjat kapott. A reverz transzkriptáz felismerése ugyanis nemcsak elméleti jelentőséggel bírt, hanem gyakorlatival is: az RNSvírusok – mint amilyen a HIV is – ennek segítségével íródnak át DNS-re, ami szaporodásukhoz szükséges. Baltimore 1986-ban egy Thereza ImanishiKarival közös immunológiai munka társszerzője lett (nevét adta a dolgozathoz), melyben el nem végzett kísérletek adatai szerepeltek. A csalás hamar kiderült, de Baltimore elkövette azt a hibát, hogy nem vonta vissza a kéziratot. A botrány folyamatosan dagadt, eljutott egészen az USA Kongresszusáig, mivel mégiscsak egy Nobel-díjasról volt szó. 1991-ben Baltimore-nak le kellett mondania a csalás miatt a Rockefeller University elnöki (rektori) székéről is, és tudományos tekintélye meggyengült. 1996-ban egy szakértőkből álló bizottság tisztázta Imanishi-Karit, így Baltimore is fellélegezhetett.

Tanulságként megállapítható, hogy egy vezető kutatónak nem lehet tényként elfogadnia, ha egy munkatársa az ő vágyálmait teljesíti, amíg annak hitelességéről meg nem győződött. Mennél jelentősebb egy felismerés, annál inkább kétségeinek kell lennie, és ezeket csak akkor küzdheti le, ha a felismerés valódiságáról személyesen is meggyőződött.