A környezeti hatásoknak kitett, orvosilag és szociálisan védett, társadalmilag meghatározott ember még mindig belül van azon a határon, amit a gének és a természet együttműködése körvonalaz. A génsebészetileg manipulált, ha úgy tetszik „receptre felírt” ember ezt a határt lépi át.

Bár génjeink közös eredetre vezethetők vissza, a jelenlegi többmilliárd emberes génállomány nem tekinthető azonosnak a valahavolt gének kombinációjával. Az egyetlen ember kromoszómáiban jelen lévő három milliárd bázispárból mintegy 10 százalék a kritikus, tehát az, amely manifesztálódik is. Ez összemberi viszonylatban 7–8000 nyilvánvaló genetikai hibát hordoz, aminek a sokszorosa lehet az, ami a nem kritikus részben van jelen (tehát nem jelenik meg), illetve, ami olyan bélyegeket kódol (a kritikus területben), amelyek nem betegségekben mutatkoznak meg, tehát nincsenek nyilvántartva. Ezt a spontán mutációk által létrejött változatos – és az eredetitől messzemenően eltérő – képet még tarkíthatja a mesterségesen bevitt gének tömege. A génállományból két azonos egyed véletlenszerű összeszerelődésének esélye tehát még a korlátlan idő távlatában is gyakorlatilag a nullát közelíti. A génmanipuláció által való tudatos összeszerelés ugyanakkor szintén nem látszik valószínűnek, sőt kifejezetten gazdaságtalannak tűnik, ha a klónozás eredményességéhez hasonlítjuk.

Tételezzük azonban fel – és ez már a science fiction világába tartozik –, hogy nem lehet annyira feltranszformálni az agrotechnikát, hogy az emberiség ellátása elégséges legyen. Figyelembe kell venni ugyanis a korlátozó tényezőket, mint amilyenek a vad és kultúrnövények oxigéntermelő képessége közötti különbség, így a termővé tehető területek limitált volta, az étkezési hagyományok stb. Mindezek miatt előállhat egy olyan állapot, ami nem teszi lehetővé az elégséges élelmiszer-ellátást és súlyos, világméretű konfliktushelyzetet teremt. Ugyanakkorra a génmanipulációs technika hihetetlen mértékben fejlődött, tehát bármilyen gén beültetését lehetővé teszi – akár emberbe is. Ekkor előáll valaki azzal a gondolattal, hogy cellulózbontó enzimek kódját tartalmazó géneket kell beültetni először testi, majd ivarsejtekbe, így a növények cellulóztartalma közvetlenül felhasználható, ezáltal a táplálék mennyisége megnövelhető. Az ötlet megvalósításra kerül, megoldja a krízist, egyidejűleg utat nyit egy olyan beavatkozás számára, mely a fotoszintézis sejtszervecskéinek génjeit ülteti be az ember szervezetébe. Ennek segítségével lehetővé válik a napenergia közvetlen felhasználása. Ezzel az ember evolúciója új szakaszába lép, melyben több faj alapvető jellegzetességei kombinálódnak. Bár mindez fantasztikusnak – és talán hátborzongatónak is – tűnik, már a géntechnika jelenlegi állását figyelembe véve sem elképzelhetetlen. Amikor a prokariótákból a valódi maggal rendelkező sejtek alakultak ki, hasonló folyamat játszódott le: endoszimbiózis lépett fel, két idegen – de egymás számára, vagy legalábbis az egyik számára hasznos – élőlény egybeolvadása, ami a mitokondriumokat (állatokban és növényekben egyaránt) és a kloroplasztiszokat (növényekben) létrehozta és megteremtette a ma is létező sejtalakulatokat. Az ember-növény endoszimbiózis génmanipulációs kialakítása nem különbözne sokban ettől.

A ma létező vírusok valaha valószínűleg sejtekbe voltak integrálódva, azaz a sejtek maganyagának szerves részei voltak. Onnan szakadtak ki és nyerték el részleges önállóságukat. Ez azért csak részleges, mert az élőlények karakterisztikumai közül az egyik legfontosabbal, önálló reprodukciós képességgel nem rendelkeznek, ezt csak az általuk fertőzött sejt tudja számukra biztosítani. A vírus tehát valamelyik sejtősünk genetikai állományának egy darabja, és a vírusfertőzés nem más, mint a vírus visszakívánkozása az élő környezetbe, egy – nem feltétlenül az eredetihez hasonló – sejtbe. Amennyiben a vírusok nem pusztítják el a sejtet, hozzájárulhatnak annak génkészletéhez, örökletesen átalakítva a genetikai kódot. Amikor a génsebész egy – hibás – gént eltávolít, tulajdonképen egy DNS-darabka valaha-volt kiválását ismétli meg (azzal a különbséggel, hogy igyekszik útját állni a gén vírussá válásának), és amikor a vírusvektorral egy vagy több tudatosan kiválasztott gént visz be a petesejtbe, a vírus által véletlenszerűen végzett genetikai változtatást végzi el. A hangsúly azonban a tudatosságon van: a vírus által okozott változás a természetes szelekció szűrőjén megy át és válik reprodukálhatóvá vagy selejteződik ki, míg a tudatosan bevitt gén a szelekció figyelembevételével (éppen amiatt) választódott ki az ember által, hogy őt a túlélésben segítse.

A biológiai siker független a társadalmi sikerességtől. A biológiai sikert az utódszám, illetve az adott gének elterjedése jelzi. Míg az állatvilágban a „társadalmi” siker (hierarchiafok) gyakorlatilag együtt fut a biológiai sikerrel, emberben a biológiai siker nem feltétlenül függvénye a társadalminak, sőt az esetek többségében messzemenően eltér attól. A tapasztalatok és a statisztikák azt mutatják – legalábbis a fejlett országokban –, hogy a kulturális és intelligenciafok fordítottan arányos a gyemekszámmal. Mivel a szociális intézményrendszer és az egészségügyi ellátás jól működik, ez a gyermeklétszám megéri a reprodukcióképes kort éppúgy, mint az ugyancsak az említett rendszerek által életben tartott genetikailag károsodottak tömege. Ez a génállomány romlását hozza magával. Mivel a humánum – szerencsére – nem engedi meg a drasztikus társadalmi beavatkozást (sterilizálás, gyermeklétszám korlátozása stb.), elérkezhet az a kritikus pont, amikor a javító jellegű, a csíravonalba történő génmanipulációs beavatkozás nemcsak megengedetté, de szükségessé válhat. Az egyént gyógyító, testi sejtekbe történő orvosi beavatkozás ekkor átvált a fajt javító eugenikai programba, mely a szelekciógátlással leállított emberi biológiai evolúciót mesterségesen újraindítja és tudatosan meghatározott irányba tereli.

Egy tulajdonság lehet egy gén vagy több gén által meghatározott (monogénes vagy poligénes). Monogénes jelleget meghatározó gén hiánya esetén az új gén beültetése megoldja a problémát: a hiányzó fehérje (enzim) termelődni fog és a kiesett működés helyreáll. Ha a gén beépül a csírasejt genetikai állományába, az utódoknak átadódik, tehát a genetikai hiba örökletesen kiiktatódott. Ha a génnek nem hiánya, hanem hibája áll fenn, a hibás gént el kell távolítani és újat kell helyébe tenni. Ha ez sikerül, a normális funkció helyreáll. Mindkét esetben megvan azonban annak a veszélye, hogy az új gén nem az eredeti helyre épül be, és mivel a különböző gének egymáshoz viszonyított pozíciója is meghatározó jelentőségű lehet, ez zavarokat okozhat. Ennél nagyobb azonban a probléma, ha egy betegség poligénes. Ekkor ugyanis nem tudjuk, hogy a sok – egy tulajdonságot meghatározó – gén közül melyik a hibás, és egy új gén beültetésével vagy eltávolításával csak fokozhatjuk azt a zavart, amely valószínűleg a betegség kiváltója volt. Ezért jelen pillanatban a poligénes kórképek (például nyúlajak-szájpadhasadék, csípőficam, egyes elmebetegségek stb.) génsebészeti módszerekkel nem kezelhetők. Ez a probléma azonban csökkenhet az emberi génállomány már folyamatban lévő feltérképezése után, habár teljes megoldódása nem valószínű. Ennél is nagyobb gondot okozna az emberi faj génállományának javítására tett kísérlet, hiszen az intelligencia, agreszszivitás, kedély, érzelem és más hasonló tulajdonságok meghatározottsága töméntelen gén együttműködésének függvénye, így egy-egy független gén beültetésével nem kezelhető. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az emberi elme végtelen találékonysága nem fogja előbb-utóbb kitermelni azt a módszert, amellyel akár a legtöbb gén által meghatározott tulajdonság is genetikailag manipulálhatóvá válik.

A probléma már akkor felvetődött, amikor kiderült, hogy az XYY-os (dupla Y) kromoszómagarnitúrával rendelkező rab gyakoribb azokban a börtönökben, ahol erőszakos – életellenes – cselekményekért töltik büntetésüket.

Egyből megállapítást nyert, hogy az Y kromoszóma, mely valóban felelős a férfi jelleg kialakításáért, fölös mennyiségben túltengő agresszivitást vált ki. Azonnal felmerült annak lehetősége, hogy már születésüktől izolálni kellene azokat, akik ilyen kromoszóma garnitúrával rendelkeznek. Szerencsére, mielőtt ez megtörtént volna, kiderült, hogy a dupla Y a népesség széles körében is megtalálható, tisztességes, sőt megbecsült foglalkozást űzők között. A gének ugyanis csak az agresszivitást határozzák meg, de hogy a hiperagresszív ember bűnöző lesz vagy bűnüldöző, közönséges gyilkos vagy tömeggyilkos, mint ünnepelt hadvezér, azt már a környezet állítja be. Hasonló problémát okozhat a géntérkép igénylése például a munkáltató vagy a biztosító által: nem veszik fel azt, akinél félő, hogy hiába fektetnek pénzt és energiát kiképzésébe, vagy drágább az egészség- és életbiztosítása annak, akinek hajlama van bizonyos betegségekre. Mindez természetesen elkerülhető, ha rendeletileg tiltják a géntérkép igénylése általi diszkriminációt.

Nem ilyen egyszerű a probléma, ha azt vizsgáljuk, kell-e valakinek ismernie genetikai adottságait. Feltétlenül jó a gyakorlatban, ha tudja, milyen környezeti vagy gyógyszerártalmakra érzékeny, mit kell (ha lehet) elkerülnie, mire kell vigyázni műtéti altatásnál vagy a réteket járva. Ugyanilyen jó lenne elvileg, ha valaki tudja, rákhajlama ezerszer védtelenebbé teszi a dohányfüst ártalmaival, vagy a szerves oldószerek gőzeivel szemben, tehát ha tudja, elkerülheti azokat. Eközben azonban lehet, hogy pszichésen tönkremegy a rákfenyegetettség terhe alatt. Ha csak a szülő tudja, akkor ő roppan meg abban, hogy állandóan a rák jeleit keresi gyermekén. Az áldás és átok ugyanúgy párban jelenik meg a genetikai előrejelzésben, mint a technika számos más szülöttének esetében.

Ahhoz, hogy egy ilyen jellegű és mértékű beavatkozást az emberi szervezetbe és annak evolúciójába el lehessen fogadtatni, az ismereteknek a laikusok és féllaikusok számára való bővítésére van szükség. Nem elég azonban annak ismertetése a tömegkommunikációban, hogy mire képes a géntechnológia, talán ennél is fontosabb annak tudatosítása, hogy miért lényeges ez a technika, mifelé sodorhatja, illetve mitől mentheti meg az emberiséget. Az, hogy melyek a veszélyei, még csak-csak elhangzik, mert ez vérfagyasztó szenzáció és lehet belőle fantasztikus horror filmet csinálni, az azonban, hogy miért válhat szükségletté és mit lehet(ne) köszönni neki, alig kerül napirendre. Pedig az emberekkel lehet és kell kommunikálni a tudományról. Az említett statisztikai felmérés azok hozzáállását is tanulmányozta, akik tudtak a génterápia lehetőségéről. Mindössze öt-hét százalékuk volt, aki elvetette ennek lehetőségét, mint természetellenest vagy Isten dolgába való beavatkozást. Ami meglepő: nem volt különbség aszerint, hogy testi vagy csírasejtekbe való átültetésről voltak kérdezve, tehát nem befolyásolta az emberek véleményét, hogy csak az adott egyedre hat a beavatkozás, vagy ennek öröklődő, akár evolúciós következménye is lehet. Ugyanakkor – és ez nem meglepő – sokkal többen és lelkesebben támogatták a betegségkezelő, gyógyító beavatkozásokat, mint azokat, amelyek az intelligencia vagy testi kondíció javítására lennének hívatottak. A nemzetközi statisztikában ez alól India és Thaiföld jelentett kivételt, ahol az ugyancsak értelmiségi megkérdezettek mintegy ötven százaléka tartotta elfogadhatónak a gének színvonalának emelését (intelligencia, fizikai jellegek, vagy éppenséggel etikus magatartás vonatkozásában). Hogy ennek a kultúrkörre jellemző meghatározottsága van-e (buddhizmus), vagy a gazdasági alulfejlettség váltotta ki, nehéz volna megmondani, mindenesetre jelzi, hogy nem endogén emberi tulajdonság az evolúciójellegű (isteni) beavatkozástól való félelem.

Nem kétséges, hogy a genetikai beavatkozás mélységét, és a benne résztvevők körét a mindenkori igények és még inkább szükségletek fogják szabályozni. Ezek felismeréséhez és elfogadásához egyaránt az ismeretek széles köre szükséges. A döntéshozók többsége (politikusok) a laikus szférából kerül ki, akiket neveltetés, egyéni élmények, a közvélemény és számos egyéb faktor befolyásol. Ha még időben – döntéshozóvá serdülésük előtt – nincsenek beoltva folyamatosan megújuló tudományos ismeretekkel, a döntések nem lesznek megfelelőek. Ez a kritikus szituációk számának növekedésével és katasztrófává mélyülésével járhat.

De vajon tényleg nem több-e az ember, mint génjeinek megnyilvánulása? Ha az ember figyeli az állatokat, mennél távolabb állnak tőle, annál kevésbé tudja azokat megkülönböztetni, és hiszi azt, hogy szériatermékkel van dolga, szinte azonos gének azonos megnyilvánulásaival. Mennél közelebb áll hozzá, illetve épül be életébe egy állat (kutya, macska, ló stb.), annál inkább fedezi fel az egyéni vonásokat és ismeri fel a környezet hatását, például a nevelését. Ha az ember saját magát szemléli, akkor nemcsak észleli, de tudja, hogy a gének és a környezet együtthatásának eredménye mutatkozik meg benne: a gén adja a lehetőséget, melynek határait nem lépheti át, de a környezet a nagy Induktor vagy Inhibitor, mely kihozza a génekből a maximumot vagy éppen ellenkezőleg, gátolja a lehetőségek kibontakozását. Ugyanakkor az ember, mint az átruházott evolúció alanya és végrehajtója, a génfolyam korát figyelembe véve pillanatnyi létét megpróbálja öröklétté formálni egyedi emlékének megteremtésével. Nemcsak utódait hozza létre, de rögzíti saját képét emlékezetükben és tárgyaikban, melyek lehetnek akkora értékűek, mint egy cipész később ferdére taposott csizmaremeke, vagy a Sixtus kápolna freskói. A gének manipulációja úgy avatkozhat bele ebbe az igyekezetbe, mint a számítógép a művészetekbe, elhalványítva az utókorra hagyományozott egyéniséget.