Takács-Sánta dolgozatában – némileg egymást átfedően – két típusú kutató szerepel, a specialista és a generalista. Van azonban egy harmadik is, talán a specialista egyre inkább előretörő alfaja, a menedzser típusú kutató. Generalistából nem igen lesz hatékony menedzser, a gondolkodásmódja nem engedi meg, ugyanakkor a nagyratörő specialistából szinte szükségszerűen lesz eredményes menedzser, mert a munkájához nélkülözhetetlen, egyre nagyobb összegeket felemésztő feltételeket (munkatársak, műszerek) csak ennek révén tudja megszerezni. Erre ösztönöz a pályázati rendszer is, melyben nem elsősorban a gondolatot honorálják, hanem a pályázat megírásának minőségét. A menedzser típusú specialista lehet egy kutatóintézet igazgatója vagy osztályvezetője, aki képességeivel rendkívül hasznosan biztosítja saját maga és munkatársai kutatási feltételeit, tekintet nékül arra, hogy utóbbiak generalisták vagy specialisták. Ha azonban egy menedzser-specialista egyetemi intézetet vezet, akkor a fent említett előnyök mellett jelentős károkat is tud okozni azzal, hogy célorientált szemléletét a hallgatóság felé átadja saját maga vagy munkatársai révén, illetve az oktatási rendszer átformálásával közvetíti. Az oktatás másodlagossága a Takács-Sánta által említett módon ilyenkor domborodik ki legvilágosabban, ami a hallgatóknak a tárgy iránti ellenszenvében és érdeklődésük beszűkülésében mutatkozik meg elsősorban.

A specialista-generalista probléma tulajdonképpen a középiskolai oktatásban, illetve a felvételi rendszerben gyökeredzik. A középiskolai tananyagot, például a biológiát feltöltötték a felsőoktatási tananyaggal azzal a jelszóval, hogy modern ismereteket kell oktatni. Ez a jelszó igaz is lehet, azonban nem mindegy, hogy a modern biológiából mire van szükség abban a laikus oktatásban, amit középiskolának nevezünk. Nyilvánvalóan arra, amit a jövendő könyvelőnek éppúgy ajánlatos tudnia, mint a jövendő orvosának, de semmi esetre sem arra, ami még az általános orvosnak is sok és csak a kutatónak szükséges. És ez a folyamat nem kizárólag a biológia esetében ment végbe. A középiskolai – gimnáziumi – tankönyv tartalma tehát már eleve megszabhatja a specializálódást. Ehhez járul, hogy a tanárok is „specialistaképzésen” mentek keresztül, és többségükben – tisztelet a kivételnek – ezt közvetítik a diákok felé. Ha a felvételi rendszerben a diáknak írásban az adott egyetem specialistái által összeállított kérdésekből és szóban a specialisták előtt kell vizsgáznia, akkor már középiskolai tanulmányai folyamán ebbe az irányba specializálódik, hanyagolva a többit, mint feleslegest és túltanulva a speciálist, amit pedig csak az egyetemen kellene megtanulnia. Ezen most próbálnak segíteni az érettségi külön felvételi vizsga nélküli beszámításával, azonban a több évtizedes középiskolai szakorientáció így is még évtizedekig éreztetni fogja a hatását.

Nagy kérdés az, hogy mennyi a genetikai és mennyi a környezeti tényező abban, hogy valaki specialista vagy generalista lesz. A múltkoriban a rádiót hallgatván felfigyeltem egy hírre, amely szerint amerikai kutatók nyolcezer személy vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek pártpreferenciáját genetikai tényezők is befolyásolják. Ismertették azt is, hogy egy magyar genetikust megkérdeztek és ő ezt lehetetlennek minősítette mondván, hogy matematikai készség, zenei tehetség stb. lehet genetikailag meghatározott, de a pártszimpátia nem. Pedig ezen a megfigyelésen érdemes elgondolkodni, és nemcsak a nyolcezres szám miatt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nincsenek pártgénjeink, de vannak génkombinációink, amelyek befolyásolhatják konzervatív vagy liberális beállítottságunkat, hívő vagy hitetlen voltunkat stb. (természetesen a környezet – például nevelés – által módosítva, de ennek hatása csak az adott génkonstrukciótól függően – tehát az egyes egyedekben eltérően – tud megnyilvánulni). Ez természetesen a pártpreferenciát is befolyásolja. Hogy ez hogy kerül ide? Hát úgy, hogy generalistának valószínűleg születni kell (ami nem jelenti azt, hogy neveltetése ne játszana ugyancsak fontos szerepet), olyan génekkel rendelkezni, ami képessé tesz az egyesek sokaságában felfedezni az általánost és ez ritka, míg a specialista szélesebb körből kerülhet ki, ugyancsak némileg gének által befolyásoltan, mint például a technikai vagy matematikai készség, képesség az analízisre stb. Akinek a neve a XX. századig fennmaradt a tudományban, az túlnyomórészt generalista volt (miközben évszázadról évszázadra nőtt a jelentőset alkotó specialisták száma is), de ezt megelőzőleg még alig kellett eszköz a tudomány műveléséhez, a megtermékenyítő gondolat, a megfigyelőképesség és logikus gondolkodás eredményezte azt a tételt, amely évszázadokon át fennmaradt. A jelenséget megfigyelő és a gondolatot kialakító, illetve rendszerbe foglaló személy ugyanaz volt, aki emellett a saját tételeit rendszerint egy másik generalista tételeire is alapozta. Azt mondhatjuk tehát, hogy minél kevesebb volt az egzakt mérés lehetősége, annál több volt a generalista (azok közül, akikről tudunk). A mérhetővé válás mindinkább a specializáció felé tolta el a tudományt. A tudomány előrehaladtával mindinkább szükség volt azokra, akik a jelenségeket – műszerek használatával – felismerték, ők voltak az analitikusok, T-S meghatározásával a specialisták és az ő eredményeiket általánosították, illetve szedték rendszerbe a szintetikusok, T-S szerint a generalisták. Mivel a megfigyelési eszközök száma egyre gyarapodott, egyre több embert igényelt az ezekhez való értés és működtetésük, miközben a szintétikus koponyákra való igény nem növekedett, sőt talán nem is növekedhetett, ha elfogadjuk azt, hogy erre születni kell és ez a génkombináció ritkább, mint a specialistáé, nem is beszélve a jelen és jövő környezet rájuk nézve káros hatásáról. Ugyanakkor a specialisták egyre inkább áttörik a kutatás megszokott kereteit, vállalatokat hoznak létre melyekben géneket térképeznek, klónoznak, miközben a profitorientált menedzser tevékenység egyre jobban szétválik az effektív tudományos tevékenységtől.

Az, hogy a generalisták száma gének által korlátozott, nem jelenti azt, hogy számos generalista nem jelenhet meg a specialista öltözetében. A nagy formátumú specialista mindig gyanús, hogy generalistára hajlamosító géneket (is) hordoz, és az esetek többségében ez utóbbi mivolta előbbutóbb előbújik. Nagyon érdekes például ilyen szemszögből szemügyre vennünk a korunkra talán legjellemzőbb hatalmas biológiai felismerés szerzőit, a Nobel-díjas Watsont, Cricket és Wilkinst. Wilkins tipikus műszer-specialista, akinek azonban nélkülözhetetlen része volt a kettős spirál felismerésében (most tekintsünk el attól, hogy vajon az övé vagy Rosalind Frankliné volt az érdem). A szikra Watson fejéből pattant ki, de ehhez kellett Crickkel való együttműködése. Így született a kettős spirál. De Watson hosszú élete alatt több és általánosabb tőle nem született azóta sem. Szemben Crickkel, a fizikussal, akinek voltak később is eredeti szellemi megnyilvánulásai, pl. a pánspermia elmélet, de mások is. Utólag visszatekintve, a három együttműködő specialista között tehát volt egy, aki tulajdonképpen generalista volt, de ez csak később derült ki róla, és volt egy rendkívül nagy formátumú specialista, aki a specialistabőrbe bújt generalistával és egy műszer-specialistával együtt korszakalkotó eredményt hozott létre.

A generalisták és specialisták jól együtt tudnak működni, főleg, ha műszerspecialista – generalista kapcsolatról van szó (lásd például a kettős spirál esetét). Egy munkacsoportnak lehet generalista vezetője, aki szintetizálja az analitikusok eredményeit. A témacentrikus specialista kevésbé alkalmazkodóképes, ő a saját munkacsoportját kívánja megteremteni és a részterület vizsgálatával kíván célba érni, és legtöbbször célba is ér. Ha egy tudományos dolgozat lektoraként funkcionál, a generalista szempontjából ő a veszélyesebb, mert sokszor lenézi a gondolatokkal bajlódó, ugyanakkor nem kellően egzakt kutatót, és ha teheti, megvonja tőle a kutatás vagy közlés lehetőségét. És akkor itt egy újabb problémához jutottunk el: a specialista sokkal könnyebben tud anyagi lehetőséget kapni és publikálni, mint a generalista. Mennél inkább specialista egy lektor vagy egy pályázat elbírálója, annál biztosabban utasítja el a műszerezettség jelenlegi szintjén még nem kellően alátámasztott gondolatot, miközben a generalista hasonló helyzetben elgondolkozik a cikkben, pályázatban lévő speciális adatokon és lehetőségeken és átengedi azt. Ugyanakkor specialista sokkal több van, mint generalista, így nagy a valószínűsége annak, hogy a generalista „terméke” specialista kezébe kerül. A generalista egyetlen szerencséje, hogy a specialisták között sok „szenved” egyébként nem manifesztálódó minigeneralista beütésben és ilyenkor a jobbik énje megszólalhat.

Az eddigiekből nagyon úgy tűnik, hogy a specializálódás lehetőség és szükségszerűség egyidejűleg. Lehetőség azért, mert olyanok is specialistákká tudnak válni, akik nemhogy labdába rúgni, de annak közelébe kerülni sem tudtak volna a természettudományban néhány évszázada. Ugyanakkor szükségszerűség, mert a technika rendkívül gyors fejlődése, ami az ismeretek megszerzésének sebességét hihetetlenül megnövelte és folyamatosan növeli, kényszerítette ki a specialisták elszaporodását, és sikerességük – éppúgy, mint az evolúcióban – biztosítja fennmaradásukat és utódszámuk (most ne biológiai utódokra gondoljunk) növekedését. Úgy tűnik, hogy ez a folyamat törvényszerű és megállíthatatlan. A generalisták, létfeltételeiktől megfosztva vagy visszavonulnak a filozófia bástyái mögé, vagy saját maguk is sikeres specialistává válnak és egy-egy szakterületen belül általánosítanak („generalizálnak”), vagy – és erre is megvan a lehetőség – vállalják a mártíromságot, mint Galilei vagy Giordano Bruno, vérmérsékletüktől függően védve a méréscentrikus világhoz viszonyítva nem teljesen bizonyított igazukat, a specialisták inkvizíciós bírósága előtt. Az egyetemi hallgatók, akik már elszoktak a gondolatok kontinuitásától, nem is igénylik azt, sőt képtelenek feldolgozni, ha ilyesmivel találkoznak. A tudományos dolgozatokat beteszik egy szuperkomputerbe, amely beszorozza a sorok számát a felhasznált műszerek mennyiségével és elosztja a ráfordított támogatás összegével, majd ízekre szedi az eredményt, és meg sem próbálja összefüggéseiben értékelni. Ugye milyen baljós jövőkép? Szerencsére ettől még messze vagyunk, de – igaza van Takács-Sántának – a tendenciák nem igazán biztatóak. És – talán ez az egyetlen, ahol nem tudok egyetérteni cikkével – a javasolt megoldások (amelyekkel szerintem is próbálkozni kell) valószínűleg nem fogják megoldani a problémát, mert a törvényszerűségek mennek a maguk útján, és – bár hatásukat lehet mesterségesen csillapítani – az alapvető tendencia nem változik.