Egy brit kutató, Ian Wilmuth 1997 márciusában közölte eredményeit, melyek szerint testi sejt magját magtalanított petesejtbe ültetve életképes bárány született. A hír óriási nemzetközi érdeklődést keltett, úgy is mint világraszóló szakmai esemény és úgy is, mint egy olyan biológiai beavatkozás, melynek humán vonzata lehet. Nemzeti és nemzetközi fórumokon hangzottak el megnyilatkozások a beavatkozás veszélyeiről és a világ vezető politikusai előre jeleztek tiltakozásukat a hasonló beavatkozások emberen történő elvégzése ellen.

A Vatikán éppúgy felemelte szavát az emberek klónozása ellen, mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Az egyház tiltakozása érthető. Minden olyan jellegű biológiai beavatkozás, amely az isteni teremtési aktus határát súrolja, a vallás számára elfogadhatatlan. Ez éppúgy vonatkozik a fogamzásgátlásra, mint élet nem természetes úton való létrehozatalára. Ahol azonban találkozik a Vatikánnak és az USA elnökének álláspontja, az a felháborodás az emberi méltóság megsértése miatt, az ember egyedi mivoltának kétségbevonása miatt, az ember klónozása által. Úgy tűnik, hogy minden korszakban van egy felvilágosodási határvonal, ameddig a tudománynak el lehet mennie anélkül, hogy az emberi érzékenységet vérig sértené, és ezt a határvonalat csak nagy veszélyeztetés árán lehet átlépni. A múlt században Darwin evolúciós tanai voltak azok, melyek átlépték az elviselhetetlenségi határt, elvéve az embertől az állatvilágtól való különállóságát. Most ez a kísérlet, felcsillantva az ember klónozásának lehetőségét, az érzékenység próbaköve. Ahogy azonban Darwin tanait is el kellett fogadni, úgy kell tudomásul venni, hogy a tudomány eljutott arra a fokra, amikor emlősállatokról nem természetes úton másolatok készíthetők, és ez alól az ember sem lehet kivétel. Az ember különlegessége ezzel semmit sem csökken, mint ahogy nem csökkent a gondolkodási folyamatot utánzó számítógépekkel sem. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a klónozott állat (ember) éppúgy az ember tehetségének terméke, mint ahogy a gondolkodást helyettesítő – például a sakkvilágbajnokot legyőző – számítógép is az.

Amit az emberi elme egyszer kitalált, azt alkalmazni is fogja. A tilalom, bámilyen fórum által is történjék, nem szokott használni ellene. Ha elfogadjuk az átruházott evolúció elméletét, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy ez nem korlátozható, mert az ember evolúcióját eszközeinek (ezáltal cselekvőképességének) fejlesztésébe helyezte át, így ennek megakadályozása degenerációhoz, a hibák felhalmozódásához vezet. A tiltás legfeljebb azt eredményezi, hogy mellékvágányokon fut tovább a kutatás, vagy kevésbé ellenőrizhető (nem nyilvános) formában, vagy „álnéven”, a tiltók számára is látszólag elfogadhatóan. Mert például, ha valakinek nem lehet gyermeke természetes úton, akkor most is megengedhető, sőt támogatott, hogy mesterséges megtemékenyítéssel jusson hozzá. Ehhez érett ivarsejtek kellenek. De mi van akkor, ha a férfinak (férjnek) érett ivarsejtje sincs? Semmi baj, már megteremtődtek a feltételek az éretlen ivarsejttel való megtermékenyítésre. És ha egyáltalán nincs ivarsejtje, akkor nem lehet gyereke? Kegyetlenség volna ebbe belenyugodni, ha egyszer rendelkezésre áll (vagy kidolgozható) a módszer, amelynek segítségével testi sejtből klónozható az utód. Igen ám, de ilyen módon a feleség nincs jelen az utódban, így igazságtalanság lenne számára is nem biztosítani a klónozott utódot. A módszer kidolgozása (használata) tehát egészségügyi – emberiességi – okokból ily módon indokolt lenne. Ha viszont a módszer emberre kidolgozottan rendelkezésre áll, akkor bármikor felhasználható az eddigieknél általánosabb célokra is. Többen felvetették azt is, hogy a klónozással létrehozott utód szerveit lehetne felhasználni a donor hibás szerveinek (például szív, vese) pótlására, mert így ellene immunreakció nem lépne fel. Az elképzelés valóban reálisnak tűnik és emberek életét menthetné meg. Ugyanakkor eltekintve attól – amitől pedig nem lehet eltekinteni –, hogy embertelen, eljutnánk a kétféle emberi kategória problémájához: a természetes úton létrejött uralkodó típus és a klónozott alkatrész-ember fogalmához, ami már valóban az etika legsúlyosabb kérdéseit veti fel.

Ha az emberiség alkalmazza a családtervezést – és ez szükségszerű volt részben a túlnépesedés, részben a genetikai terheltség miatt –, akkor álszentség volna azt mondani, hogy az emberi méltóság nem engedi meg a klónozás végrehajtását. A klónozás adott szituációban éppoly szükségszerű lehet, mint a családtervezés és veszélyeit a felhasználás módja határozza meg. Ha például egy országban, ahol a túlnépesedés miatt egy házaspárnak egyetlen gyermekét honorálják, míg ha több van, büntetik, a tradíciók és a gazdasági lehetőségek összefonódása miatt a fiúgyermeket előnyben részesítik. Egyszerű citogenetikai módszerrel a fejlődő magzat neme megállapítható még akkor, amikor az egyébként támogatott abortusz végrehajtható. Viszonylag rövid idő alatt a nemi arányok úgy eltolódhatnak, hogy a népesség kihal. Mégsem mondja senki, hogy a citogenetikai vizsgálati módszert nem kellett volna kidolgozni, mert elfogadjuk, hogy hiányában kóros egyedek tömege születne meg. A klónozásnak éppúgy meg lehet a helye az orvostudomány fegyvertárában, csak a felhasználás módját kell szabályozni. Ha egyáltalán lehet.

Dolly volt az egyetlen a Wilmuth által elvégzett 277 petesejt – testi sejtmag fúzióból, mely valóban eredményesnek volt mondható, anélkül, hogy jelenleg már tudnánk élettartamát és termékenységét. Az eredmény semmivel sem rosszabb, de nem is jobb, mint amit Gurdon ért el annak idején békakísérleteiben. Ez azt jelzi, hogy a módszer hatásfoka még gyenge, tehát jelentős anyagi befektetést igényel a klónozott egyed létrehozatala. Tudva azt, hogy a már elég régóta gyakorolt emberi mesterséges megtermékenyítés is jelentős selejttel dolgozik, nem várható, hogy a klónozás emberben gazdaságosabb lesz. Ez kevéssé teszi valószínűvé, hogy a módszert egészségügyi vagy éppenséggel egyedi-másolási célokra tömegméretekben fogják alkalmazni. Vannak biológiai csúcsteljesítmények, melyek felhasználása csak a kiváltságosak számára biztosított. Ilyenné vált például a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők halál utáni mélyhűtése, azaz konzerválása arra az időszakra, amikorra a betegség gyógyíthatóvá válik. Nagyon gazdag emberek ezt a luxust megengedhetik maguknak, anélkül is, hogy az eljárás sikere biztosított lenne. Nincs kizárva, hogy az emberi klónozás is ilyen különleges módszerré válik. Ez természetesen az említettnél sokkal olcsóbb lehet, mert nem az egész testet kell lefagyasztani, hanem csak néhány testi sejtet, melyek magjából a klónozás (felélesztés) szükség esetén megtörténhet. Amennyivel „gazdaságosabb” azonban, annyival kevesebb vigasztalást nyújt a jelenleg véges életet prolongálni szándékozóknak. A testi sejt magjából „kikelő” egyed ugyanis nem saját maga lesz, csak jobb vagy rosszabb hasonmása, koreltolódásos ikertestvére, aki hozzá hasonlóan éli életét, de önálló lény, aki ugyanúgy folytatója a szülő (donor) életének, mint a természetes úton létrehozott gyermek, csak génjeinek nem 50, hanem 100%-át tartalmazza.

Jó-e az valakinek, ha az egyedi emberpéldányok helyett másolatok sokasága népesíti be a Földet? A válasz nyilvánvalóan attól függ, kinek a szempontjából közelítünk a kérdéshez. Az egyedi szülő rendszerint keresi saját magát a gyermekében és szereti látni saját jellegének (külsejének, tulajdonságainak) ismételt kifejeződését. Egymást szerető párok esetében az egyik fél a másik tulajdonságainak megjelenését veszi jónéven a gyermekben. A klónozással minimálisra csökken vagy megszűnik a pár egyik tagja tulajdonságainak megjelenési lehetősége (csak az anyai mitokondriumok által hordozott kód jelenhet meg, ha az apa a sejtmagdonor), ugyanakkor a másiké egyeduralkodóvá válik. Az ivarérettség után párkapcsolatot kialakító élettársaknak így módjuk lehet megfigyelni, milyen lehetett a másik gyermekkorában (természetesen ha eltekintenek attól, amit az eltérő életkörülmények váltanak ki). Az „ugyanolyan, mint a szülő” típusú gyermek egy idő után azonban veszít érdekességéből, sőt kifejezetten unalmassá válik. A fantázia szociális téren abban a kombinációban van, amit az anya és az apa keveredése hoz létre (beleértve a felmenő ágiak génjeinek keveredését is), bár a véletlenszerűség kétségtelenül veszélyeket is rejt magában. Csak saját magukkal vagy élettársukkal teljesen elégedett, jobbat elképzelni sem tudó emberek engedhetnék meg maguknak, hogy ki ne próbálják a variációk eredményét, az önmagukkal elégedetlenek soha.

A klónozás biológiai szempontból (ha a mitokondriális öröklődéstől eltekintünk) az ivartalan szaporodással egyenértékű. Az ivartalan szaporodás a stabil génösszetétel folyamatos fenntartása mellett – ami a halhatatlanság látszatát kelti – alacsonyabb rendű az ivaros szaporodáshoz viszonyítva. A két egyed génjeinek hihetetlen mértékű kombinációs lehetőségei révén létrejött utódok a faj alkalmazkodóképességét növelik, miközben a mutációk zavaró (esetleg letális) hatását csökkentik. Nem véletlen tehát, hogy az evolúció szempontjából fejlettebb élőlények ivarosan szaporodnak. Ha a klónozást ebből a nézőpontból értékeljük, akkor az egyértelműen ellentmond az evolúciónak, mert visszatér az ivartalan szaporodáshoz. A tömegméretű klónozás tehát a társadalmi hátrányoktól eltekintve is, biológialag regresszív, s mint ilyen, a faj szempontjából elfogadhatatlan. Mindez természetesen nem mond ellent annak, hogy az egyedileg végzett klónozás segíthet az átruházott emberi evolúció által károsított biologikum védelmében, amikor értékes – egészséges – tulajdonságokat tárol a klónbankban, és lehetővé teszi a klónozott egyed visszaforgatását a további ivaros szaporodási folyamatba.

A sejtek öregedésével kapcsolatban számos – kísérletekkel is valószínűsített – elmélet született. Az utóbbi időben előtérbe került a teloméra elmélete. A telomérák a kromoszómák két végén helyezkednek el, és megfigyelték, hogy a korral előrehaladólag – minden sejtosztódás alkalmával – fokozatosan rövidülnek. Mivel az ún. halhatatlan sejtekben, mint amilyenek a daganatos vagy transzformált sejtekből előállított sejtvonalak sejtjei, ez a rövidülés nem következik be, feltételezték, hogy a testi sejtek halandósága összefüggésben áll a telomérák rövidülésével, sorkatonai fogalmat használva: a sejtek „vágják a centimétert”. Ezt támasztotta alá, hogy az ivarsejtekben sem történik meg a kortól függő telomérarövidülés. Ez utóbbi azért nagyon lényeges, mert így az utód – életkor szempontjából is – a nulla pontról indul. Mindez annak köszönhető, hogy a „halhatatlan” – és ivarsejtekben telomeráz enzim működik, mely a kromoszómák teloméráit mindig újjáépíti, míg a testi sejtekben ez az enzim nem funkcionál.

Az egyed minőségét a sejtmagban elhelyezkedő gének határozzák meg. Ez azt jelenti, hogy a magtalan petesejt (a benne lévő mitokondriális génektől eltekintve) csak azt a miliőt biztosítja, amely a magdonor génjeinek realizálásához szükséges. Így – elvileg – arra is lehetőség nyílhat, hogy egyik faj sejtmagjának információja egy másik faj petesejtjében manifesztálódjék, azaz, hogy a klónozással áttörhetővé váljék az a gát, amely az idegen fajok közötti megtermékenyítést lehetetlenné teszi. Világosan szólva ez azt jelenti, hogy elképzelhető – bár erre vonatkozólag még semmiféle adat nem áll rendelkezésre –, hogy emberi testi sejt magja például bárány petesejtjében ad információt ember fejlődésére és az emberi embrió akár bárány vagy valamely más gazda-anya méhében fejlődik ki. Ez szükségtelenné tenné a műszaki fejlesztést a klónozással termékenyített petesejt anyán kívüli felnevelése érdekében. Mielőtt még bárki megbotránkozna az emberi méltóság ilyen mértékű megsértése miatt, tudni kell, hogy ennek valószínűsége rendkívül kicsiny. Az anyai szervezet még az azonos fajú megtermékenyítés esetében is idegennek tekinti a kétféle genetikai állományt tartalmazó magzatát, és sokrétű gátló-kiegyensúlyozó mechanizmus tudja csak a normális fejlődést biztosítani. Nem várható tehát, hogy az eltérő fajú embrió (magzat) kihordása problémamentes legyen. Hogy azonban ezt a módszert meg fogják próbálni – akár az anyai védekezőrendszer gátlásával úgy, ahogy azt szervátültetések esetében szokták csinálni –, az szinte biztosra vehető.

Egypetéjű és kétpetéjű ikrek összehasonlító vizsgálatával szokták keresni a választ arra a kérdésre, hogy mennyiben döntő a gének vagy a környezet hatása egy ember tulajdonságainak megnyilvánulására vagy egyes betegségek megjelenésére. E vizsgálatokból nyilvánvalóvá vált, hogy még olyan fertőző betegségek, mint a tuberkulózis esetében is döntő a gének (hajlam) szerepe, és olyan környezeti-kulturális hatásoknak kitett tulajdonság, mint az ízlés is alapvetően gének által befolyásolt, mert többezer kilométer távolságban és eltérő körülmények között nevelkedett egypetéjű ikrek is – nagy valószínűséggel – hasonló jellegű nyakkendőt választanak vagy cigarettamárkát szívnak. Míg a természetes ikrek eltérő környezetben történő neveltetése ritkaságszámba megy, addig emberi klónozás esetében hihetetlenül sok genetikailag azonos egyed kerülne eltérő környezeti hatások alá. Ez nemcsak azt mutatná meg az eddigieknél világosabban, hogy mi a genetikai és mi a környezeti tényezők meghatározó hatása, hanem választ adna azoknak, akik a klón-emberek védelmében arra hivatkoznak, hogy a környezet hatása úgyis eltérővé teszi őket. Kétségtelen ugyanis, hogy valami eltérés a környezet hatására várható. Nem valószínű mégsem, hogy ez megrendítené a genetikai azonosság által kiváltott uniformitást. Van azonban valami, ami ehhez hozzásegíthet, és ez a testi sejtekben felnőttkorra létrejött mutáció. E mutációk az egyes testi sejtekben eltérőek lehetnek, ami nem feltétlenül vezet a saját – felnőtt – környezetben e sejtek eltérő működéséhez. Akkor azonban, amikor a teljes genetikai program újraindul, ez jelentős – akár alaki, akár tulajdonságbeli – eltérésekhez vezethet. Egyáltalán nem kizárt, hogy a 277 magátültetésből egyetlen normálisnak látszó egyed kifejlődése sem kizárólag technikai problémára vezethető vissza: lehetséges, hogy éppen a nem rutin funkcióban részt vevő, de az egyedfejlődés szempontjából fontos (felnőtt állatban már zárt, de a klónozáskor reaktivált) génekben létrejött mutációk sokasága okozta azt.

Alig több, mint negyven éve történt meg az alapvető felismerés a DNS-ről, mint a gének szubsztrátumáról, illetve arról a mechanizmusról, amelynek révén a genetikai információ tárolódni és átadódni tud. Ez a négy évtized hihetetlen mennyiségű és minőségű biológiai információt tárt fel, egzakt tudománnyá formálva a biológiát. Az ember számára minden tudás, így minden tudomány felbecsülhetetlen értéket képvisel, mégis talán a legizgalmasabb, mert hozzá legközelebb álló az, amely az életet tanulmányozza. A biológiai kutatások az élet mechanizmusait vizsgálják, feltárják az alapvető törvényszerűségeket, melyek az egész élő világra, vagy annak csak egyes képviselőire érvényesek. Minél általánosabb egy felismerés, annál nagyobb a jelentősége, gondoljunk itt a genetikai kód megfejtésére, a génműködés szabályozásának felismerésére stb. E felismerésekhez hasonlítva Dolly megszületése elenyészően csekély jelentőségű, egy szenzáció, mely természetes következménye az alapvető biológiai felismerések birtoklásának és a technikai fejlődésnek. Ugyanez persze elmondható egy olyan hihetetlenül nagy vállalkozásról is, mint a HUGO program, melynek keretében a mintegy 100 000 emberi gén feltérképezése folyik és belátható időn belül be is fejeződik. Mégis az alapvető és általános biológiai felismerések ezen szenzációs eredményekben kristályosodnak ki, mert az ember ugyan tudásra szomjas, azonban nem önzetlen: a tudomány – és ez minden tudományra vonatkozik – eredményeit saját céljai érdekében hasznosítani akarja. Bár az ember ezt általában jólétnek, élvezetnek, gyönyörnek, haladásnak, karriernek stb. nevezi, mindez a gének „göngyölegének” sikeresebb túlélését segíti elő, ezáltal a gének túlélését és elterjedését is. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk – és hogy is tehetnénk másként, hiszen a nagy felismeréseket és nagy szenzációkat egyaránt az EMBER hozza létre –, a klónozás nem egyszerűen szenzáció, hanem mérföldes lépés a biológiai ismeretek alkalmazása területén.