Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

1.1.2. a jólét és „jóllét” összefüggései a modern ipari társadalmakban

A felvilágosodás eszméinek hatására a tudományos, gazdasági fejlődést célként tűzték ki, és azt feltételezték, hogy a fokozódó „jólét” a „jóllét” (well-being) jelentős javulásával fog együtt járni. a 20. század során a gazdasági, ipari, anyagi fejlődés soha nem látott eredményeket ért el, és ma már olyan anyagi helyzetet tesz lehetővé az un. „fejlett” társadalmak többsége számára, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.

A nemzetgazdaság egy bizonyos jóléti szintjéig valóban javult az emberek „jólléte”, azonban afölött már egyáltalán nem javult sem az Amerikai Egyesült Államok, sem Nyugat-Európa lakosainak elégedettsége, jólléte, sőt az utóbbi évtizedekben az adaptáció zavaraiból eredő mentális tünetek és panaszok a civilizált világ országaiban egyre gyakoribbá váltak, és ez az életminőség rosszabbodását eredményezi, főleg a társadalom viszonylag rosszabb helyzetű rétegeiben (Pikó, 2002). Gregg Easterbrook több könyvében, legutóbb a „The Progress Paradox”, fejlődési paradoxon című kötetben elemzi igen szellemesen azt a jelenséget, hogy miközben az életfeltételek folyamatosan javulnak a nyugati társadalmakban, az emberek nem érzik jobban magukat, sőt egyes mutatók szerint egyre boldogtalanabbakká válnak.

Mi lehet a magyarázata ennek az ellentmondásnak? Szervezetünk az ember megjelenése óta, de legalábbis az általunk nagyjából ismert eddigi kétezer-háromezer éves története során alakította ki azt az egyensúlyi állapotot, amely a nehézségekkel való megküzdésre, sőt folyamatos fejlődésre tette alkalmassá. Ennek a hatalmas időfolyamnak csupán elenyésző töredéke az az időszak, amelyet a modern életforma jellemez.

Erre az életminőség szempontjából alapvető kérdésre az evolúciós pszichológia adja a legvilágosabb választ. Míg az emberiség genetikailag évezredeken át a vadászó-halászó, illetve földműves életformához alkalmazkodott, szervezetünk megtanult gyorsan reagálni a fizikai veszélyekre. Napjainkban génjeink igen nehezen tudnak megbirkózni az utóbbi évszázadban tapasztalt igen gyors, és elsősorban pszichológiai válaszokat igénylő kihívásokkal. A kihívás alatt teljes életforma váltást kell értenünk: a korai anya-gyermek kapcsolat megváltozását, a lakóhelyi és munkahelyi környezet urbanizálódását, a nagycsalád értékátadó szerepének jelentős gyengülését, a tömegtájékoztatás norma és értékközvetítő szerepének előtérbe kerülését. Mindezek a jelenségek az emberi adaptációs képességeket rendkívül súlyos, és korábban nem tapasztalt szakítópróbának teszik ki, ami az adaptáció zavaraiból származó egyensúlyvesztés pszichológiai és élettani következményeit eredményezi. A pszichológia és az élettan találkozási pontja: krónikus stressz és idő előtti halálozás – a Közép-Kelet-európai egészség paradoxon (Kopp M, Réthelyi J: Where psychology meets physiology: chronic stress and premature mortality – the Central-Eastern European health paradox, Brain Research Bulletin, 62, 351–367) című cikkünkben olyan modellt javasoltunk, amely a különböző tudományterületeken más és más elnevezésekkel megjelölt, az adaptáció tartós zavarának jeleként kialakuló krónikus stresszállapot lényegi jellemzőire koncentrál. Ugyanazt a jelenséget a pszichiátria depressziónak, a pszichológia tanult tehetetlenségnek, vitális kimerültségnek vagy kontrollvesztésnek, a szociálpszichológia relatív deprivációnak nevezi. A lényeg azonban mindezen jelenségekben, hogy a modern életfeltételekhez való alkalmazkodás kudarca, elsősorban a lemaradó rétegekben az életminőség olyan fokú tartós romlásával jár együtt, amely nem csupán jelentős szenvedést jelent számukra, hanem alapvető szerepet játszik a korai egészségromlásban és az idő előtti halálozásban.

Az utóbbi időben egyre több tanulmány emeli ki a krónikus stressz és depresszió közötti párhuzamot. A depresszió kialakulásában a gyermekkori, családi háttér, az egyén megbirkózási, coping képességei, szociális kompetenciája és az életesemények meghatározó szerepet játszanak. Mivel az önértékelés attól is függ, hogy az ember milyen célokat tűz ki maga elé, mikor érzi magát sikeresnek, az énideál, a célok, értékek szerepe a depresszió megelőzése szempontjából alapvető.

Randolf Nesse (2004), az evolúciós pszichológia egyik legkiválóbb képviselője a „füst detektor” elv segítségével mutatja be a mai ember helyzetét. A füst detektor célja, hogy a tűz legelső jeleire felhívja a figyelmet, és akkor működik megfelelően, ha már a legkisebb füstöt is jelzi, annak árán is, hogy számos esetben téves pozitív eredményt ad. Szervezetünk ugyanígy reagál „alarm” jelzéssel a várható veszély első jeleire, ebben azonban a korábbi élményeknek, a szubjektív minősítésnek alapvető szerepe van. Az embert az állatvilágtól megkülönböztető jelenség, hogy a jövőben bekövetkező veszély előjeleire ugyanúgy vészreakcióval válaszolhatunk, mintha a veszély jelenvaló lenne. A modern világ gyakran igen nehezen kiszámítható körülményei között, a tömegtájékoztatás negatív üzenetei hatására, vagy a kevés biztonságot adó gyermekkori fejlődés eredményeként igen sokan reagálnak ilyen téves pánik, veszély reakciókkal a bizonytalanság, betegség, társadalmi lemaradás gondolatára.

A verseny, a valóban soha nem látott gazdasági fejlődés eredményeképpen olyan társadalmak jöttek létre, amelyek csak nagyon korlátozottan felelnek meg az emberi személyiség, az önálló, környezetét alakító, kreatív alkotó ember fejlődésének, sőt, a „fogyasztói” embertipus szinte nagyipari előállításának kedveznek. Modern paradoxon, hogy az érett személyiség nem ideális fogyasztó, az ideális fogyasztó a kapcsolataitól, céljaitól megfosztott, magányosan szorongó ember. Az az ember, akinek nincsenek hosszú távú céljai, aki nem bízik senkiben, akit ellenségesség, unalom, öncélú izgalomkeresés jellemez és a kapcsolatokat is fogyasztási cikknek tekinti, igen könnyen manipulálható, befolyásolható. A tanult tehetetlenség lelkiállapota és élettani következményei magyarázzák, hogy különösen a gyorsan átalakuló társadalmakban, mint Magyarországon az elmúlt évtizedekben, a krónikus stressz, amelyet legmegfelelőbben a depressziós tünetegyüttessel mérhetünk, lényegesen gyakoribbá vált. Saját vizsgálataink eredményei szerint, ugyanazzal a Beck Depresszió Kérdőívvel vizsgálva 1988-ban még csak a felnőtt magyar népesség 2,7%-a panaszkodott súlyos, feltétlenül kezelésre szoruló depressziós tünetegyüttesről. Ez az arány 1995-ben már 7,1%-ra emelkedett, és ugyanezt az arányt találtuk a legutóbbi, 2002-es felmérésünk során is. A klinikai vizsgálatokkal validált kérdőíves adataink szerint a megkérdezettek 13%-a tekinthető klinikailag depressziós betegnek, további 17% depressziós tünetektől szenved, amelyek életminőségét jelentősen rontják, de még nem beteg. A teljes népesség körülbelül 70%-a nem depressziós, lelkileg egészséges. Ez egyben azt is jelenti, hogy a mai magyar népesség mintegy egyharmada szenved olyan, az életminőséget jelentősen rontó tünetegyüttestől, amely a korai halálozás szempontjából is igen jelentős veszélyeztető tényező (Kopp, 2001, 2003). Igen fontos tehát, hogy mindent megtegyünk a mai magyar drámai egészségromlás hátterében kimutatható krónikus stressz, depressziós tünetegyüttes felismerésére és minél korábbi megelőzésére és kezelésére.

(A kérdéskört részletesen tárgyalják a könyv későbbi fejezetei: többek között Kopp és mtsai → 3.1. fejezet, Réthelyi és Kopp → 3.3.2. fejezet, Kovács és Jeszenszky → 3.3.3. fejezet, Purebl és Kovács → 6.2. fejezet.)

Ma a világon 450 millióra becsülik a pszichiátriai betegek számát, négy ember közül egy szenved élete során valamilyen lelki betegségben. A munkaképesség csökkenés leggyakoribb oka a depresszió, ez a megbetegedés ma negyedik a tíz legnagyobb társadalmi terhet jelentő betegség közül, de az előrejelzések szerint 20 éven belül a második helyre fog kerülni ebben a sorrendben. Az egész világon közel 70 millió ember és környezete szenved alkoholfüggőségben, 10-20 millió ember kísérel meg öngyilkosságot évente, közülük egymillióan – közöttük serdülők és fiatalok – halnak meg öngyilkosság miatt. A WHO előrejelzések szerint a 2000 utáni évtizedben az egészségügy legsúlyosabb problémái a lelki betegségek, ezen belül is a depresszió és következményei lesznek (Murray, Lopez, 1996).

A stressz, mint kihívás alapvető a fejlődéshez, ha folyamatosan képesek vagyunk megbirkózni a nehézségekkel. Ezért a megbirkózás, „coping” a stressz ikerfogalma, a stresszelmélet egyik legfontosabb összetevője. a stressz akkor válik kórossá, ha nem vagyunk képesek megbirkózni az újszerű, veszélyeztető helyzettel, illetve a krónikus stressz, a kimerülés fázisa egyértelműen károsító hatású. A modern stresszelmélet kulcsfogalma a kontrollvesztés. Az, hogy egy nehéz, újszerű élethelyzet milyen reakciókat vált ki, alapvetően az egyén megbirkózási készségeitől függ. Fontos hangsúlyozni, hogy az ember esetében nem egyszerűen alkalmazkodásról van szó, hanem arról, hogy céljaink megvalósítása során hogyan tudunk megküzdeni a nehézségekkel, ezt nevezzük allostázisnak. Ha kialakul a sikeres megküzdés, megbirkózás képessége, egyre nehezebb célokat tűzhetünk ki magunk elé, és az eredményesség élménye fokozza énerőnket, kompetencia élményünket, hatékonyságunkat.

Amennyiben az érzelmileg negatív helyzetet aktivitáson keresztül kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak minősítjük, vagy azért, mert nem ismerjük a helyes megoldást, vagy mert az ehhez szükséges cselekvésre nem érezzük képesnek magunkat, szorongással reagálunk. Ha ismételten nem vagyunk képesek a negatív helyzetek megoldására, a „tanult tehetetlenség” (Seligman, 1975) állapota alakulhat ki, amelyet a depresszió legjobb modelljének tekintenek.

A tartós, hosszan tartó kontrollvesztés élménye elkerülhetetlen, érzelmileg negatív helyzetekben, a reménytelenség, magárahagyottság érzése a későbbi helyzetekre is áttevődik, és kimutatható élettani változásokkal is jár.

A veszélyeztetettséget fokozza a kora gyermekkori szeparáció az anyától. A korai szülővesztés, negatív családi légkör, gyermekkori bántalmazás fokozza a „tanult tehetetlenség”, a depressziónak megfelelő lelkiállapot kialakulását. A depresszió szociális stressz modellje szerint a korai anya-gyermek kapcsolat zavara fokozza a depresszió iránti sérülékenységet. A kötődéselmélet ezen a modellen keresztül bizonyítja a biológiai és pszichológiai tényezők igen szoros összefüggéseit. Ennek a jelenségnek kitűnő áttekintését adja Keverne fejlődésbiológiai és fejlődéslélektani tanulmánya, amely azt elemzi, hogyan vált az emberi agy saját evolúciós sikerének áldozatává a modern társadalomban (Keverne, 2004).

A tanult tehetetelenség mellett egy másik fogalom az ún. „tanult leleményesség”, sikeresség, eredményesség, tanult optimizmus vált a mai, pozitív pszichológia egyik központi fogalmává (Pikó, 2004). Ennek a készségnek az elsajátítása szintén a nevelés, az önnevelés eredménye (Seligman, 2004). A pozitív pszichológia nemzetközileg elismert képviselője a Chicagói Egyetem professzora, Csikszentmihályi Mihály (1997), akinek az optimális élménnyel, bevonódással kapcsolatos kitűnő könyvei gyakorlati eszközöket nyújtanak a tanult sikeresség, eredményesség eléréséhez.

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero