Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

5.2.2.1.1. Bevezetés

Sajnos méltatlanul keveset foglalkozik a szakirodalom a súlyos betegek mellett dolgozó szakemberek mentálhigiénéjével. Az egészségügy gyógyításra orientált – és ebben a rendszerben a gyógyíthatatlan betegek, és az őket kísérők pszichés gondozása nem kap kellő figyelmet. Nem kapnak segítséget ahhoz, hogyan dolgozzák fel magukban a stresszel teli helyzeteket és a betegek elvesztését. Elvétve található pszichológus, mentálhigiénés szakember a súlyos betegekkel és a haldoklókkal foglalkozó kórházi osztályokon. A kudarcokkal és a sorozatos veszteségekkel küzdő segítők körében magasabb a szomatikus morbiditás (elsősorban a szív- és érrendszeri és a daganatos betegségek számának növekedése miatt), növekszik a pszichés morbiditás aránya (elsősorban az addikciók, a depresszió, a pánikzavar, a hipochondria és a poszttraumás stressz szindróma arányának növekedése miatt), valamint magasabb a halálozás (a szomatikus betegségek, az öngyilkosság és a balesetek számának növekedése miatt) (Devan 1993, Zisook, 1995). Az egészségügyi intézményekben rohamosan növekszik az ellátandó súlyos betegek száma, ezáltal a velük történő – érzelmileg is rendkívülien igénybe vevő – kommunikáció (verbális és nem verbális) időtartama, gyakorisága; nő az elsajátítandó szakismeretanyag; további, halmozódó stresszt okoznak a fokozódó munkaszervezési nehézségek és az egészségügy elüzletiesedése, valamint a hivatás és a magánélet közötti egyensúly megtalálásának és megtartásának nehézségei. Jóllehet ismerjük a fenti – munkával összefüggő – jelenségek és folyamatok stressz-keltő szerepét, de azt nem, hogy pontosan hogyan, milyen területeken befolyásolják az egészségügyi dolgozók testi- és lelkiállapotát (Shanefelt és mtsai 2003, Ramirez és mtsai 1995).

Az bizonyos, hogy napjainkban a mind túlterheltebbé váló egészségügyi szakemberekkel kapcsolatos elvárások egyre fokozódnak: elsősorban és főként gyógyítsanak, legyenek jól képzettek, tapasztaltak, empatikusak, kreatívak, és hatékonyak. Ugyancsak rendelkezzenek megfelelő kommunikációs készséggel, és legyenek együttműködők betegeikkel, kollégáikkal és a hozzátartozókkal, eközben bizonyuljanak fáradhatatlanoknak. Az is kimondatlan elvárás, hogy – elsősorban az orvosok és a nővérek – védjék meg betegeiket a fájdalmaktól, a félelmektől, a kiszolgáltatottságtól, a reménytelenségtől, a visszaeséstől, a további betegségektől és a haláltól. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a nemzetközi vizsgálatok szerint az orvosok, a nővérek és a gyógyító team többi tagja közül sokan (a vizsgált személyek 30-80%-a) érzelmileg és intellektuálisan kiégett, emiatt jórészt diagnosztizálatlan és kezeletlen pszichiátriai, pszichológiai, pszichoszomatikus és szomatikus tünetekkel küzdenek.

A kiégés folyamatával és következményeivel foglalkozó hazai tanulmányok drámai képet festenek az egészségügyi dolgozók pszichés veszélyeztetettségéről (Fekete 1991, Riskó 1995, 1999). Buda Béla, aki Magyarországon a mentálhigiéné úttörőjének tekinthető, külön tanulmányokat szentelt az orvosok alkohol- és drogabúzusának (Buda 1995, 1998). Hézser Gábor különböző nemzetközi vizsgálatok eredményei alapján arra mutat rá, hogy a nők, és különösképpen a segítő foglalkozású nők fokozottan veszélyeztetettek a kiégés szempontjából (Hézser 1996). Marie de Hennezel és Singer Magdolna írásaikban a súlyos betegekkel foglalkozó kísérő személyzet érzelmi bevonódásával, a kapcsolat mélységével, intimitásával, a közelség és távolság kérdésével foglalkoznak (Hennezel 1997, 1998, Singer 2001).

A tanulmányok egy másik köre az egészségügyi szakemberek halálfélelmét, halállal kapcsolatos szorongását, ennek felmérését célozza meg (Nagy 1994, Temesváry 1996, Békés 2000, Kolosai mtsai 2002). Ezek a vizsgálatok kitérnek arra is, hogy egyes kutatások szerint az orvosi hivatás választásakor szerepet játszhat a fokozott halálfélelem (az orvos gyógyítja a betegeket, így bizonyos értelemben szembeszáll a halállal), de általánosságban a végzett orvosok körében is kifejezettebb a halálfélelem, mint az egyéb foglalkozású személyekben. Ez is befolyásolja a súlyos betegekkel való kapcsolataikat. Parkes felmérése szerint a nővérek munkájuk egyik legjelentősebb stresszforrásának a haldoklók gondozását tartják (Parkes 1985). Hasonló képet mutatnak az orvosok körében végzett felmérések is: számukra is jelentős nehézséget jelent a haldoklók ellátása során például a betegek érzelmi labilitása, a düh kezelése, a kezelés visszautasítása, a rossz prognózisról való beszélgetés, az elhunyt beteg hozzátartozóival való kommunikáció. (Burton 1997, Ahrens 1997)

Előző OTKA kutatásunkban az ápolók, a medikusok és az orvosok halállal és haldoklással kapcsolatos attitűdjével foglalkoztunk kérdőíves módszer, valamint mélyinterjúk segítségével. A kutatás célja kettős volt:

megvizsgálni, milyen mértékben készítik fel az ápolókat és a leendő orvosokat képzéseik során ezeknek a problémáknak a kezelésére;
felmérni, hogyan hat az egészségügyi dolgozóknak a haldoklókkal való kapcsolatára az, hogy képzésük során nem készítik fel őket megfelelően a haldokló betegek speciális szükségleteire, a velük való kommunikációra.

A vizsgálatok eredményei igazolták, hogy az egészségügyi szakképzés, illetve a felsőoktatás során nem készítik fel megfelelően az egészségügyi szakembereket a reménytelen állapotú betegekkel való foglalkozásra, és a halállal való szembesülésre. A felmérés idején, 2000-ben a csaknem 7000 órás orvosi curriculum során 34 óra (az összóraszám 0,49%-a); a 4600 órás ápolóképzés során 33 óra (0,7%) jutott a fájdalomcsillapításra, a tüneti kezelésre, a haldokló pszichés gondozására, az ezzel kapcsolatos etikai kérdésekre és kommunikációra, valamint a halál és gyász témakörére.

Ennek következtében az egészségügyben dolgozók sokszor nem tudják a munkájuk során adódó – a veszteségekkel kapcsolatos – súlyos problémáikat megfelelő módon kezelni; ennek egyik jeleként például elkerülik a súlyos betegekkel való kommunikációt. A felkészületlenség a halálfélelmet erősíti bennük, amely mind betegeik, mind hozzátartozóik, mind saját halálukkal kapcsolatban igen erősen megnyilvánul. Mindezzel a kutatók célja az volt, hogy ráirányítsák a figyelmet ezekre a problémákra és elősegítsék e kérdéskör graduális szinten való oktatását (Bognár és mtsai 2001, Hegedűs és mtsai 2001, 2002, Pilling és mtsai 2001).

A nővér az ápolás női bázisa, aki a fejlődő, egyre több követelményt támasztó egészségügyben is hierarchikus rendszerben dolgozó, kismértékű önrendelkezéssel jellemezhető szakember (Field 1994). Különösen az intenzív osztályokon és az onkológiai osztályokon kell a nővéreknek a nagyszámú, súlyos beteg ellátásának felelősségével, a tehetetlenséggel és a gyásszal megküzdeniük. A tehetetetlenség érzése különösen olyankor jelentkezik a nővérekben, amikor a gyógyíthatatlan, terminális állapotban lévő beteg panaszait, tüneteit nem sikerül megfelelő mértékben enyhíteni, megszüntetni. A tehetetlenség érzése krónikus fáradtsághoz, megsemmisülési érzéshez, lázadáshoz, haraghoz, elkerülő magatartáshoz is vezethet, főleg, ha érzelmileg és emberileg magukra maradnak a nővérek (Ferro 1998).

A nővéreknek gyakran kell szembesülniük betegeik kezeléseinek kudarcaival, és pácienseik elvesztésével. A Kübler-Ross által leírt gyászfolyamattal nemcsak a hozzátartozóknak, hanem a szakembereknek is meg kell küzdeniük, és erre a modern egészségügy kevés lehetőséget és segítséget ad. Ferro vizsgálatai alapján a vizsgált személyek (50 onkológiai nővér) 33%-a említett lelki tüneteket, 42%-a testieket. A vizsgált nővérek fele úgy ítélte meg, hogy lelki kiégési szindrómája van, és tüneteik leginkább a magánéletükben jelentkeztek (Ferro 1998).

Az orvos felelősséggel irányítja a kezelő csoportot (nővér, asszisztens, gyógytornász, pszichológus,stb.), a betegek kivizsgálását, kezelését, rehabilitációját, ellenőrzését, valamint a palliatív kezelésben részesülők/haldoklók ellátását, miközben maga is részt vesz a napi feladatok megoldásában. Általános jelenség, hogy intenzíven fejlődik a technika, a terápiák hatékonysága, de most is szembesülnünk kell betegeink egy részének gyógyíthatatlanságával, végstádiumba kerülésének összetett nehézségeivel és halálával. tehát intellektuális, fizikai és érzelmi terheléssel egyaránt számolnia kell annak, aki orvosi tevékenységre vállalkozik. De addig, amíg az orvosokat képzésük folyamán nem készítjük fel eléggé a korszerű pszichológiai ismeretek és gyakorlati tapasztalatok átadásával az egész ember gyógyítására, addig hiába várjuk el, hogy megfeleljenek a holisztikus szemlélet elvárásainak, a team munka követelményeinek és a lelki kiégés önerőből történő megelőzésének (Riskó 1999).

Az orvosi pálya elnőiesedése évtizedek óta megfigyelhető, és az orvosi hivatás igen nagy kihívást jelent az orvosnőknek. Számukra a legnehezebb szakasz a pályakezdés, amelyet anyagi nehézségek, jelentős munkahelyi igénybevétel, a szakvizsga megszerzésének szükségessége és a családalapítás összeegyeztetésének nehézségei jellemeznek. A szerepkonfliktus magába foglalja a munkahelyi megfelelés, a szakvizsgára készülés és a gyermekkel/gyermekekkel otthon töltött idő egyidejű, „elég jó” megoldásának lehetetlenségét. A lelki kiégés megelőzésének szempontjából fontos a további adatok ismerete is: hány órát töltenek munkával egy átlagos hétköznapon, mennyi időt tesz ki a túlóra, az ügyelet, hány mellékállása van az orvosnőknek. Ezen összetett terhelés miatt a vizsgált orvosnők számos lelki és testi panaszról, tünetről számoltak be a kutatóknak (Molnár, Feith 2000) (→ Győrffy és Ádám 5.2.2.2. fejezet). A fiatal orvosok hivatással összefüggő disztresszét a legátfogóbban Ausztráliában, 2001-ben vizsgálták (The student 2002). A kutatás alapján az ausztrál fiatal orvosok leggyakoribb egészség-problémái a következők: visszaélés egyes gyógyszerek ön-alkalmazásával (nyugtatók, altatók, antidepresszánsok), pszichés nehézségek (legáltalánosabb az alkohol-probléma), testi tünetek, melyek veszélyeztetik orvosi hivatásuk sikeres folytatását is. A kutatók jellemzőnek találták, hogy a fiatal orvosok túl sok munkaórában, túl intenzíven dolgoznak, miközben rokoni/emberi kapcsolataik beszűkültek, érzelmileg sivárosodni kezdtek, izolálódni kezdtek szűkebb környezetüktől és a társadalomtól. A kutatók összegzése alapján valamennyi egészségügyben dolgozó – de elsősorban a közvetlen kollégák – feladata a bajba kerülők, bajban lévő kollégák felismerése, a segítő szakemberek listájának kialakítása, a specialisták eléérhetőségének biztosítása. A megbetegedett kolléga nehézségeinek hárítása, illetve büntetése helyett az egyénhez alakított segítségadásra van szükség. Hazánkban első lépésként az egészségügyben dolgozók lelki kiégésének felmérésére van szükség, valamint az ezirányú megelőzés kiterjesztésére és hatékonyságának fokozására a graduális képzésben.

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero