Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

5.2.2.1.5. Az egészségügyi dolgozók életminőségének javítására irányuló módszerek

Milyen módon lehet elősegíteni, hogy az egészségügyi dolgozók a pszichés terheiket hatékonyabb módon tudják kezelni? Mivel a súlyos betegek folyamatos pszichés gondozása, a veszteségekkel való szembesülés és a gyászmunka speciális szakmai ismereteket igényel, ezeket a graduális képzés során kellene elsajátítaniuk az egészségügyi dolgozóknak. az oktatás fókuszába a következő témaköröket érdemes állítani (Barnard és mtsai 1999, Billings és mtsai 1997):

sajátos pszichológiai, szociológiai, kulturális és spirituális kérdések,
kommunikációs készségek fejlesztése,
a leggyakoribb tünetek megelőzése, felismerése, kezelése,
etikai kérdések,
önismeret és önreflexió.

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében például – az általános kommunikációs, etikai és pszichológiai képzést kiegészítendő – 2003 szeptemberétől 30 órás, kreditpontos kurzust vezettünk be orvostanhallgatók számára A terminális állapotú daganatos betegek palliatív ellátása címen. Az oktatók a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetéből, a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikájáról, a Semmelweis Egyetem, II. sz. Gyermekklinikájáról, valamint a magyarországi hospice-ok vezető szakemberei közül kerültek ki. Az első kurzus résztvevői között nem csak orvostanhallgatók, hanem szociális munkás hallgatók és érdeklődő orvosok is voltak. Ideális esetben e kérdések oktatása nem ér véget a graduális képzéssel, hiszen az egészségügyi dolgozók mindennapi munkájukban sorozatosan találkoznak stresszel teli helyzetekkel, kudarcokkal, és ez számos további, gyakorlati kérdést vet fel számukra, és természetesen e terület ismeretei is fejlődnek. Mindezek indokolttá teszik, hogy az ilyen jellegű oktatás részévé váljon a posztgraduális képzéseknek is. D. Razavi és N. Delvaux speciális pszichológiai tréningprogramjaik tapasztalatairól számoltak be, amelyek során kognitív, tapasztalatokon alapuló, viselkedéses és támogató képzési technikákat alkalmaztak (Razavi és mtsai 1991, Delvaux, Razavi 1997). Készségfejlesztő gyakorlataik elsősorban a meghallgatást, az empátiát, a kulcskérdésekre adott válaszokat, valamint a bátorítás megfelelő módjait foglalják magukban. Kutatásaik során arra a következtetésre jutottak, hogy a képzések hatása akkor tartós, ha a módszereket kombinálják, és a képzéseket ismétlik. Egy négy éven keresztül folyó, évente ismételt vizsgálat szerint a képzések attitűdökre gyakorolt pozitív hatása tartós, az orvosegyetemi képzés egésze alatt szignifikáns mértékben fennmarad az ilyen képzésben nem részesült kontroll csoporthoz képest. A legtöbb vizsgálat megerősíti, hogy az ilyen típusú képzések hatására jelentősen fejlődnek a résztvevőknek a súlyos betegekkel, valamint azok hozzátartozóival kapcsolatos attitűdjei. Az is bizonyítást nyert, hogy eredményesebben ismerik fel, és hatékonyabban, empatikusabban kezelik a betegek pszichés reakcióit; a képzés jelentősen javítja kommunikációs készségeiket, és a veszteségekkel való szembesülést (Billings, Block 1997, Kaye, Loscalzo 1998, Durand és mtsai 1990, Dickinson, Pearson 1977, Maguire és mtsai 1996).

1994 óta szervezünk hospice tanfolyamokat, elsősorban ápolónők számára. A nagy népszerűségnek örvendő képzéseket eddig kb. 3000 egészségügyi dolgozó végezte el. A népszerűség egyik oka, hogy stressz-kezelő kommunikációs tréninget is tartalmaz a tanfolyam, amely a haldokló beteggel való kommunikáció sajátosságait célozza meg. az egyik tanulságos önismereti gyakorlat arról szól, hogy a résztvevők mennyi energiát szánnak a munkájukra, egyéb tevékenységeikre, más emberekre és saját magukra. A gyakorlat második része szerint el kell osztaniuk a szeretetüket az említettek között. Általában kiderül, hogy energiájuk nagy részét a munkájukra fordítják (a munka szeretete már nem ennyire egyértelmű). Rengeteg energiát és szeretetet fordítanak családtagjaikra és betegeikre. a saját magukra fordított energia és az „önszeretet” azonban rendkívül kicsi: 5–10%-ot tesz ki. A társadalom, a munkahely és a család ezt az önfeláldozó magatartást várja el tőlük, amibe sokan közülük előbb-utóbb fizikailag és/vagy pszichésen belerokkannak. a gyakorlatok során a résztvevőkben tudatosítjuk ezeket a veszélyeket.

Az egészségügyi személyzet pszichés terhei csökkentésének egyéb módjai között nagyon fontos a család és a munkahely támogató funkcióinak erősítése. Ugyanis lélektani mechanizmusok közvetítésével a betegek, a szakemberek és a hozzátartozók (betegeké, szakembereké) között verbális és nem verbális kommunikáció egyaránt zajlik, „mindenki hat mindenkire” (Riskó 1995, 1999). A munkahely támogató funkciójához tartozik a megfelelő munkaszervezés megvalósítása és fenntartása, az egyéni és csoportos megbeszélések, valamint különböző stresszkezelő tréningek szervezése és lebonyolításának támogatása. A legfontosabb intervenciók: lehetőséget adni arra, hogy a szakemberek kibeszélhessék felgyűlt szorongásaikat – a különböző nehéz esetek kapcsán – az esetmegbeszélések, a Bálint-csoport, a szupervízió, vagy megfelelő szakemberrel végzett pszichoterápia segítségével. Emellett legalább ugyanilyen jelentőségű azoknak a módszereknek az elsajátítása, amelyek segítségével a nehéz, stresszes helyzetek után az illető személy fel tud oldódni, ki tud kapcsolódni, vagyis a saját mentálhigiéné ápolásának támogatása (Debrecenyi 2001, Gorell Barns 1991, Hegedűs 2000, Hézser 1996).

Az Onkológiai Intézetben az elmúlt tíz évben graduális és posztgraduális oktató programokat dolgoztak ki az egészségügyi szakemberek számára. Az elméleti és gyakorlati onkopszichológiai képzés magába foglalja a betegek lelki tüneteinek felismerési szempontjait és kezelésének módszereit, bizonyos testi tünetek lelki hátterének felderítését (pl. nehezen csillapítható fájdalom, fokozódó mellékhatások), a súlyos, illetve gyógyíthatatlan betegekkel történő kommunikáció sajátosságait (pl. a rossz hír közlése, kezelésváltás megbeszélése), a betegekkel történő támogató beszélgetés fő témáit és lépéseit (pl. új életmód kialakítása, a fontos emberi kapcsolatok megőrzésének kérdései), onkopszichológiai alapismereteket, eset-ismertetéseket, szervezési tudnivalókat, a kiégési tünetcsoport megelőzésének és kezelésének útjait, a szupervízió fogalmát és funkcióit (született erre a speciális onkológiai kommunikációs tréningre egy amerikai elnevezés:‘oncotalk’) (Back, 2003).

A szemléletformálást orvostanhallgatókra, pszichológus-hallgatókra, gyógytornász-hallgatókra is kiterjesztettük. Az „onkopszichológiai alapismeretek” téma (elmélet, gyakorlat) bekerült a leendő klinikai szakpszichológusok, és onkológusok tanrendjébe is. Szakmai konzultációval támogatjuk az onkológiai betegek komplex ellátásával kapcsolatos szakdolgozat írók munkáját is. Új „szolgáltatásként” honlapot alakítottunk ki, elsősorban a betegek és a hozzátartozók számára (www. bencium.hu/onko- pszichologia), és egyre több alkalommal kerül sor elektronikus kommunikációra a betegekkel és hozzátartozóikkal pszichoszociális témakörben.

Hangsúlyozni kívánjuk, hogy elméleti ismeretek átadása megfelelő gyakorlatok, különösen visszajelzések adása nélkül nem hatékony, akár káros hatású is lehet. A megfelelő (még a kulturális különbségeket is figyelembe vevő) orvos-beteg kapcsolat, a közöttük kialakuló „elég jó” kommunikáció nemcsak a páciens és az érzelmileg szintén túlterhelt hozzátartozói számára fontosak, hanem valójában ez segíti megőrizni az egészségügyi dolgozók munkával kapcsolatos motiváltságát, egészséges testi- és lelkiállapotát, megelőzni a lelki kiégésüket.

Walker (1996) tanulmányának eredményei már évekkel ezelőtt bizonyították az egészségügyi dolgozók komplex edukációjának szükségességét és nehézségeit egyaránt. Az Egyesült Királyságban 393, kommunikációs tréningen részt vett onkológus vizsgálata szerint csak 56%-uk jelentette ki, hogy megfelelő volt az oktatás. akik nem voltak elégedettek az elvégzett tréninggel, azok továbbra sem tudták empátiájuk megfelelően kifejezni, és pácienseiket a tréning után is „elromlott tárgy”-ként kezelték (deperszonalizáció), ezért a kezelések technikai szempontjaira figyeltek leginkább. Éppen ezért a bevezetésre kerülő, különböző képzési formák adekvátságának, hitelességének és hatékonyságának előzetes elemzése elengedhetetlen, hiszen az a célunk, hogy minél inkább megvédjük a fiatal, és nem annyira fiatal onkológusokat, nővéreket és betegeket a gyógyító munka által indukált, halmozódó stresszhelyzetektől. végeredményként a betegek kedvezőbben fognak együttműködni a szakemberekkel a szükséges vizsgálatokban, beavatkozásokban, kezelésekben, klinikai kutatásokban, valamint az ellenőrző vizsgálatokban, és a ma még gyakori pszichoszociális nehézségeket is képesek leszünk jelentős mértékben csökkenteni.

Végezetül egy hasznos edukációs formával nyert tapasztalatunkat ismertetjük. Az Onkológiai Intézetben három éven át működő Bálint csoport – mint hasznos edukációs és szupervíziós forma – tapasztalatai hasznosak lehetnek más szakemberek számára is. A résztvevő gyógytornászok beszámoltak a napi munkájuk során kialakult főbb érzelmi problémáikról:

aktivizálódott, és önerőből feldolgozatlan halálfélelem,
hárított, de időnként tudatosuló tehetetlenségi érzések, indulatok a betegek iránt,
félelem a betegek bizonyos közléseitől és erős érzelmi kisugárzásaitól, azaz félelem az ún. „konténer-funkciótól”,
saját érzelmi problémák (főként kapcsolati nehézségek) felismerése, kezelése.

Ennek a „konténer funkció”-nak a jelentése, hogy a betegek (onkológiai, pszichiátriai, mozgásszervi rehabilitációra szoruló személyek, stb.) elviselhetetlennek érzett rossz közérzetüket, fájdalmaikat, belső „rossz”-nak átélt testi elváltozásaikat, hiányaikat, szorongásaikat, traumatikus élményeiket, halálfélelmüket már nem tudják magukban tartani, tudattalanul ki akarják magukból vetíteni, és valaki másba (gyógytornász, nővér, orvos, pszichológus, stb.) akarják áthelyezni. Erre a konténer funkcióra különösen alkalmas a gyógytornász, a nővér, az orvos, hiszen ők naponta többször is foglalkoznak betegeikkel, azok testével és testi funkcióival. A lelki kivetítés (projektív identifikáció) akaratunktól, tudásunktól függetlenül működik – mondhatni, az állandó projektív identifikáció állapota jellemző az onkológiára és a többi, súlyos betegeket kezelő osztályra. Segít azonban, ha tudunk erről a lelki folyamatról, és fel tudjuk használni a lelki gyógyító munkában, mert növeli kontrollálási lehetőségeinket, azaz személyiségünk védelmét és gyógyító kapacitásunkat egyaránt.

Ésszerűbb, humánusabb munkaszervezéssel, nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsüléssel, valamint a graduális és posztgraduális képzésben megvalósított speciális mentálhigiéné oktatásával meg lehetne előzni a szakemberek testi- és lelkiállapotának romlását, csökkenteni a lelki kiégés veszélyét, illetve a már kialakult tünetek súlyosbodását. Ehhez a beteg-szakember-hozzátartozó csoportot dinamikus egységként kell felfognunk és minden résztvevőjét egyszerre, összehangoltan támogatnunk.

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero