Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón


5.3.2.2. Megbetegedési arányok gyászolók körében

Több módszer is alkalmas lehet annak a vizsgálatára, hogy változnak-e gyászolók körében a megbetegedési arányok. A lehetőségek egyike: megvizsgálni, hogy hogyan változik az orvoshoz fordulás aránya és a felírt receptek száma.
Történetileg az első ilyen vizsgálatot a gyász lélektanának neves kutatója, Parkes végezte, 1964-ben. 44 özvegy nő adatait dolgozta fel a veszteséget megelőző és az azt követő 18 hónapos időtartamban. Megállapította, hogy a 65 évnél fiatalabbak körében a pszichiátriai problémák (szorongás, depresszió, álmatlanság, fáradtság, gyengeség stb.) miatti vizitek száma a halálesetet követően a háromszorosára nőtt, a felírt nyugtatók száma hétszeresére növekedett. A 65 évnél idősebbek körében ezeken a területeken nem tapasztalt változást. Ezzel ellentétben az idősebbek körében szignifikánsan nőtt a szomatikus problémák miatti orvosi vizitek száma, ami nem változott a fiatalabbak körében. Parkes nem tapasztalt növekedést a pszichoszomatikus betegségek (migrén, asztma, spasztikus bronchitis, colitis ulcerosa, spasztikus colon, urticaria, alopecia és reumatoid artritis) gyakoriságában.
Charlton és munkatársai (2001) egy háziorvosi praxisban 100 özvegy adatait dolgozták fel a veszteséget megelőző és az azt követő egy éves időtartamban. Eredményeik szerint a halálesetet követően növekedett az orvoshoz fordulás gyakorisága (5,99-ről 7,66-ra), valamint a testi betegségek miatt felírt receptek átlagos száma (8,54-ről 9,15-re), és a pszichés problémák miatt felírt receptek száma is (0,76-ról 1,34-re).
Tendenciájában hasonló, az eredményeket tekintve azonban nagyobb mértékű változásokat jelez egy hazai vizsgálat. Fleischer Alexandra egy budapesti háziorvosi körzetben 31, házastársát elveszített gyászoló adatait hasonlította össze illesztett kontrollcsoport adataival. vizsgálata a házastárs halála előtti és az azt követő 2 évre vonatkozott. Eredményei szerint a gyászolók körében az orvoshoz fordulás aránya a vizsgált időszakban 2,55-szörösére nőtt (a kontrollcsoportnál a növekedés csak 1,19-szeres volt), a felírt receptek száma 4,8-szorosára nőtt (a kontrollcsoportban ugyanezen időszakban a növekedés 1,1-szeres volt), a szakrendelésre beutaltak száma a gyászolók között 3,25-szörösére nőtt (a kontrollcsoportban 1,07-szeres volt a növekedés). Bár az elemszám kicsiny, de figyelemreméltó, hogy a vizsgálat időtartama alatt a gyászolók körében hárman haltak meg (egyikük szívinfarktus, másikuk öngyilkosság miatt, egy egyedül maradt özvegyasszonyt pedig meggyilkoltak), miközben a kontrollcsoportban csak egy haláleset történt (szívbetegség miatt) (Fleischer 2003).
Az ilyen típusú vizsgálatoknak azonban több hátránya is van. Egyrészt: az orvosok hajlamosak lehetnek természetes reakciónak tekinteni a gyászolók bizonyos problémáit, ezért nem kezelik azokat. Clayton és munkatársai például 109 özvegy vizsgálata alapján megállapították, hogy a felírt receptek számában nem volt különbség az enyhén és a súlyosabban depressziós betegek között (Clayton 1972). Az orvosi rendelések adatain alapuló vizsgálatok másik hátránya, hogy nem nyújtanak információkat azokról, akik nem fordulnak orvoshoz. Jól jelzi ezt Maddison és Viola (1968) vizsgálata. A szerzők két ország egy-egy nagyvárosában (Sydney-ben és Bostonban) ugyanazon módszerrel végeztek vizsgálatot. Míg Ausztráliában az özvegyek 32%-ánál tapasztaltak jelentős romlást az egészségügyi állapotban, addig Bostonban csak 21%-nál. A szignifikáns különbség magyarázata a szerzők szerint az egészségügyi rendszer igénybevételének különbségeiben keresendő.
A vizsgálatok másik csoportjában az egyes betegségek miatt kezelés alatt állók előzetes életeseményeit elemezték. Paykel és munkatársai (1969) 220 depressziós pácienst vizsgáltak meg. A vizsgálatból kizárták azokat, akiknél a depresszió nem elsődleges diagnózis volt. Az így maradt 185 depressziós beteghez kontrollcsoportot rendeltek életkor, nem, rassz, családi állapot és szociális státusz alapján. A depressziós betegek közül 16 számolt be a vizsgálatot megelőző fél éven belül egy közeli hozzátartozó haláláról, míg a kontroll csoportból csak négy. A veszteséget átélt depressziós betegek között meglepően magas volt a gyermeküket elveszítettek aránya: öt páciens a tizenhatból.
A harmadik lehetőség: egyes megbetegedések arányainak összehasonlítása gyászolók és nem gyászolók körében. Ezen a téren a leggyakrabban vizsgált probléma a depresszió. A lakosság körében a klinikai szintű depresszió gyakorisága férfiak esetében 2,6–5,5%, nők körében 6-11,8% (Szádóczky 2003). Gyászolók körében a depresszió aránya ennél jóval magasabb. Zisook és mtsai (1987) két hónappal a haláleset után DSM-III-R szerint diagnosztizálva, Prigerson és munkatársai (1995) 3–6 hónappal a haláleset után Hamilton skálával diagnosztizálva özvegyeknél egyaránt 28%-osnak találták a depresszió gyakoriságát. A major depresszió a gyász kezdeti szakaszában gyakoribb, az idő előrehaladtával aránya csökken, de még 2 év elteltével is magasabb, mint a nem gyászolók körében. több vizsgálat eredményeit összegezve Zisook és munkatársai (1994) megállapították, hogy a halálesetet követő 1 hónapon belül az özvegyek 29–58%-a, 2 hónappal a haláleset után 24–30%-a, a negyedik hónapban 25%-a, egy év elteltével 16%-a, de még két év elteltével is 14–16%-a diagnosztizálható depressziósnak.
A depresszió mellett nő a szorongásos megbetegedések aránya is. Jacobs és munkatársai strukturált klinikai interjú keretében DSM III alapján diagnosztizálva megállapították, hogy gyászolók körében a veszteséget követő fél éven belül 25%-os, egy éven belül pedig 44%-os azok aránya, akiknél legalább egy szorongásos betegség diagnosztizálható. A generalizált szorongás és a pánikbetegség szignifikánsan gyakoribb volt gyászolók körében, mint az átlagpopulációban (Jacobs 1990).
Egyre több tanulmány foglalkozik a poszttraumás stressz zavar (PTSD) gyakoriságával gyászolók körében. Ennek oka, hogy a PTSD leggyakoribb oka a gyász: az összes PTSD diagnózis hátterében az esetek egyharmadában a gyász áll (Breslau 1998). Egy, az USA lakosságát reprezentáló felmérés szerint a PTSD gyakorisága az elmúlt hat hónapra vonatkoztatva 4,6% (Resnick 1993). A gyászolók körében ez az arány magasabb. Mértéke a veszteség típusától függ: 2 hónappal a házastárs halálát követően a PTSD gyakorisága 10%-os volt azok körében, akiknek a házastársa krónikus betegség következtében halt meg; ezzel gyakorlatilag azonos, 9%-os volt azoknál, akiknél a gyász oka természetes, de váratlan halál volt; viszont 36%-os azoknál, akik erőszakos halál (baleset, öngyilkosság) következtében veszítették el a hozzátartozójukat (Zisook 1998). Hasonlóak ehhez Murphy és munkatársai (1999) adatai is: gyermeküket erőszakos halál (baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság) miatt elveszített szülők esetében az anyák között 40%-ban, az apák között 14%-ban diagnosztizáltak PTSD-t.
A pszichés problémákról szóló tanulmányokhoz képest kevesebb vizsgálati adat áll rendelkezésre a testi tünetek és betegségek gyakoriságának változásáról. Bradbeer és munkatársai (2003) a fájdalom gyakoriságát vizsgálták idősek (65 év felettiek) körében, és megállapították, hogy az özvegyek körében háromszor gyakoribb a testi fájdalomról beszámolók aránya. Prigerson és munkatársai (1997) vizsgálata szerint a traumatikus gyász jegyeit mutató özvegyek körében 13 hónappal a haláleset után 1,11-szeres a magas vérnyomás rizikója, 16,7-szeres a dohányzási szokások megváltozásának kockázata, hétszeres az étkezéssel kapcsolatos problémák rizikója, de még 25 hónappal a halálesetet követően is 1,15-szörös a szívproblémák gyakoriságának növekedése és 1,25-szörös az alkoholproblémák rizikója.
A legtöbb betegség gyakoriságának változásáról azonban nincsenek szakirodalmi adatok. Igen nagy azonban azoknak a tanulmányoknak a száma, amelyek a gyászolók halálozási adatainak elemzéséről szólnak, és bizonyos mértékben ezek természetesen képet adnak a megbetegedésekről is.
 

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave