A boldogság (életminőség) fogalma Nordenfeltnél szubjektíven definiált. Ha egy ember vágyai, élettervei hosszú távon megvalósulnak, akkor életminősége magas szintűnek tekinthető, függetlenül a külső megítéléstől (Nordenfelt 1993, p. 72).

Lehetséges, tehát, hogy valaki egészséges, de rossz az életminősége, mert olyan rossz körülmények között él, mely még egészséges embernek sem biztosítja a minimális boldogság lehetőségét. S az is lehetséges, hogy valaki nem egészséges, mégis boldog, mert mások segítsége vagy anyagi lehetőségei miatt az átlagosnál jobb körülmények veszik körül, melyhez nem teljesen egészségesen is úgy tud alkalmazkodni, hogy alapvető élettervei megvalósulhatnak (Nordenfelt 1993, p. 8).

Az egészséggel kapcsolatos életminőség fogalma azonban komoly elméleti nehézségeket vet fel általában is, különösen azonban a pszichiátria területén. Ugyanis a Nordenfelt által feltételezett „standard körülmények” értelmezése a pszichiátriában különösen nehéz. Egy embernek alkalmazkodnia kell a társadalom normáihoz, életmódjához, és ezek tekinthetők számára a standard körülményeknek. Előfordul azonban, hogy a standard körülmények, vagyis pl. egy társadalom normái helytelenek. Betegnek tekintsük-e azt, aki ehhez nem tud alkalmazkodni? Például a hagyományos társadalmak elítélték a leányanyaságot, és a leányanyáktól született gyermekeket is. az elítélés eredményeként a leányanyákban sokféle pszichológiai tünet jött létre, nem volt ritka a várható szégyen elől menekülni kívánóknál az öngyilkosság. A mai fejlett társadalmakban házasságon kívül szülni már nem különösebben megbélyegző, a leányanyasággal kapcsolatos stigma megszűnt, az ilyen szülések száma így jelentősen megnőtt. Ma úgy gondoljuk, hogy nem a leányanya volt „beteg”, mikor kétségbeesésében öngyilkos lett, hanem a társdalom leányanyasággal kapcsolatos értékrendje nem volt elfogadható. Sok pszichiátriai zavar esetén ma is mondhatjuk, hogy a beteg életminőségének a romlásához nem annyira a betegség maga, hanem a társadalom arra adott reakciója vezet. Az 1960-as években divatos antipszichiátria – a problémának ezt az oldalát túlhangsúlyozva – egyenesen azt állította, hogy minden pszichiátriai betegség másodlagos jellegű; voltaképpen nem más, mint egy eredendően nem beteg, csak furcsa viselkedésre adott intoleráns társadalmi reakció által létrehozott műtermék. Noha ez az álláspont ma már túlhaladottnak tekinthető, a stigmatizáció pszichiátriai betegséget kiváltó és fenntartó szerepe igaznak bizonyult. Ma már tudjuk, hogy egy pszichiátriai betegség prognózisa függ az arra adott társadalmi reakciótól is. Ezzel magyarázható, hogy a skizofrénia prognózisa fejlődő országokban – paradox módon – jobb, mint az iparilag fejlett társadalmakban, mert utóbbiakban a betegség stigmatizáló hatása jóval erősebb (Littlewood 2001). Különösen igaz ez a személyiségzavarokra, ahol a gyakran kialakuló pszichiátriai zavarok (szorongás, depresszió, kábítószer- és alkoholabúzus) sokszor a társadalomnak az egyén viselkedésére adott intoleráns reakciójának tudhatók be, és kevésbé a zavar természetes következményének. Elképzelhető, hogy az egyes személyiségzavarok meghatározása is inkább bizonyos gondolkodási-, viselkedési- és élménymód-formák társadalmi el nem fogadásának medikalizált kifejeződése, mintsem valódi betegségentitás (Caplan 1995). A DSM ugyan nem is tekinti a személyiségzavarokat betegségeknek, az abban való szerepeltetés és a mindennapi klinikai gyakorlat azonban egyfajta kvázi-betegségként kezeli a személyiségzavarokat.

A stigmatizáció, és az ennek következtében létrejövő formális vagy informális diszkrimináció alapvető jelentőségű a pszichiátriai zavarok esetén mind azok prognózisa, mind a beteg és hozzátartozói életminősége szempontjából. A pszichiátriai betegség okozta stigmatizáció életminőséget befolyásoló hatásának etikai aspektusait a → 6.3. fejezetben elemzem.