Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón


5.3.6.3. A nyelvhasználat által befolyásolt életminőség dimenziók

A nyelvhasználat irányulhat a világ leírására, a folyamatos kommunikáció fenntartására, az identitástudat kifejezésére, mások ellenőrzésére. Milyen vonatkozásokban, mely területeken is érhetjük tetten életünk minőségében ezeket az összefüggéseket? A teljesség igénye nélkül vegyük számba őket.
 
Emberi jogaink érvényesítése
1987-ben Recifében (Brazília) a Kultúraközi Kommunikáció Nemzetközi Egyesülete és az UNESCO nemzetközi szemináriumot rendezett az emberi és kulturális jogokról. Az ott elfogadott nyilatkozat Nyelvi Jogok Egyetemes Deklarációjának elfogadását javasolta az Egyesült Nemzetek Szervezetének (Sándor 2001, 117–120). A deklaráció az anyanyelv megtanulását alapvető emberi jogként kezeli. Ajánlásai jelentősek a kisebbségi nyelvek védelmében. Elősegítheti a kisebbségi nyelveket beszélők egyenlő részesedését az iskolai oktatás javaiból, vagyis az erőforrások (nyelvi alapon történő) egyenlőtlen elosztása ellenében hat.
A Nyelvi Jogok Világkonferenciája aztán 1996-ban Barcelonában elfogadta a Nyelvi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (szövegét lásd a Szociolingvisztikai Szöveggyűjteményben: 280–291). A nyelvi emberi jogok, a nyelvhasználat, az identitás és az iskolázás kapcsolata a határon túli magyarság szempontjából is fontos, aktuális probléma, ám nem egyedülálló a világban. többnemzetiségű országokban nem ritkák a konfliktusok a nyelvi jogok korlátozása, asszimilációs törekvések folytán. Az egyes emberek életminőségét közvetlenül is érinti például az anyanyelvhasználat megkötése a névválasztásban, névviselésben, a születési hely hivatalos megnevezésében, hivatalos ügyek intézésében, a jogszolgáltatásban (Kontra 1999, 76–83). Az állam tudatos beavatkozása a nyelvhasználatba (a nyelvtervezés) a társadalmi kommunikációban a nyelvet beszélők erőforrásait, lehetőségeit is érzékenyen érinthetik, érzelmeket, olykor ellenállást váltanak ki (Cooper 1999, 94–110).
 
Hátrányos társadalmi helyzet megszüntetése
Nyelvhasználattal diszkriminálni is lehet. Hátrányos társadalmi helyzet és hátrányos nyelvi helyzet föltételezik egymást. Ennek jelentősége elsősorban az iskolai eredményekben, a továbbtanulás esélyeiben mutatkozik meg. A családból hozott nyelvhasználat társadalmi különbségeket is tükröz. Bernstein a zárt családszerkezettel jellemzett, munkáscsaládokból származó iskolások „korlátozott nyelvi kód”-jának szerepét fedezte föl iskolai teljesítményük elmaradásában (Kiss 1995, 124–129).
Josephine Klein nyelvhasználat és megismerés (kognitív stílus) összefüggését tanulmányozva négy képességet talált fontosnak: az elvonatkoztatás, a tervezés, az önkontroll gyakorlása és a cselekvés átgondolása képességét. Ehhez szavakra van szükség, verbális készségekre (Lawton 1974, 18–30). McClelland a gyermeki egyéniség elismerésével, független fejlődése szülői ösztönzésével kapcsolta össze a későbbi teljesítményszükségletet, vagy „inkább az egyéni beteljesülés belső érzésének elérésé”-t. A különböző teljesítménymotivációk mögött különböző gondolkodás- és beszédmódok vannak (Lawton i. h.). Nemcsak az iskolában, hanem a társadalmi élet más kommunikációs helyzeteiben is hátrányt, egyenesen stigmát jelent(het), a megszólalástól való félelmekhez vezethet a tájnyelvi beszéd. Nem fogadhatjuk el azonban, hogy előítéletek nyelvi-közlésbeli akadályokat teremtsenek, konzerváljanak.
Számunkra az orvosi zsargon használatából adódó felismerések is fontosak. Nincs világos képünk arról, hogy betegutak hogyan, milyen gyakran siklanak félre, rekednek meg nyelvhasználati okokból. Orvos és beteg között nyelvzavar azonban könnyen létrejöhet. A tudományos orvosi nyelv eleve ismeretlen, idegen lehet a beteg számára. a laikus betegségmagyarázat kognitív szerkezete eltér a (természet)tudományos szemléleten nyugvóétól: ebből különböző nyelvi implikációk adódnak. A betegtájékoztatás egyoldalúsága vagy mellőzése ebből a szempontból nyelvi diszkrimináció is.
A nyelvhasználat (szándékosan vagy szándéktalanul) értékelő is lehet: a beszélőnek a partner(ek)kel szembeni beállítottságát, elvárásait, hiedelmeit juttathatja kifejezésre. A legkülönbözőbb példákat említhetnénk. Fogyatékkal élőkkel szemben túlhangsúlyozott eufemisztikus kifejezések érzelmileg inkább bántóak lehetnek. Áldozattal, tanúval szemben a beszédmód is gyakran önérzet, sőt jogsértő. Az anyaság boldogító érzését lefokozó, ünneprontó viselkedés az orvos részéről, ha a várandós állapot diagnosztizálásakor kérdésével a művi terhességmegszakítást implikálja: „Megtartja?”
Férfiak és nők nyelvhasználatában különbségeket mutattak ki az utóbbi évtizedekben. Némely különbség (például a beszélő gyakoribb félbeszakítása, ha nő az illető) a férfiak dominanciáját tükrözi (Kiss 1995, 101-102). A névhasználatban, a nyelvi tabukhoz való hozzáállásban is (társadalmi elvárásoknak megfelelő) eltérések vannak. Figyelemre méltóak Carol Gilligan nézetei férfiak és nők „eltérő hangvételé”-ről, valamint Philipsen Nacirema „beszédkódelemzései”. Eszerint (nyelvhasználatukból kiolvashatóan is) a férfiak önállóságra és igazságosságra, a nők pedig kapcsolatok kialakítására és gondoskodásra törekednének. Gilligan rámutat azonban annak a felfogásnak a tarthatatlanságára, mely szerint „ha a nők nem követik a férfiak által előírt utat”, akkor „valami nincs rendben a nőkkel”, sőt, ha ezt „erkölcsi fejlődésük hiányosságai”-nak tekintik (Griffin 2001, 482–483).
 
Mindennapi viselkedéskultúránk
A megszólítás, a köszönés, a nyilvánosság előtti szereplés, az intézményekkel, hivatalokkal való kapcsolat nyelvi műveltséget, illemet feltételez, erkölcsi magatartást, jellemet tükröz.
Az életminőséget értékelő ismérvek között kap helyet a beszédkultúra, mint a mindennapok viselkedéskultúrájának része, egyik mutatója. Ha ennek előfeltételeiben megkülönböztetünk erőforrásokat (ide soroljuk az ún. kommunikatív kompetenciát) és egyéni kezdeményezéseket (például: egyéni törekvés az önkifejezésre) (Bálint 2004, 197), akkor kézenfekvően tanulmányozhatjuk a nyelvhasználatot leíró szemlélettel és normatív szemlélettel. Az előbbi a nyelvet használók belső világának tükre, az utóbbi a nyelvi lehetőségek, a kulturált (standard) nyelvhasználat elérésének foka.
A nyelvet használók belső világa önfeltárás nyelvi kódokkal. Ezek között vannak olyan nyelvi képződmények, amelyek az egyénben, cselekvése során, a világra, másokra és önmagára nézve megfogalmazódván, önjáró gondolatokként érzelmeit, magatartását tartósan befolyásolják, akár el is torzítják a valóságot. Verbális sablonként (nyelvi burokba rejtve) már önbeteljesítő jóslatként hatnak. Például: „Örök vesztes vagyok”. „Semmi sem sikerül.” „Sosem tudtam jól dönteni.” „Nem vagyok méltó rá.” „Meg sem érdemlem.” A negatív énkép, a címkézés, az önkárhoztatás, a katasztrofizálás, a pozitívum diszkvalifikálása (Tringer 2003, 721) szinte vonzza a nyelvi igénytelenséget.
Kognitív torzítás a közbeszédben is megjelenhet, tetszetős, hazug ígérgetésként, hangulatkeltésként, mint demagógia. Táptalaja (Karinthy Frigyessel szólván) csőcselékösztön, beszédmódja a csőcselékbeszéd, Szende Aladár találó kifejezésével: ököljog a beszédben (Szende 1987, 19). Érdemes Gyarmati Bélát hosszabban is idéznünk: „A demagógia édes gyermeke a képzavar. Nyelvi jelenségként tartják számon, de nemcsak az. Lelki jelenség! Megfigyelhető, hogy a nép mindennapi beszédében egyetlen képzavar sincs. Közmondásaink, szólásaink ugyancsak mentesek ettől a gondolati ficamtól. Mikor a gondolkodás természetes logikáját áthágjuk – mert bízunk igazunkban – akkor következik be a képzavar.” (Gyarmati 1994, 71–75) (Képzavar például: áthágja a kiskaput, ehelyett: megleli a kiskaput/áthágja a tilalmat. Részletesebben l. Bencédy 1995, 82–89.)
Ma többen kétségbe vonják a nyelvművelés értelmét, sőt, vélt vagy valós ideológiai szerepét boncolják (Sándor 2001, 153-216). A nyelvművelés elveit, szellemét egy-egy korszak nyilvánvalóan befolyásolja, a nyelv azonban (változásában is) korszakokat ölel át és a társadalom egészét szolgálja mind valóságleíró, mind kommunikatív funkcióiban. Nyelvhasználat, társas lét és emberség összefüggése folytán az élet minőségébe beletartozik a helyes beszéd, a stílusosság, a művelt nyelven szólás képessége és bátorsága, azaz a kezdeményezések köre is. A köszönés, a megszólítás, a nyelvi illem sőt az idegennyelv-ismeret, kétnyelvűség esetén a nyelvek közötti váltás (kódváltás) mindennapos problémáit is itt említjük.
 
Megküzdés a (lelki) egészségért
Mivel a nyelv (a belső kommunikáció eszközeként) a mentális reprezentáció és szimbólumalkotás révén a világgal kapcsolatos ismereteink rendszerezésében, megszervezésében is szerepel, képesek vagyunk a nyelvben felhalmozódó, rögzülő tapasztalatokból tanulni, egyénileg is fejlődni. A nyelvi kifejezőeszközöknek az életminőség alakulásában játszott szerepére szép példa lehet az igényes nyelvhasználónak a proverbiumokkal (közmondásokkal, szólásokkal) mint (a tágabban vett) beszédtettekkel élése. A proverbium „a megoldandó problémát a személyes síkról általánosabb szintre emeli”, „a jövőbeli cselekvést a múltbeli tapasztalatra való hivatkozással befolyásolja” (Szemerkényi 1994, 67, 68, 70–71). Szemerkényi idézi Archer Taylort („A közmondás eligazít az élet nehézségei között… vezérfonalat ad kezünkbe, mikor választani kell.”), Peter Seitelt (a közmondással kísérletet teszünk „egy helyzet nehézségeinek megoldására”), Arvo Krikmannt („Közmondás segítségével… előre jósolhatunk…igazolhatunk, fölmenthetünk… megnyugtathatunk, kárörvendhetünk, bűnünket megbánhatjuk, figyelmeztethetünk, tanácsot adhatunk, tilthatunk és így tovább.”). A proverbiumok ezen használata voltaképpen a konfliktusokkal, szorongást keltő élethelyzetekkel való megküzdést jelenti, annak problémailletőleg érzelemközpontú módjaira mutatnak rá (Smith – Mackie 2001, 234–248). Szembesítenek egy helyzettel, cselekvési irányt szabnak meg. Például a fenyegető veszély elöl való menekülésre, mint érzelemközpontú megküzdési módra kínál mintát a Szégyen a futás, de hasznos!, problémaközpontú megküzdési módra, a kihíváshoz való felnövésre a Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel! Erejük képiségükben van. Számos proverbium különböző hátterű szemlélettel ugyan, de egyanazon kultúrából táplálkozva föllelhető nyelvek (népek) egész sorában. “Lassan járj, tovább érsz”. Megfontoltságra, önuralomra szólít a mondás, bár más-más szavakkal, magyarul, észtül, németül, angolul, latinul is (Paczolay 1985, 130).
Rövid írásunkban alkalmazott magatartástudomány és alkalmazott nyelvészet lehetséges érintkezési pontjaira, eredményeiknek az életminőség-kutatásban való alkalmazhatóságára kívántuk a figyelmet felhívni.
 

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave