Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

6.4.2. A pszichiátriai betegek stigmatizálásának néhány ténye

A szóhasználattal kapcsolatos problémák

A pszichiátriai zavarok stigmatizációt előidéző hatása, és az ennek a bázisán létrejövő diszkrimináció empirikusan sokszorosan megerősített és a mindennapi életben széles körben tapasztalható jelenség. Már maga az „elmebetegség” szó is olyan jelentősen stigmatizáló, hogy Magyarországon a Pszichiátriai Szakmai Kollégium helyette a „pszichiátriai betegség” neutrálisabb terminusát javasolja használni.

A pszichiátriai betegségteher relatív növekedése

A pszichiátriai zavarok stigmatizáló hatása azért is érdemel nagy figyelmet, mert amíg a születéskor várható átlagos élettartam az elmúlt évszázadban a legtöbb országban örvendetes módon növekedett, addig a pszichés betegségek gyakorisága drámai módon megnőtt. Az egészség két fontos komponense, a szomatikus és a pszichés egészség vonatkozásában tehát míg az előbbi inkább javult, addig az utóbbi inkább romlott, és így globálisan a betegségteher egyre nagyobb hányadát teszik ki a pszichiátriai zavarok (Saraceno 2000).

A stigmatizáció hatása a beteg mindennapi életére, munkalehetőségeire

Jól ismert tény, hogy a tudottan pszichiátriai beteg embereket kevésbé hajlandók alkalmazni, kevésbé adnak ki neki lakást, hajlamosabbak az ilyen személyt alaptalanul erőszakos bűncselekmények elkövetésével vádolni. Mindezt a média is erősíti, amikor nagy publicitást ad egy pszichiátriai beteg által elkövetett erőszakos bűncselekménynek, azt a hamis látszatot keltve, hogy a pszichiátriai betegek általában veszélyesek és kiszámíthatatlanok (Corrigan és mtsai, 1999).

A pszichiátriai betegség-stigma különösen negatív hatású a munkábaállásnál, munkahelyi alkalmazásnál. A pszichiátriai beteg munkába állásának esélyei kisebbek bármely más fogyatékossággal rendelkező betegcsoporténál. Nagy-Britanniában a nyilvántartott súlyos pszichiátriai betegeknek csak 17%-a aktív gazdaságilag, míg más fogyatékossággal rendelkező személyek 41%-a tekinthető gazdaságilag aktívnak. A pszichiátriai betegekkel szembeni előítélet a munkaerőpiacon akkora, hogy az egyik vizsgálatban egy kísérleti személy könnyebben tudott állást kapni akkor, ha azt mondta, hogy büntetett előéletű, mint mikor azt mondta, hogy volt pszichiátriai beteg. A börtön tehát kevésbé stigmatizáló, mint a pszichiátriai osztály (Wilson 2001).

Nem csekély azoknak a száma sem, akik nem szívesen dolgoznának együtt olyan munkatárssal, aki valaha is pszichiátriai beteg volt. Glozier kérdőíves vizsgálatai szerint minden egyéb paraméterben azonos, vezető beosztásra pályázó, jó korábbi munkateljesítménnyel jellemzett jelöltek esetén, akik „ depressziós epizód” illetve „diabetes” diagnózissal rendelkeztek, a munkáltatók 58%-a soha nem alkalmazna depresszió diagnózisával rendelkező személyt, míg diabetesest csak a munkáltatók 3%-a utasítana el. A kérdőívben nem szerepelt, hogy az illető jelenleg is depressziós-e vagy csak régebbi depressziós epizódja volt. A munkáltató a depresszió diagnózisával rendelkező jelölttől sokkal rosszabb munkateljesítményre számított, mint a diabetesestől, noha objektív bizonyítékok nem támasztják alá, hogy enyhe depresszió esetén is észrevehetően rosszabb lenne egy dolgozó munkateljesítménye. Ez tehát a depressziós anamnézissel rendelkező személlyel szembeni diszkrimináció, mely a depresszió stigmatizáló hatásának tulajdonítható. A jelenséget tovább árnyalja, hogy a vizsgálatok szerint a diabetes diagnózisa is stigmatizáló, az elhelyezkedési lehetőségeket csökkenti, így a depresszió diagnózisa még ehhez a stigmatizált állapothoz képest is jelentős többletstigmatizáltságot eredményez (Glozier 1998).

A depresszió stigmatizáló hatása olyan erős, hogy az USA-ban, amikor egy alelnökjelöltről kiderült, hogy korábban olyan súlyos depresszióban szenvedett, hogy elektrokonvulzív terápiára szorult, vissza kellett lépnie az elnökjelöltségért folytatott küzdelemtől (Strain 1993).

A stigmatizáció hatása a beteg orvosi kezelésére

Vizsgálatok szerint a pszichiátriai kezelést igénylőknek csak mintegy harmada-fele részesül ténylegesen kezelésben. Ennek oka, hogy a betegek nem hajlandók pszichiátriai panaszokkal orvoshoz fordulni. Ez a vonakodás jól korrelál a pszichiátriai betegségek etiológiájával kapcsolatos attitűddel. Minél inkább tekinti valaki felelősnek a pszichiátriai beteget saját betegségéért, annál kevésbé tekinti őket sajnálatra méltónak, annál kevésbé hajlandó nekik segítséget nyújtani, és annál kevésbé fordul orvoshoz maga is pszichiátriai zavarok jelentkezése esetén. Ilyenkor mintegy azt gondolja, hogy ő a felelős a problémájáért, és neki egyedül is kell megküzdenie azokkal. Ezzel szemben minél inkább az agy betegségének tekinti valaki a pszichiátriai zavart, annál kevésbé tartja felelősnek a beteget saját betegségéért, és maga is annál inkább hajlandó ilyen panaszokkal orvoshoz fordulni (Cooper és mtsai, 2003).

Ezek az eredmények tehát arra utalnak, hogy a stigmatizáció csökkentése jelentősen elősegítheti a betegek orvoshoz fordulását, és ezáltal javíthatja a mentális betegségek kezelését és így a mentális beteg életminőségét (SoRelle 2000).

Még a pszichiátriai gyógyszerekre is kiterjed az ellenérzés. Az USA-ban végzett felmérés szerint a megkérdezettek – noha a pszichiátriai gyógyszereket hatásosnak tartják – több mint harmada nem tartja valószínűnek, hogy bármilyen körülmények között bevegye ezeket a gyógyszereket, ha azokat számára felírják. a pszichiátriai gyógyszerek bevételének valószínűsége fordítottan volt arányos a megkérdezettek iskolai végzettségével. az iskolázottabbak kevésbé voltak hajlandók a felírt gyógyszert bevenni. Európában még az Egyesült Államokhoz képest is nagyobb a vonakodás az ilyen gyógyszerek bevételével szemben. a jelenség valószínű magyarázata az, hogy a betegek attól félnek: a gyógyszer bevételével mintegy „elismerik” pszichiátriai betegségük fennállását, és így az stigmatizálja őket. Szívesebben fordulnak ezért a kevésbé stigmatizáló kezelési formákhoz (pl. pszichoterápia) és pszichiáter helyett is a kevésbé stigmatizáló nem-orvos terapeutákhoz. Ez jobban összefér a beteg számára az autonómia és a kontroll érzetével (Croghan és mtsai, 2003).

A stigmatizáció a szakemberek gondolkodására is hatással van. Pszichiátriai betegek gyakori panasza, hogy orvosuk nem ad hitelt szavaiknak, nem veszi komolyan őket, (pl. amikor a gyógyszerek mellékhatásairól panaszkodnak) vagy nem hiszi, hogy valamikor is komoly teljesítményre lesznek képesek, még olyan betegek esetén sem, akikről intelligenciájuk, korábbi munkateljesítményük alapján ezt fel lehetne tételezni. Ez beleillik abba a széles körben osztott előítéletbe, hogy bárki, aki pszichiátriai diagnózissal rendelkezik, megbízhatatlan, komoly teljesítményre képtelen és esetleg veszélyes is (Chamberlin 2001).

Az is jól dokumentált tény, hogy ha egy betegnek pszichiátriai diagnózisa is van, akkor valódi szomatikus panaszait sokszor pszichiátriai betegségének tulajdonítják, és nem foglalkoznak érdemben többé vele. Ez a beteg számára katasztrofális következményekkel járhat (Arie 2001).

A stigmatizáció hatása a beteg családjára

A stigma még a pszichiátriai beteg családjára is kiterjed. Ennek sokféle mechanizmusa van. Mivel a pszichiátriai betegségek jelentős részében a genetikai vulnerabilitás szerepe is feltételezhető, ezért a betegséget részben örökletesnek tartva a családtagok normalitása is implicite megkérdőjeleződik. Gondoljunk a számos pszichiátriai betegség kapcsán ma elfogadott kontinuum-hipotézisre, miszerint a pszichiátria beteg „nagy-dózisban” rendelkezik azokkal a betegségre hajlamosító génekkel, melyek „kisebb dózisban” „csak” személyiségzavart, vagy betegségnek nem minősülő, de azért az átlagtól negatív irányban eltérő viselkedést eredményeznek. A pszichiátria történetében azonban arra is volt példa, hogy a beteg családját, szüleit kifejezetten vádoló hipotézisek terjedtek el, melyek indirekt módon a családtagot tették felelőssé hozzátartozója betegségéért. Ezek nagy része utóbb tévesnek bizonyult, viszont alkalmas volt arra, hogy az érintett hozzátartozók bűntudatot éljenek át gyermekük betegségével kapcsolatban, azt gondolván, hogy ők okozták azt. A pszichoanalízis korábbi elterjedtsége, mely a kisgyermekkori hatásoknak és a korai szülő-gyerek kapcsolatnak tulajdonított szinte kizárólagos szerepet a pszichopatológiai jelenségek létrehozásában például egyfajta implicit vádirat volt a szülők ellen gyermekük betegségéért. Hasonló példa Ida Fromm-Reichmann skizofrenogén anya koncepciója a szkizofrénia keletkezésével kapcsolatban, mely anyák százezreiben keltett bűntudatot, akiknek nemcsak gyermekük skizofréniájának terhével kellett megbirkózniuk, hanem azzal az érzéssel is, hogy ezt gyermeküknek ők okozták. Ilyen volt Leo Kanner magyarázata az 1940-es, 50-es években a gyermekkori autizmus keletkezésével kapcsolatban. Kanner szerint ugyanis az autizmust az intelligens, de hideg, kényszeres szülők (un. frizsider szülők) által teremtett otthoni légkör hozza létre (Comer 2000).

Hasonló példa a jelenleg is zajló „járvány”, az elfojtott emlékek szindrómájának tana, mely gyermekkori szexuális bántalmazást feltételez sokféle pszichopatológiai tünet rejtett okaként. Számos pszichológiai elmélet ma is – akaratlanul is – stigmatizáló hatású lehet a pszichiátriai beteg családjára. Ilyenek például az egyes zavarok keletkezésében a nevelési stílusnak szerepet tulajdonító elméletek, vagy bizonyos családterápiás megközelítések, melyek egy egyén problémájáért alapvetően a családot, a család működési módját tekintik felelősnek (pl. anorexia nervosa és más betegségek esetén) (Gelder 2001).

A fentiek miatt a pszichiátriai beteget otthon gondozó család a pszichiátriai betegség tényét sokszor igyekszik titokban tartani. a család tagjai ezért nem járnak társaságba, megszakítják baráti kapcsolataikat, mert nem akarnak a meghívott barátok kérdéseire felelni beteg hozzátartozójukkal kapcsolatban. A pszichiátriai beteget ápoló család így gyakran izolálódik. Sokszor még a tágabb családban is tabutéma a hozzátartozó pszichiátriai betegsége, pl. a családtag kimerültségével magyarázzák a tüneteket. A család pedig külső személy előtt általában titokban tartja a családtag pszichiátriai betegségének tényét, mert úgy érzik, ez magára a családra is rossz fényt vet. Gyakran előfordul, hogy a pszichiátriai beteget ápoló családtagot valamilyen formában felelőssé teszik az ápolt családtag betegségének esetleges fellángolásáért (Veltman és mtsai, 2002). Ez az attitűd nemcsak az európai, illetve amerikai kultúrára jellemző. vizsgálatok szerint például Japánban is úgy érzik, hogy jobb, ha a család titokban tartja a családtag pszichiátriai betegségét, mert ennek kiderülése az egész család számára hátrányos következményekkel jár. Japánban a pszichiátriai betegség napvilágra kerülésétől való félelem annyira intenzív, hogy sok beteg inkább vállalja, hogy pénzért magánpszichiáterhez fordul, csakhogy ne kelljen a társadalombiztosítás által fedezett szolgáltatás keretében személyi adatait felfednie. Sok esetben a beteg lakóhelyétől távol keres pszichiátriai kezelést, mert úgy érzi, pszichiátriai betegségének ismertté válásával elvesztené munkahelyét, és esetleg házassága, családi élete is veszélybe kerülne (Sugiura és mtsai, 2000).

Látni kell azonban azt is, hogy a pszichiátriai diagnózisnak előnyös hatása is lehet. A család tanácstalanságát – mikor egy családtag furcsa, esetleg ijesztő viselkedését tapasztalja – csökkentheti, ha a viselkedés oka megnevezésre kerül egy pszichiátriai diagnózis formájában, melyet eleinte nehéz ugyan elfogadni, később azonban segít a családnak a realitás tudomásulvételében sőt, még ahhoz is elvezethet, hogy becsüljék, tiszteljék a pszichiátriai betegségben szenvedő családtagot a bátorságáért, amivel betegségét viseli (Baker 2002).

A stigmatizáció hatása az egészségügyi dolgozókra

Mint említettem, a stigmatizáció a pszichiátriai betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozókat sem kerüli el. A számtalan vicc, melynek csattanója azt sugallja, hogy a pszichiáter betegebb a betegénél, a kezelőkre vetülő stigmatizáció kifejezője.

Ezt a stigmatizáló hatást már az orvostanhallgatók is érzik: egy vizsgálat szerint a medikusok 24%-a szenvedett depressziós tünetektől, de a depresszív medikusok csak 22%-a keresett orvosi segítséget.

A kezeléstől való ilyen nagy arányú távolmaradás oka részben az volt, hogy az orvostanhallgatók féltek a depresszió diagnózisának karrierjükre gyakorolt stigmatizáló hatásától, attól, hogy pszichiáterhez fordulásuk valahogy kitudódik. Ez egyben azt is bizonyítja, hogy már maga az orvosképzés sem vet számot kellőképpen a pszichiátriai zavarok stigmatizáló hatásával, és nem biztosít olyan feltételeket (pl. titoktartás), hogy az orvostanhallgatók (akiknél a depresszió és a suicidium gyakrabban fordul elő, mint az átlagpopulációban) a megbélyegzéstől való félelem nélkül vehessenek igénybe pszichiátriai kezelést (Givens, Tjia 2002).

Az orvosképzés alapvetően bizonyos ismeretek és készségek kialakítására koncentrál, és alig foglalkozik a hallgatók érzelmi teherbíró-képességének a fokozásával, melyre egy orvostanhallgatónak vagy orvosnak pedig szüksége lenne. Így a hallgatókban sokszor egyfajta „emocionális marazmus” alakul ki, mely később cinizmushoz, elidegenedéshez és kiégéshez vezet (Lethem 2001).

A medikusok esete azonban nem egyedülálló. Orvosok pszichiátriai zavarának élettartam prevalenciája 15%, a leggyakoribb ezek közül a depresszív tünetegyüttes, az alkoholizmus és a szerabúzus. Különösen riasztó, hogy az orvosnők affektív zavarának élettartamprevalenciája egy 1979-es Egyesült Államokban történt vizsgálat szerint 39%, szemben az átlagos női populáció 23,9%-os prevalenciájával (Győrffy és Ádám → 5.2.2.2. fejezet).

A pszichiátriai zavarban szenvedő orvosok – a medikusokhoz hasonlóan – általában nem kérnek segítséget, részben attól félve, hogy ennek kitudódásával veszélybe kerül karrierjük, részben azért, mert a depressziót inkább egyfajta akaratgyengeségnek, mint valódi betegségnek tekintik. Ezáltal azonban nemcsak saját magukat, hanem betegeiket is veszélyeztetik (Boisaubin, Levine 2001).

Pszichiátriai betegség és veszélyesség

A média – mindenütt a világon – tele van olyan drámai híradásokkal, melyben „elmebetegek” véres bűncselekményeket hajtanak végre. A közgondolkodásban az elmebetegség és a veszélyesség szinte szinonimaként szerepel. A magyar nyelvben is jól ismertek az olyan – a pszichiátriai beteg veszélyességére utaló – szókapcsolatok, mint „dühöngő őrült”, „kötöznivaló bolond”. Egy, az 1980-as években végzett, az Egyesült Államokban történt vizsgálat szerint a TV-filmekben szereplő pszichiátriai betegek 73%-át erőszakosnak ábrázolták, és az erőszakosok 23%-át gyilkosnak (Gerbner és mtsai, 1981).

Mintegy eme sztereotípiákat ellensúlyozandó a 20. században a pszichiátriában az lett az elterjedt vélemény, hogy a pszichiátriai betegek az átlagosnál kevésbé erőszakosak, és így kevésbé veszélyesek. Ma már tudjuk, hogy ez nincs így, a pszichiátriai betegség bizonyos formái növelik az erőszakos viselkedés valószínűségét. Jól megerősített vizsgálatok szerint a szkizofrénia diagnózisával rendelkező személyek esetén az erőszakos viselkedés – egész életük időszakára kivetítve – öt-hatszor gyakoribb, mint a populáció más tagjainál. A skizofréniánál azonban – az erőszakos viselkedésre való hajlam szempontjából – sokkal veszélyesebb az alkohol és drog-abúzus, és a szkizofrénia maga is főleg alkohol-és drog abúzussal kombinálódva tűnik az átlagnál veszélyesebbnek. Látni kell azonban, hogy a legtöbb társadalomban az erőszakos cselekmények száma az utóbbi 40 évben erősen nőtt, míg a pszichiátriai betegek által elkövetett ilyen jellegű cselekmények száma nagyrészt változatlan maradt, ezért a pszichiátriai betegek által elkövetett erőszakos cselekmények száma az utóbbi 40 évben valószínűleg relatíve csökkent. Ezek a tények tehát nem indokolják azt a szinte hisztérikus félelmet, mely a pszichiátriai betegek veszélyessége kapcsán tapasztalható, és melynek a szórakoztató filmek,TV sorozatok részben tükrözői, részben azonban gerjesztői (Gunn 2001).

Úgy tűnik tehát, hogy két mítosszal mindenképpen le kell számolni. Az egyik az, hogy a pszichiátriai betegek nagyon veszélyesek, és ezért szigorú elkülönítésük, esetleg bezárásuk szükséges a társadalom védelmében. A másik mítosz viszont, hogy a pszichiátriai betegek egyáltalán nem veszélyesek, és ilyenként beállítani őket pusztán a média hisztériakeltésének az eredménye. A valóság ezzel szemben az, hogy bizonyos pszichiátriai betegek bizonyos körülmények között veszélyesek lehetnek, és ezt figyelembe kell venni kezelésüknél (Tidmarsh 2001).

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero