Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

6.4.3. A stigmatizáció csökkentésének módszerei

A terminológiával és a diagnózissal történő destigmatizáció

A stigmatizáció ellen alapvetően háromféle módon lehet harcolni: tiltakozással (pl. a média pszichiátriai betegekkel kapcsolatos sztereotipizáló ábrázolása ellen következetesen szót emelve), felvilágosítással, és a stigmatizált emberekkel való személyes kontaktus révén (Gilbert 2001:146).

A stigmatizáció elleni harc már magával a terminológiával kezdődik. Mint láttuk, a hagyományos elmebetegség szó annyira stigmatizáló, hogy ma jobb inkább pszichiátriai betegségről beszélni. A DSM is inkább zavarról, mint betegségről beszél, ezzel is segítve a destigmatizációt.

Érdekes módon a pszichiátriai diagnózisnak nemcsak stigmatizáló, de bizonyos mértékű destigmatizáló hatása is van. Ha ugyanis kiderül, hogy a beteg szenvedése nem egyedi, nem csak rá jellemző, hanem mások is szenvednek hasonló panaszoktól, ez megkönnyebbülést okozhat, hiszen megszűnik az egyedinek gondolt élmény okozta bizonytalanságérzés, kirekesztettség, izoláció érzése, és a diagnózissal az ugyanabban a betegségben szenvedők virtuális és sokszor valóságos közösségébe kerülhet a beteg (Mitchison 2001). Így a diagnózis összességében előnyös lehet a beteg számára.

A diagnózis azonban nem szabad nominalizáló legyen, vagyis azt nem szabad jelzőként használni a beteg vonatkozásában. Ezért sohasem helyes depressziós, skizofrén stb. betegről beszélni, hanem X-úrról, Y-asszonyról, aki depresszióban, skizofréniában szenved (White 2001). A „depressziós”, „anorexiás” stb. beteg ugyanis identifikálódhat a diagnózisával, mely viszont stigmatizáló. Fontos ezért elkülöníteni a beteget és a betegségét, és folyamatosan hangsúlyozni, hogy a beteg nem azonos a betegségével.

A beteg egyéni viselkedése által történő destigmatizáció

A stigmatizáció hatását érezve a stigmatizált személy maga is megpróbálja annak negatív hatását csökkenteni. Ez a destigmatizálásnak nevezett folyamat vizsgálatok szerint akkor sikeresebb, ha a stigmatizált személynek megfelelő betegségbelátása van, hiszen ekkor jobban fel tudja mérni, hogy szokatlan viselkedése milyen hatást gyakorol másokra. A másokra gyakorolt hatás tudatos irányításával pedig jobban el tudja kerülni a stigmatizáló helyzeteket illetve reakciókat (Francis, Penn 2001).

A kollektív destigmatizálás

Az egyéni destigmatizálásnál azonban sikeresebb a kollektív destigmatizálás. Még ma is az az általános, hogy azok, akik társadalomban elfoglalt helyzetüknél fogva a nyilvánosság előtt beszélhetnének saját pszichiátriai betegségükről (politikusok, orvosok, jogászok, művészek, tudósok), és ezáltal csökkenthetnék a stigmatizációt, vonakodnak ezt megtenni, mert karrierjüket érzik veszélyben e vallomás által. S pontosan ez a félelem a legerősebb bizonyíték a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatos stigma létezése mellett. Ahogyan régebben a homoszexualitás nyílt vállalása tönkretehette valakinek a karrierjét, majd idővel a tekintélyes, népszerű emberek ilyen vallomásai nagyban hozzájárultak a homoszexualitás depatologizálásához és destigmatizálásához, ez az út a pszichiátriai betegségek esetén is valószínűleg elkerülhetetlen. A pszichiátriai zavar nyílt bevallhatósága világossá tenné, hogy ilyen zavarok gyakran fordulnak elő, és ez nem összeférhetetlen azzal, hogy valaki társadalmilag fontos pozíciót töltsön be, és felelősségteljes munkát végezhessen. Különösen fontos lenne, hogy a pszichiátria, pszichológia területén dolgozók nyíltabban beszéljenek saját pszichés problémáikról, példát mutatva ezzel másoknak. Nemzetközileg is híres példa erre Kay Redfield Jamison, aki klinikus-kutatóként nyíltan vállalta saját, időnként pszichózisba torkolló bipoláris zavarát (Jamison 1996). Azok a híres, vonzó emberek, akik nyilvánosan beszélnek valamilyen pszichiátriai betegségükről (pl. Diana hercegnő bulimia nervosájáról, Reagen elnök kezdődődő Alzheimer kórjáról,Winston Churchill vagy William Styron a depressziójáról) így nagyon sokat segítenek a stigmatizáció elleni küzdelemben. A stigmatizáció oka ugyanis az előítélet, a hiteles információk hiánya és a pszichiátriai betegek „démonizálása”. Minél több megbízható ismeretet szereznek az emberek a pszichiátriai betegségek természetéről, minél több személyes kontaktusra nyílik lehetőség tudottan pszichiátriai betegekkel, annál könnyebben oszlathatók el az előítéletek.

Destigmatizáció a pszichiátriai zavar előnyös oldalainak a tudatosításával. A pszichiátriai betegség és a kreativitás kapcsolata

A pszichiátriai betegekkel szembeni előítélet csökkentésének egy fontos lehetősége a kreativitás és a pszichiátriai betegség közötti kapcsolat modern újrafelfedezésének tudatosítása. Noha az a feltételezés, hogy a rendkívüli kreativitás és az „őrültség” valamiféleképpen rokon egymással, bizonyos formában már az ókori görögöknél jelentkezett, és a 19. századi romantikában széles körben elterjedt nézet lett, a későbbiekben ez feledésbe merült, és csak napjainkban kezdtek vele ismét foglalkozni. Az újabb vizsgálatok már sokkal árnyaltabb képet rajzolnak a kreativitás és a pszichiátria betegség kapcsolatáról. Ma egyre inkább úgy tűnik, hogy a komoly pszichiátriai betegség a kreativitást csökkenti. A fokozott kreativitás inkább az enyhébb pszichiátriai zavarokkal fér össze (személyiségzavar, neurózisok), bizonyos pszichiátriai betegségekre való hajlammal, illetve az ellenük folytatott küzdelem során kialakított kompenzációs mechanizmusokkal (pl. depresszióra hajló személy lázas kreatív tevékenységgel tudja egyensúlyban tartani depresszióját, stb.). Ma már kiterjedt irodalma van annak, hogy pl. a bipoláris zavar enyhe formája és a kreativitás gyakran együtt jár, hogy bizonyos személyiségzavarok (skizoid és skizotíp) gyakrabban megfigyelhetők a nagy absztrakt gondolkodóknál. A személyes kapcsolatok hiánya, az izoláltság segítheti az eredeti gondolkodást, és számos kiemelkedő filozófust ma személyiségzavarban szenvedőnek tartanánk. A kreatív tevékenység sokszor egyfajta védelem is a lappangó pszichiátriai betegség (pl. depresszió) ellen (Storr 2001).

Mindennek evolúciós magyarázata is született (Stevens, Price 2000). Ennek elméleti jelentősége az, hogy amit a mindennapi emberi kapcsolatokban maladaptívnak gondolunk, az tágabb értelemben – az emberi kultúra egésze szempontjából – adaptív lehet. A pszichiátriai betegség bizonyos formáira való hajlam így nemcsak nyomorúság és az emberi szenvedés forrása, hanem egyben a kreativitás fontos eleme, és így a tágabb értelemben vett emberi kultúra létrehozója lehet.

A nagy művészi alkotások közül sok éppen azért olyan megrendítő erejű, mert létrehozója belső élményeit kivetítette és műalkotásban testesítette meg, gyógyítva ezzel saját magát és a műalkotás élvezőit is. A pszichiátriai betegség így a kreatív alkotás egyik motorja is lehet, és ezáltal kulturális értékek létrehozója (Cox 2001).

A pszichiátriai betegségre való hajlam tehát értékek forrása is, és ez azért destigmatizáló, mert megszünteti a pszichiátriai betegség démonizálását. A kreatív emberek, nagy művészek, tudósok, politikusok pszichiátriai betegségeinek vizsgálata segít annak megértésében, hogy egy pszichiátriai betegségre való hajlammal folytatott küzdelem a kreativitás milyen nagy forrása lehet, és ez segíthet eloszlatni a pszichiátriai betegséggel kapcsolatos negatív sztereotípiákat.

Destigmatizáció a betegek munkába állásának segítésével

A stigmatizáció csökkentésének fontos része a rehabilitált pszichiátriai beteg munkába állítása, kezdetben általában fele munkaidőben, amikor is egy teljes állást két ilyen személy tölthet be. vezető szerepet játszhatnak rehabilitált vagy rehabilitáció alatt levő pszichiátriai betegek alkalmazásában maguk a pszichiátriai betegeket kezelő intézmények. a gyógyuló vagy gyógyult, és munkája ellátásához szükség szerint támogatásban részesülő volt pszichiátriai beteg többlet empátiával tud fordulni a jelenlegi betegek felé, és egyben példát is ad a betegek számára a gyógyulás lehetőségéről. Több ilyen sikeres kísérlet történt már világszerte és egy lehetséges cél, hogy az ilyen munkahelyen dolgozók legalább 10%-a olyan dolgozókból kerüljön ki, akik valamikor pszichiátriai betegségben szenvedtek (Perkins— Selbie 2001:355). a dolgozók (volt pszichiátriai betegek) lehetnek orvosok, nővérek, és lehetnek a kisegítő-adminisztratív személyzet részei is. Bár voltak, akik féltek, hogy volt pszichiátriai betegek alkalmazása növeli a jelenlegi betegek számára a kockázatot, valójában azonban – megfelelő munkahelyi segítség biztosításával – ez nem csak kockázatnövelő, de kockázatot csökkentő tényező is. Az ilyen munkahelyen dolgozók ugyanis általában titkolják pszichiátriai problémáikat, mert félnek munkahelyük elvesztésétől. Ha az ilyen problémákat nyíltan be lehet vallani és erre időben segítséget lehet kapni a munkahely elvesztésének a veszélye nélkül, ez jelentős kockázatcsökkentő tényező a kezelt betegek számára (Perkins, Selbie 2001:358). Mindez a gyógyult pszichiátriai betegek munkahelyi diszkriminációja megszüntetése felé tett fontos lépés, és ilyen irányú próbálkozások Magyarországon is vannak.

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero