Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón


6.4.4. Az „egészségizmus” és az „épelméjűségizmus”

Noha a stigmatizácó számos szomatikus betegségnél is tapasztalható (obesitás, diabetes, stb.) különösen kifejezett azonban a viselkedési eltérésekben is megnyilvánuló pszichiátriai zavaroknál. A stigmatizáció okaként meghúzódó jelenség az „egészségizmus”, pszichiátriai betegségekre vonatkoztatva pedig ezt mentális egészségizmusnak, vagy „épelméjűségizmus”-nak lehetne nevezni. A szót Perlin használta először (angolul „sanism”) és a szó képzése hasonlít a rasszizmus, szexizmus, stb. szavakhoz, melyek mind egy-egy elfogadhatatlan. diszkriminatív attitűdöt jelölnek. Az „épelméjűségizmus” is egy elfogadhatatlan előítélet. azt a fajta gondolkodást hivatott jelölni, mely szerint a mentálisan egészséges, épelméjű ember értékesebb, mint a mentálisan beteg. Az „épelméjűségizmus” – Perlin szerint – „az elnyomás társadalompatológiájának” része, mely nemcsak a hétköznapi gondolkodást hatja át, hanem a pszichiátriai betegségekkel kapcsolatos jogalkotást és hivatalos állásfoglalásokat is. Az épelméjűségizmus – szemben a rasszizmussal – jórészt láthatatlan, és ma társadalmilag széles körben elfogadott gondolkodás. Ez azt jelenti, hogy még más tekintetben felvilágosult emberek is, akik mindenfajta más hátrányos megkülönböztetést őszintén elutasítanak, hajlanak az épelméjűségizmus tudatos vagy öntudatlan elfogadására, és az ennek megfelelő cselekvésre. Ez az attitűd alapvetően mítoszokon, sztereotípiákon és babonán alapszik, noha úgy tűnik, mintha a pszichiátriai betegségeknek a józan észen alapuló megközelítése lenne (Perlin 2000:xi).
Az épelméjűségizmus előítélete szerint a pszichiátriai betegek veszélyesek, kiszámíthatatlanok. S noha a statisztikák, a tudományos vizsgálatok – mint láttuk – nem erősítik meg ezt a globális képet, sok esetben még a törvényalkotókra, bíróságokra, szakértőkre is nagyobb hatást gyakorol egy a média által nagy terjedelemben tárgyalt pszichiátriai beteg által elkövetett bűncselekmény, mint a statisztikák. A döntéseket sokszor inkább ezek a drámai esetek, mint a száraz tények irányítják (Perlin 2000:16).
Az épelméjűségizmus nem más, mint a pszichiátriai betegek stigmatizálásának és marginalizálásának racionalizálása, illetve ideologikus igazolása (Perlin 2000:27).
Az „épelméjűségizmus” szinte az emberiség történetének a kezdete óta létező előítélet, mely azonban – szemben a hasonló, mára megkérdőjelezett, illetve „szalonképtelenné tett” előítéletekkel – ma is széles körben elfogadott. Már Arisztotelész az ember lényegének a racionalitást tekintette. Azok, akikre ez a racionalitás nem jellemző (az elmebetegek) mintegy az ember leglényegesebb tulajdonságát veszítik el, és ez megkönnyíti, hogy az ilyen embert ne tekintsék teljesen embernek. Akit pedig nem tekintünk teljesen embernek, azzal könnyebb is embertelenül bánni. Ez a megközelítés volt jellemző az elmebetegekkel való bánásmódra egészen a legutóbbi időkig. A tébolydákban alkalmazott „kezelési”, „gyógyítási” eljárások egy mai szemlélő számára egyszerűen kezelésnek maszkírozott kegyetlenségnek, néha egyenesen kínzásnak tűnnek (Shorter 1997).
 
A pszichiátriai betegekkel kapcsolatos gyakori mítoszok
A közgondolkodás ma tele van a pszichiátriai betegek kapcsán olyan mítoszokkal, melyeket az empirikus vizsgálatok nem támasztanak alá, mégis alapvetően befolyásolják ezeknek a betegeknek a megítélést, a velük kapcsolatos törvényeket, bánásmódot és hozzáállást. Néhány ilyen megalapozatlan mítosz (Perlin 2000:43–47):
  • A pszichiátriai betegek mások, mint a többiek: deviánsok, gyenge akaratúak, erkölcsileg megbízhatatlanok, érzelmileg labilisak, lusták, tudatlanok.
  • A legtöbb pszichiátriai beteg veszélyes és ijesztő.
  • A pszichiátriai beteg nem képes életével kapcsolatos önálló, ésszerű döntésekre, és szavazati joga sem lehet, hiszen a politikai életben való részvételre is képtelen.
  • Ha a pszichiátriai beteg visszautasítja, hogy antipszichotikumot szedjen, ez irracionalitásának jele, és egyben a kötelező intézeti kezelés indokoltságának a bizonyítéka.
  • A pszichiátriai betegség tényét a laikusok is könnyen fel tudják ismerni, hiszen az „őrült” viselkedés jellemzői jól ismertek.
  • Elfogadható a hétköznapi nyelvhasználatban olyan pejoratív szavakat használni, mint „bolond”, „őrült”, noha más területen hasonlóan pejoratív szavak használata (pl. cigány, néger, stb.) súlyosan sértő, diszkriminatív és ezért elfogadhatatlan.
  • A pszichiátriai betegeket be kell zárni, távoli, zárt intézetekben kell őket tartani, mert jelenlétük veszélyes a társadalomra.
  • A bűncselekményt elkövető elmebetegek kényszergyógykezelése, csak arra jó, hogy az ilyen emberek megússzák a jogos büntetést. Sok a visszaélés ilyen esetekben, olyanokat is elmebetegnek tekintenek, és nem büntethetőnek nyilvánítanak ilyenkor, akiknek valójában börtönben lenne a helyük.
  • A pszichiátriai betegek fő baja, hogy nincs elég akaraterejük. Egyszerűen hiányzik belőlük a fegyelmezettség és az erkölcsi tartás, túl könnyen engednek ösztöneiknek, félelmeiknek.
 
A fenti mítoszok valóban csak mítoszok, tudományos alapjuk nincsen, mégis, alapvetően befolyásolják nemcsak a közgondolkodást, hanem a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos törvényhozást és a velük való bánásmódot. Nem mentes ezektől a mítoszoktól a pszichiátriai betegekkel foglalkozó pszichiáter, bíró, ügyvéd és más szakemberek sem, megjelenik ez az előítélet az ügyvédi gyakorlatban és a bírósági döntésekben egyaránt.
 

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave