Kopp Mária, Kovács Mónika Erika (szerk.)

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

6.4.5. Törvény és stigmatizáció

A pszichiátriai beteg nem önkéntes kezelésének hazai jogi szabályai

A pszichiátriai betegek kezelésére, ellátására általában speciális jogi szabályok vonatkoznak. Ezek a szabályok retorikailag a pszichiátriai betegeket védik, sokszor azonban részei a velük szembeni diszkriminációnak (Szmukler 2001:291). Magyarországon például pszichiátriai beteg nem-önkéntes sürgősségi gyógykezelésére akkor kerülhet sor, „Ha a beteg pszichés állapota, illetve szenvedélybetegsége következtében közvetlen veszélyeztető magatartást tanúsít, és ez csak azonnali pszichiátriai intézeti gyógykezelésbe vétellel hárítható el…” {1997. évi CLIV. törvény, 199§ (1)}. Közvetlen veszélyeztető magatartás a törvény szerint az, amikor „…a beteg – pszichés állapotának akut zavara következtében – saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent.” {1997. évi CLIV. törvény, 188§ c)}. Ezenfelül a bíróság annak a betegnek is elrendelheti kötelező intézeti gyógykezelését, aki „…pszichiátriai megbetegedése vagy szenvedélybetegsége következtében veszélyeztető magatartást tanúsít, de sürgősségi gyógykezelése nem indokolt” {1997. évi CLIV. törvény, 200§ (1) }. A törvény szerint veszélyeztető magatartás az, amikor „…a beteg – pszichés állapotának zavara következtében – saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelenthet és a megbetegedés jellegére tekintettel a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétel nem indokolt” {1997. évi CLIV. törvény, 188§ b)}.

Jogi diszkrimináció a pszichiátriai betegekkel szemben

Nem önkéntes kezelés önveszélyes pszichiátriai beteg esetén:

Eme előírások szerint tehát a pszichiátriai beteg nem-önkéntes kezelésére akkor kerülhet sor, ha az illető saját vagy mások életére, egészségére, testi épségére jelentős veszélyt jelent vagy jelenthet. A törvény nem beszél tehát a beteg cselekvőképességéről. Elvben cselekvőképes pszichiátriai beteg nem önkéntes kezelésére is sor kerülhet, ha a beteg pszichés állapota következtében magára vagy másra veszélyes. Furcsa módon azonban ez csak pszichiátriai betegekre vonatkozik. Szomatikus betegségben szenvedő, cselekvőképes személy számára a törvény (helyesen) megengedi, hogy egészségére nézve hátrányos döntést hozzon. Ez az asszimetria csakis úgy magyarázható, hogy a törvény burkoltan azt feltételezi, hogy a saját életére, egészségére, testi épségére veszélyes pszichiátriai beteg szükségszerűen cselekvőképtelen, míg a saját életére, egészségére nézve veszélyes döntést hozó szomatikus beteg nem az. Eszerint tehát a szomatikus beteg önveszélyes döntése értékrendjéből fakad és ezért tiszteletben tartandó, míg a pszichiátriai beteg önveszélyes döntése pszichiátriai betegségéből fakad, és ezért nem kell figyelembe venni (Szmukler 2001:292). valójában azonban nem tehető egyenlőségjel a pszichiátriai betegség és a cselekvőképtelenség közé (Winick, 1997:355). Ha pl. egy tüdőrákos beteg nem engedi magát megoperálni, és ezzel saját életét, egészségét veszélyezteti, ezt a törvény megengedi a számára, mert a beteg autonómiája tiszteletének az elve ezt követeli meg. Ezzel szemben, ha egy szkizofrén beteg nem egyezik bele a kezelésbe, a bíróság elvben kötelezheti őt kezelésre azzal az indoklással, hogy nem-kezelése saját egészségére veszélyt jelenthet. A törvény tehát a tüdőrákos betegnek megengedi, hogy egészségét veszélyeztető döntést hozzon, a szkizofrén betegnek nem.

Ez egyben azt jelenti, hogy a törvény pszichiátriai betegekkel kapcsolatos előírásai diszkriminatívak, mert a törvény a cselekvőképesség kettős standardját alkalmazza. Szomatikus betegeknél a cselekvőképesség standardja független attól, hogy a döntés saját magára vagy másokra veszélyes-e, míg pszichiátriai betegeknél automatikusan cselekvőképtelennek számít a beteg, ha másokra vagy magára veszélyes döntést hoz. Eme kettős standard – furcsa módon – az irracionálisnak tekintett pszichiátriai betegektől sokkal nagyobb fokú racionalitást vár el, mint a szomatikus betegektől.

A helyes megközelítés az lenne, ha bármiféle kezelés visszautasítását egységesen a beteg cselekvőképességéhez kötnék. Eszerint tehát cselekvőképes beteg visszautasíthat orvosi kezelést (akár pszichiátriai betegségben szenved, akár nem), míg nem cselekvőképes beteg csak korlátozottan vagy egyáltalán nem, attól függően, hogy belátási képessége mennyire csökkent egészségügyi döntések vonatkozásában. Egészségügyi döntések vonatkozásában cselekvőképes az a személy, aki képes információkat megérteni, azok alapján alternatívákat mérlegelni, az egyes alternatívákat értékrendje alapján értékelni, megítélni, majd az értékrendjének leginkább megfelelő alternatívát kiválasztani. Képes továbbá döntését másokkal világosan közölni (Wolf 1987).

Nem önkéntes kezelés másokra veszélyes pszichiátriai beteg esetén:

A törvény pszichiátriai beteg nem-önkéntes gyógykezelését lehetővé teszi akkor is, ha ez mások védelme érdekében szükséges. vagyis a pszichiátriai beteg preventív kórházba utalása akkor is lehetséges, ha feltételezhető, hogy magatartása másokra a jövőben veszélyes lehet. Látni kell azonban, hogy a mai társadalmakban tapasztalható erőszaknak csak kis részét okozzák pszichiátriai betegek. Veszélyes másra az a pszichiátriai betegségben nem szenvedő ember is, aki a megengedettnél lényegesen nagyobb sebességgel vezet autót vagy aki alkoholos befolyásoltság alatt ül volánhoz, és veszélyes az az erőszakos, agresszív ember is, aki rendszeresen terrorizálja családját vagy tágabb környezetét. A jövőbeli veszélyesség legjobb előrejelzője az, ha valaki a múltban másokra veszélyes viselkedést tanúsított. Mégis, a fenti kategóriák esetén senki nem javasolja a preventív őrizetbe vételt. A pszichiátriai betegségben nem szenvedő, de másokra veszélyes emberre tehát más szabályok vonatkoznak, mint a pszichiátriai betegségben szenvedő másokra veszélyes emberre. Pedig valószínű, hogy a „veszélyes vezetésre” is létezik valamiféle „kezelés”, és az agresszió mérséklése is lehetséges különböző programokkal. Mindebből az következik, hogy a törvény nem általában a veszélyes emberektől védi a társadalmat, hanem a pszichiátriai betegség miatt veszélyesnek tartott emberektől. Ez azonban a pszichiátriai betegekkel szembeni diszkrimináció, és valószínűleg a velük szembeni stigmatizáció, és a tőlük való hagyományos félelem miatt került be a legtöbb ország törvényeibe.

Valójában a diszkriminációmentes megközelítés itt is az lenne, ha a törvények általában a másokra veszélyes viselkedés esetén alkalmazható teendőket szabályoznák, függetlenül a veszélyes viselkedés eredetétől. vagyis először azt kellene megvizsgálni, hogy egy ember viselkedése – bármi is legyen annak az oka – mekkora kockázatot jelent másokra. Ha ez a kockázat elfogadhatatlanul nagy, akkor vizsgálni kell, hogyan lehet azt csökkenteni. Az egyik lehetőség az illető viselkedésének a megváltoztatása (kezeléssel, ha pszichiátriai beteg, vagy büntetéssel, ha nem az). Ha az illető veszélyes viselkedésének a megváltoztatása nem lehetséges, akkor felmerül a kérdés, alkalmazható-e az illetőnél a preventív őrizetbe vétel a társadalom védelme érdekében. Ezt ma a törvények pszichiátriai betegek esetén megengedik, más esetben azonban nem. Ez az asszimetria nem elfogadható, elvben ugyanolyan törvényeknek kellene vonatkozniuk mindenkire, aki másokra potenciálisan veszélyes. Az, hogy ma más törvények vonatkoznak a másokra veszélyes pszichiátriai betegekre, mint az ilyen betegségben nem szenvedő másokra veszélyes emberekre, a pszichiátriai betegekkel szembeni diszkrimináció jele és a stigmatizáció következménye. Így az a tény, hogy a pszichiátriai betegekre külön jogi szabályok vonatkoznak, egyfajta jogi diszkriminációnak tekinthető (Szmukler 2001:293).

A magyar népesség életminősége az ezredfordulón

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 726 6

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

A Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos iskolája által, Kopp Mária, Kovács Mónika Erika szerkesztésével létrehozott, a magyar népesség életminőségét és egészségét bemutató monográfiája a XXI. század orvosa, egészségügyi szakembere, döntéshozói, sőt minden polgára számára igen fontos és időszerű témával foglalkozik, az egészéggel, betegségekkel kapcsolatos életminőség kérdésével. A monográfia, mely az intézet több mint 10 éves kutatási munkásságát öleli fel, kiegészítve azt a témával kapcsolatos nemzetközi eredményekkel, egyedülálló és nélkülözhetetlen mű a hazai szakirodalomban. A majd ötven szerzős monográfiában bemutatásra kerülő eredmények zöme a Hungarostudy 2002 országos, a magyar felnőtt lakosságra életkor, nem és településnagyság szerint reprezentatív egészségfelmérésen alapul. Ugyanakkor számos tényező esetében az eredmények a két korábbi 1988-as és 1995-ös vizsgálat adataival is kiegészülnek, így összehasonlításra, longitudinális összefüggések vizsgálatára is lehetőség nyílik. Ez az elmúlt két évtizedben lejátszódó gyors társadalmi változások hatásainak értékelése szempontjából különös jelentőséggel bír. Amíg a három nagy egészségfelmérés bepillantást nyújt az életminőség- és egészségmutatók és azok sokrétű – többváltozós összefüggéseinek társadalmi – makroszintű vizsgálatára alkalmas, addig az egyes rétegek és problémakörökre jellemző specifikus, mélyebb – mikroszintű – összefüggések elemzésére további kiegészítő vizsgálatok szükségesek. A monográfia külön erőssége, hogy számos fejezetben a tudományos iskola kutatói bemutatják az adott témában „mélyfúrás” jelleggel végzett a további vizsgálataikat is. Ajánljuk tehát a könyvet az egészségügy, pszichológia, szociológia, antropológia, bioetika, pedagógia, közgazdaság- és politikai tudomány területén dolgozó – klinikai, kutató és oktató munkát végző és döntéshozó – szakembernek. Hasznos információval szolgálhat minden olyan olvasó számára, aki az életminőség fogalmát, indikátorait, meghatározóit szeretné megismerni, munkájában felhasználni, s kiváncsi a magyar lakosság életminőségére az ezredfordulón.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kopp-kovacs-a-magyar-nepesseg-eletminosege-az-ezredfordulon//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero