Az agrárpolitika kialakulása szorosan összefügg a mezőgazdaság gazdasági és társadalmi szerepének átalakulásával. A 19. század második felétől kezdve az iparosodás és az urbanizáció következtében az államok egyre nagyobb figyelmet fordítottak az élelmiszer-ellátás biztonságára és a mezőgazdasági termelők védelmére, mivel a városi népesség gyors növekedésével párhuzamosan egyre kevesebb ember és család volt képes vagy hajlandó munkaidejét saját élelmiszer-önellátásra fordítani, így az élelmiszer-ellátás mindinkább piaci és nemzetgazdasági szintű kérdéssé vált. A mezőgazdasági agrárpolitika szabályozási eszközei nem öncélúan jöttek létre, hanem a történeti piaci kudarcokra adott állami válaszként. A két világháború és az azt követő gazdasági válságok rávilágítottak arra, hogy a mezőgazdasági termelés — a hosszan tartó termelési ciklusok, az időjárásfüggőség és az élelmiszer iránti alapvető szükségletek miatt — erősen kiszolgáltatott a piaci ingadozásoknak és válságoknak. Az 1920-as évek árzuhanásai és a 1930-as évek gazdasági válsága miatt a mezőgazdasági árak drasztikusan estek, ami tömeges jövedelemvesztést és termelési bizonytalanságot okozott. Számos kormány ezért árgaranciákat, behozatali vámokat és kvótákat vezetett be, továbbá állami felvásárlási és készletkezelési rendszereket alakított ki, hogy stabilizálja az árakat, csökkentse az ingadozásokat és biztosítsa a termelők jövedelmét. Ezek az eszközök részben azzal az elvvel éltek, hogy a mezőgazdaságban értékes társadalmi célokat szolgáló termékek előállítását a piaci mechanizmusok önmagukban nem tudják fenntarthatóan biztosítani.

A New Deal programok idején az Egyesült Államokban például a mezőgazdasági termelés korlátozását és állami árgaranciákat vezettek be annak érdekében, hogy a túltermelést csökkentsék és a gazdák jövedelmét emeljék, ami a mezőgazdaság állami szerepének megerősödéséhez vezetett. Hasonlóan, az Egyesült Királyság 1947-es törvénye garantált felvásárlási árakat és stabil piaci feltételeket biztosított a háború utáni élelmiszer-ellátás biztonságához. Ezek a korai eszközök lényegében a piaci kudarcok kezelésére irányultak: az ingadozó árakat, a kereslet és kínálat közötti elhúzódó időbeli különbségeket, valamint a termelők alacsony jövedelmét igyekeztek korrigálni olyan intézkedésekkel, amelyek nemcsak gazdasági, hanem társadalmi stabilitást is szolgáltak.

A második világháborút követően az agrárpolitika eszköztára tovább bővült. Az Európai Unió Közös Agrárpolitikája (KAP) keretében például a közös piacszervezés, közvetlen kifizetések, piaci beavatkozási mechanizmusok és vidékfejlesztési támogatások váltak meghatározóvá. Ezek az eszközök egyszerre törekednek a termelők jövedelmének stabilizálására, a környezetvédelmi célok támogatására és a fogyasztók megfizethető élelmiszer-ellátásának biztosítására. Az európai közös agrárpolitika kialakításának igénye az 1950-es évektől indult el, és első jelentős állomása az Európai Gazdasági Közösség (EGK) keretében megalkotott Közös Agrárpolitika (KAP) révén 1962-ben. A KAP célja a mezőgazdasági termelők jövedelmének stabilizálása, a piacok kiegyensúlyozása, az élelmiszer-ellátás biztonsága, valamint a fogyasztók megfizethető árú élelmiszerrel való ellátása volt (European Commission, 2019). A szabályozási eszközök hatása így többszintű: árstabilizációt, jövedelem-biztonságot és piaci kiszámíthatóságot biztosítanak a termelők számára; csökkentik az élelmiszer-ellátás bizonytalanságát a fogyasztók szempontjából; és lehetővé teszik olyan külső szempontok figyelembevételét, mint a környezetvédelem és a vidékfejlesztés, amelyeket a piaci mechanizmusok nem kezelnek megfelelően.