India mezőgazdasági politikája a függetlenség elnyerése óta központi szerepet tölt be az élelmezésbiztonság és a vidéki megélhetés biztosításában. Az 1960-as években jelentkező élelmiszerhiányok világossá tették, hogy a terméshozam növelése kulcsfontosságú. A „zöld forradalom” technológiai újításai – mint a nagy hozamú fajták, a műtrágya- és növényvédőszer-használat, valamint az öntözés elterjedése – jelentős termelékenységnövekedést eredményeztek. Ezt kormányzati intézkedések támogatták, például az 1955-ös Essential Commodities Act, amely szabályozta az alapvető mezőgazdasági termékek termelését, árát és kereskedelmét. Az 1965-ben létrehozott Food Corporation of India (FCI) és az Agricultural Prices Commission (később CACP) a gabonatárolás és az árpolitika központi intézményeivé váltak (OECD, 2024). A tejtermelés fejlesztése a „fehér forradalom” révén zajlott, amely a termelőket szövetkezetekbe szervezte, és több szinten építette ki a feldolgozást, szállítást és marketinget. A hetvenes években a kormány a mezőgazdaság finanszírozására és intézményi megerősítésére koncentrált: megalakult a NABARD, a kereskedelmi bankokat pedig kötelezték a mezőgazdasági hitelezés bővítésére. A zöld forradalom hatása a nyolcvanas és kilencvenes években új termékekre és térségekre is kiterjedt, miközben az általános gazdasági liberalizáció a mezőgazdasági szektort lényegében érintetlenül hagyta (OECD, 2024).

Az ezredfordulót követően a hangsúly a gazdák jövedelmének növelésére és a vidéki infrastruktúra fejlesztésére helyeződött át. A 2000-ben elfogadott National Agricultural Policy célja a földhasználat intenzitásának növelése és a technológiai újítások terjesztése volt. A 2007-es National Policy for Farmers már a gazdák jólétét tekintette elsődleges célnak. A 2007–2017 közötti ötéves tervek a technológiatranszfert, a földhöz, hitelhez és készségekhez való hozzáférés javítását, valamint a vízgazdálkodás hatékonyságát próbálták fokozni. A közélelmezési rendszer reformja is megtörtént: az 1997-ben bevezetett közélelmezési rendszer (PDS – Public Distribution System) helyett 2012-ben létrejött a célzott közélelmezési rendszer (TPDS – Targeted Public Distribution System), amelyet a 2013-as élelmiszer-biztonsági törvény (NFSA) törvényesített (OECD, 2024). A PDS és a TPDS az indiai élelmiszer-elosztási rendszert jelenti, a régi PDS mindenki számára biztosított alapélelmiszert, az új, 2012-es TPDS viszont már csak a legszegényebb rétegeket célozza. A változás oka a pazarlás és a korrupció visszaszorítása volt. Tanulsága, hogy a támogatások hatékonyabbak, ha a rászorulókhoz jutnak el, nem pedig általános árszabályozásként működnek (OECD, 2024).

2016-tól India célul tűzte ki a gazdák jövedelmének megduplázását 2022-2023-ig. Ennek oka, hogy a gazdák keresete messze elmaradt a városi átlagtól, aminek következtében egyre több gazda hagyott fel a mezőgazdasági termeléssel és más szektorban keresett állást, ami többnyire városi környezetben elérhető. A cél így kettős volt, nemcsak az anyagi, hanem a társadalmi feltételek javítása is céllá vált a vidék népességének megőrzése révén. Az ötéves tervezést hároméves akciótervek váltották fel, amelyeket az indiai kormány tanácsadó testülete dolgozott ki. 2018-ban agrárexport-stratégia készült az export megduplázására és a hozzáadott érték növelésére. Ezzel párhuzamosan több állam farmhitel-elengedési programokat vezetett be, a cukornádtermelőknek pedig közvetlen támogatásokat biztosítottak, amelyeket 2022-től a cukoripari szereplőket célzó támogatási forma váltott fel. A mezőgazdasági piacszabályozás, különösen az (APMC – Agricultural Produce Market Committee) rendszer reformja többször is napirendre került (2003, 2007, 2017), a cél a piacok széttagoltságának megszüntetése és a gazdák jobb jövedelmezőségének elérése volt. A 2020-as COVID-19-csomag részeként a kormány újabb reformokat kezdeményezett, többek között lehetővé tette volna a gazdák számára, hogy állami piacokon kívül is értékesítsenek. Ezek azonban erős társadalmi ellenállásba ütköztek, és 2021-ben visszavonták a kapcsolódó törvényeket. Ugyanabban az évben a kormány bizottságot hozott létre a minimálárak rendszerének felülvizsgálatára (OECD, 2024).

2022-ben India több mezőgazdasági termékre exportkorlátozásokat vezetett be, hogy a nemzetközi ármozgások, különösen az ukrajnai háború okozta bizonytalanság közepette stabilizálja a belföldi piacot. A korlátozások főként rizsre, búzára, cukorra és ezek származékaira vonatkoztak. Összességében India agrárpolitikája több évtizedes fejlődés során egyre komplexebbé vált, miközben igyekezett alkalmazkodni a gazdasági, társadalmi és globális kihívásokhoz, fenntartva az élelmezésbiztonságot és a vidéki lakosság megélhetését (OECD, 2024). A főbb folyamatokat az alábbi táblázat szemlélteti:

India PSE százalékos értéke jelentős ingadozást mutatott: 2000-ben elérte a nullát, 2007-ben pedig mélypontra, -31%-ra esett, majd újabb kilengések után 2021-2023 között ismét erősen negatív tartományba került. 2022 óta India exportkorlátozásokat alkalmaz különféle termékekre – például különböző rizsfajtákra, búzára, cukorra, hagymára és ezek származékaira (pl. búzaliszt). Ezek a változások főként a piaci ár­támogatás alapját képező hazai és nemzetközi árak közötti relatív különbségek ingadozásával magyarázhatók, míg az inputtámogatások lassan, de folyamatosan emelkedő tendenciát mutattak. A 2011–2013 közötti időszakban különösen nagy volt a negatív piaci ár­támogatás értéke – részben 2007-ben és 2008-ban is –, ami egybeesett a nemzetközi árupiaci árak jelentős emelkedésével, amelyek azonban Indiában nem, vagy csak részben érvényesültek. Ennek oka legalább részben az volt, hogy India exportkorlátozó intézkedéseket alkalmazott (például exporttilalmat vagy korlátozást gabonafélékre, nem basmati rizsre, csicseriborsóra, cukorra és tejre). A PSE negatív értéke azt jelenti, hogy a hazai termelők átlagosan közvetett adóztatásnak voltak kitéve: a számukra nyújtott költségvetési támogatások nem tudták ellensúlyozni a bonyolult hazai szabályozásból és kereskedelempolitikából eredő árcsökkentő hatásokat. 2018 óta növekvő tendenciát mutatnak azok a kifizetések, amelyek nem kötődnek közvetlenül a termeléshez. Ezt elsősorban a közvetlen jövedelemtranszfer-program, a Pradhan Mantri Kisan Samman Nidhi (PM-KISAN) megnövelt költségvetési kerete okozta. 2020 óta az exportált termékek referenciaárai emelkedtek, így az MPS is magasabb lett, mint a 2015–2019 közötti időszakban (OECD, 2024).

India fenntartható mezőgazdasági finanszírozása jelenleg erősen magánszereplőkre és hitelezésre épül, miközben a közpénzek, a nemzetközi források és az alternatív pénzügyi eszközök aránya alacsony. A források zöme néhány szektorra – főként termelési gyakorlatokra és piaci tevékenységekre – összpontosul, míg az öntözés, kutatás, szövetkezetek és biodiverzitás alig kap támogatást. A fejlesztés négy fő pilléren nyugszik: egységes fenntartható mezőgazdasági kategóriarendszer kialakítása, részletes adatgyűjtés és digitális nyomon követés, a pénzügyi források diverzifikálása új szereplők és eszközök bevonásával, valamint a szereplők kapacitásépítése és képzése. Ezek a lépések hozzájárulnak egy ellenállóbb, befogadóbb és környezeti szempontból fenntartható agrárpénzügyi rendszer kialakításához (CPI, 2025).