Elfogadva, hogy – ahogyan a vidéki területek, úgy – a vidékfejlesztés, annak fókusza és megközelítései is folyamatosan változnak, formálódnak, az alábbiakban olvasható néhány definíciós kísérlet hazai szerzők tollából, amelyeket kiindulópontként tekinthetünk:

 

A vidékfejlesztés Moseley (1996, 20) megfogalmazásában „a gazdasági, társadalmi, kulturális és környezeti változások tartós és fenntartható folyamata, amelynek (tervezett) célja az egész közösség hosszú távú jóllétének növelése”. A definícióban alkalmazott kifejezések egyenkénti értelmezése is fontos a vidékfejlesztés megértéséhez: tartós = nem rövid távú; fenntartható = tiszteletben tartja örökölt „tőkénket”; folyamat = folytonos és egymással összefüggő cselekvések összessége; gazdasági = az áruk és szolgáltatások termelésével, elosztásával és cseréjével kapcsolatos; társadalmi = az emberi kapcsolatokkal összefüggő; kulturális = az életmóddal és az identitás forrásaival kapcsolatos; környezeti = a fizikai és biotikus környezetünkkel kapcsolatos; tervezett = szándékosan előidézett, nem pedig természetes módon kialakuló; hosszú távú = évtizedekre, nem pedig néhány évre vonatkozik; jóllét = nem csak anyagi prosperitás; egész = minden korosztályt, nemet, társadalmi csoportot magában foglal; és közösség = az adott területen élő vagy dolgozó embereket jelenti (Moseley, 2003).

Az agrárirányultságú vidékfejlesztés egyes versengő módozatait azonosították Marsden és szerzőtársai (2001), megfogalmazva azok kritikáját is. Az agráripari modell az intenzifikációra, a technológiai fejlődésre, a méretgazdaságosságra, a költségek csökkentésére és a termelés szabványosítására törekszik, gyakran elválasztva az élelmiszer-termelést a természeti környezettől. Marginalizálhatja a kevésbé versenyképes vidéki területeket, és erősítheti az állami támogatástól való függőséget. Egy lehetséges másik irány, az ún. „bürokratikus-higiéniás” modell a közegészségügyi és környezeti válságokra adott szakpolitikai válaszként jelenik meg, és az élelmiszer-biztonság és környezetvédelem biztosítását célzó összetett szabályozást vezet be, nem ritkán aránytalanul növelve a kisméretű termelők és feldolgozók költségeit azok valós környezetterheléséhez viszonyítva. A harmadik a relativista/társadalmi konstruktivista modell, amely a természet és a vidékiség társadalmi megkonstruálására összpontosít, hangsúlyozva a sokféleséget és az emberi szereplők hálózatos, aktív szerepét a vidéki környezet alakításában. Gyakran hiányzik azonban belőle a gyakorlati, mikroelemző fókusz, nem mindig foglalkozik a valós hatalmi dinamikákkal, illetve nem feltétlenül nyújt egyértelmű útmutatást a fenntartható változáshoz. A szerzők szerint a fenntartható (agrár-)vidékfejlesztés érdekében határozottan el kell szakadni az uralkodó agrár-ipari és bürokratikus paradigmáktól, és az agroökológia, mint olyan keretrendszer mellett érvelnek, amely képes a mezőgazdaságot újra az ökológiai és társadalmi rendszerekbe illeszteni.