Utalva a vidék fogalmi meghatározásának már korábban említett – és nem csak a köznyelvben előforduló – következetlenségeire, az uniós statisztikai célú besorolások, a nemzetközileg harmonizált módszertanon alapuló vidéklehatárolások, a különböző földrajztudományok, illetve a hazai területi közigazgatás egymással erősen átfedő, de egymásnak nem megfeleltethető fogalmakat és kategóriákat használnak.

A magyarországi települések önkormányzati törvényben foglalt jogállás-kategóriái a község, nagyközség, város, megyei jogú város, és a főváros. A község fogalma megragadható egyrészt mint területi egység (határral, területnagysággal, népességgel), másrészt mint az ott működő közigazgatási-intézményi rendszer (szervezetek, jogok, feladatok, választópolgárok, tisztségviselők összessége). A községek a területi hierarchiában a legalsó szinten elhelyezkedő, törvényileg meghatározott alapvető közszolgáltatásokat nyújtó települések, amelyek ritkán rendelkeznek vonzáskörzeti szerepkörrel, városias településképpel vagy funkciókkal – ebben az értelemben legtöbbször (de nem kizárólagosan) „falusias” településekről van szó. A falu településföldrajzi/-néprajzi fogalom: általában kisebb, nem zárt beépítésű települést jelöl belterülettel, külterülettel és a helyi társadalommal együtt, ahol a hagyományok kiemelt szerepet kapnak, miközben hiányoznak a központi funkciók. A közbeszédben azért keveredik gyakran a község és a falu fogalma – és kerül szembeállításra a város fogalmával –, mert a falu és a város hagyományos településformái többnyire egybeesnek a község és a város közigazgatási szintekkel (Térport, é. n./b).

A „várossal” ily módon való összevetésben válnak a „falu” és a „vidék” kifejezések egymással szinonim fogalmakká a köznyelvben. Ugyanakkor, mint arra Trócsányi és Pirisi (2023) rámutatnak, maga a városfogalom időben, térben és méretben relatív, és a jogállás gyakran elválik a funkcióktól. Míg a Kádár-korszakban a várossá avatásnak komoly szimbolikus és fejlesztéspolitikai súlya volt, 1989-ben a tömeges várossá nyilvánítás egy lazább szabályozási korszak nyitánya, majd a várossá válás sok helyen tudatos stratégia lett. Azonban, ahogy Rácz (2008, 8.) fogalmaz, „a mennyiségi növekedést nem követte minőségi javulás”, sok városi jogállású településen hiányosak az urbánus funkciók („faluváros”, „alig város”). A kisvároshálózat formális urbanizáción keresztül történő bővülése 2013-ra lényegében leállt, a (30 ezer lakos alatti) kisvárosok országos súlya stabil, de ez nem mozdulatlanság, hanem ellentétes irányú folyamatok eredője: gyarapodó agglomerációs és üdülő funkciójú települések, szemben a demográfiai gondokkal küzdő tradicionális közép- és kistájközpontokkal, „alig- és címzetes” városokkal (Horeczki et al., 2023).

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint 2022. május 1-jén Magyarországon 3155 település volt, ebből 348 város (köztük a főváros és 25 megyei jogú város), valamint 2807 község (melyből 127 nagyközség). A települések harmada 500 fő alatti aprófalu, de ezekben csak a lakosság 3%-a él. A népesség mintegy 70%-a városlakó, egyötöde Budapesten lakik (KSH, é. n.). A falvak funkcióik, ellátottságuk, demográfiai és gazdasági dinamikájuk alapján jól szegmentálhatók, komplex típusaik alapján a legnagyobb csoportot a hátrányos helyzetű, periférikus kisfalvak alkotják (Beluszky et al., 2021).

Az Eurostat urbanizáltsági fok tipológiája alapján az ország területének 72%-a vidéki településhez (LAU) tartozik, melyek a lakosságnak alig 30%-át adják. Általában a vidéki települések valóban községi jogállású, 5000 fő alatti települések, de több mint száz városi jogállású (viszont hasonló lélekszámú) település is rurális besorolást kap, míg azonos nagyságrendben kerülnek községi és nagyközségi jogállású települések a (közepes népsűrűségű) kisvárosok és elővárosok csoportjába. A területi rendszer középszintjét (NUTS 3) reprezentáló 19 vármegye és a főváros közül a város-vidék tipológia alapján 6 vármegye (Zala, Somogy, Tolna, Nógrád, Heves, Szabolcs-Szatmár-Bereg) kap túlnyomórészt vidéki besorolást, míg a túlnyomóan városi Budapesten kívül az összes többi vármegye átmeneti (közepesen urbanizált) térség.

A mezőgazdaságtól való gazdasági függőség mértéke területenként eltérő. Az ipari forradalom és a technológiai fejlődés következtében a mezőgazdaság elvesztette korábbi vezető szerepét mind a foglalkoztatásban, mind a jövedelemtermelésben, így ma már Magyarországon csak kevés településen beszélhetünk abszolút agrárfüggőségről. A relatív agrárfüggőség azt mutatja meg, hogy bár a mezőgazdaság már nem elsődleges, egyes térségekben – főként a Dél-Alföldön, az Alföld más részein, a Mezőföldön és néhány dunántúli járásban – továbbra is jelentős a szerepe. Ezzel szemben a középhegységekben és a budapesti agglomerációban alacsony a relatív mezőgazdasági függőség (Beluszky et al., 2021).

A jelenkori magyar vidéki társadalom szerkezeti és hatalmi változásainak megértéséhez Kovách Imre „A vidék az ezredfordulón” (2012) c. átfogó értekezése nyújt számunkra fogódzkodót. A rendszerváltás, a globalizáció és az európai integráció folyamatai együttesen gyökeres szerkezeti változásokat eredményeztek, amelyek következtében a vidéki társadalom széttöredezetté, hibriddé vált, ahol egyszerre érvényesülnek a piaci, az állami és a projektalapú elosztási rendszerek. A mezőgazdaság nemzetgazdasági, foglalkoztatási jelentősége nagymértékben visszaesett, a vidéki lakosság többsége ma már a szolgáltatási szektorban dolgozik, gyakran ingázóként. A mezőgazdaságban a vegyes üzemi szerkezet (nagyüzemek, illetve családi és részidős gazdaságok együttélése) továbbra is fennmaradt, de a parasztság mint társadalmi réteg, gyakorlatilag eltűnt. A város és vidék közötti kapcsolatok erősödtek, részben a mobilitás és a technológiai fejlődés miatt, valamint a városi fogyasztók vidéki javak és szolgáltatások iránti növekvő kereslete révén. A vidék egyre inkább a fogyasztás, mint a termelés helyszínévé válik. Vidéken a gazdaság diverzifikálódik: a turizmus, rekreáció, helyi élelmiszer-termelés, biogazdálkodás és környezetvédelmi projektek mind fontosabbá válnak. A magyar vidék sajátossága, hogy a mezőgazdaság súlyvesztése és a parasztság hanyatlása ellenére a vidéki népesség aránya nem csökkent jelentősen. Két fő vidéki altípus különül el: a leszakadó és a megújuló régiók, amelyek között nagyobb a szakadék, mint a város és vidék között volt korábban. Az európai integráció új fejlesztési lehetőségeket hozott, a projektesített fejlesztések új szereplőket és helyi hatalmi átrendeződést eredményeznek. A legnagyobb kihívás a jövőben az új, sokszereplős helyi kormányzás technikáinak alkalmazása lehet (Kovách, 2012).

Az EU-csatlakozás idején fokozott várakozással illetett vidékpolitika nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: ennek oka egyrészt az Európai Unió városközpontú, a korábbi, szolidaritáson alapuló felzárkóztatást és a helyalapú szemléletet maga mögött hagyó területi politikája és agrárérdekeknek alárendelt vidékfejlesztési politikája (Finta, 2024; Kovács, 2020; Faragó, 2016), másrészt a centralizált, felülről irányított, bürokratikus, a helyi partnerségeket és innovációt háttérbe szorító hazai fejlesztéspolitika (Finta et al., 2023; Somlyódiné Pfeil, 2020). Minden nehézség ellenére viszont megjelent a vidékfejlesztők új generációja, létrejöttek jó gyakorlatok, és a vidékfejlesztés oktatási, kutatási, szakpolitikai területté vált (Kulcsár, 2020; Perger, 2015; Nagyné Molnár, 2022; Káposzta, 2020). Olyan fogalmak, mint az endogenitás, társadalmi innováció, identitás, szubszidiaritás bekerültek a szakmai diskurzusba (Kulcsár, 2020). Területpolitikai szempontból érdekes kérdés, hogy az egyes fejlesztési programok tervezésében mikor jelennek meg a rugalmas, az adminisztratív határokat túllépő, funkcionális logikára épülő ún. „puha” terek (mint amilyenek pl. a korábban ismertetett FUA-k, FRA-k) és az ehhez kapcsolódó governance szemlélet (Salamin – Péti, 2023) a magyarországi fejlesztéspolitikában. A jövő kérdése az is, hogy a közpolitika-alkotásban teret nyernek-e a rural proofing kormányzási módszerei, és ha igen, mikor és milyen feltételek teljesülése esetén (Finta, 2025).

Az alábbiakban a magyarországi vidéket érintő fontosabb fejlesztéspolitikai mérföldkövek (programok és eszközök) olvashatóak korszakokra bontva (Finta, 2020; Németh, 2023; Patkós, 2016; Kovách, 2012; Rechnitzer – Smahó, 2011; VM, é.n.; Glatz, 2010; Nagy, 2006; Heil, 1998 alapján) a részletes bemutatás szándéka nélkül.

 

A 2023–2027-es KAP újdonsága, hogy a tagállamok és az egész európai közöség szintjén a tudásátadást szolgáló hálózatot hozott létre. Az európai és a nemzeti KAP-hálózatok a korábbi Európai Vidékfejlesztési Hálózat és az uniós szintű EIP-AGRI (Európai Innovációs Partnerség) hálózat, illetve a nemzeti vidékfejlesztési hálózatok helyébe léptek. Az Európai KAP Hálózat (EU CAP Network) egy olyan fórum, amelynek célja, hogy elősegítse az információáramlást az agrárium és a vidékfejlesztés terén, valamint támogassa a KAP stratégiai tervek kialakítását és végrehajtását, az innovációt, a tudáscserét (beleértve az EIP-AGRI-t), valamint a programok értékelését és monitorozását. Az EU KAP Hálózat működése során összekapcsolja a különböző érdekelteket, hogy lehetőséget teremtsen a közös tanulásra, a jó gyakorlatok megosztására, a készségek fejlesztésére, az innovációk átvételének ösztönzésére és az AKIS (Agrártudás- és Innovációs Rendszerek) megerősítésére. A tagok között megtalálhatók a nemzeti KAP hálózatok, gazdálkodók, erdészek, vidéki vállalkozások, programértékelők, irányító hatóságok és kifizető ügynökségek, helyi akciócsoportok, európai szervezetek, szaktanácsadók és innovációt támogató szolgáltatók (EU CAP Network, é. n./c). Az Európai KAP-hálózat részeként működő Nemzeti KAP-hálózat elsődleges feladata a mezőgazdasággal és a vidékpolitikával kapcsolatos információáramlás erősítése. Fő célkitűzése, hogy az összes érdekelt felet bevonja a KAP Stratégiai Terv végrehajtásába, valamint segítése a teljesítményalapú megvalósítási modellre való átállásban. Emellett segíti a finanszírozási lehetőségek és eredmények kommunikációját, valamint a hazai agrártudás nemzetközi népszerűsítését. Három fő területen nyújt támogatást: tudás- és innovációfejlesztés (digitális kompetencia), vidék- és térségfejlesztés, valamint klíma- és környezeti megfelelés (Agrárminisztérium, é. n.).