A „gyenge fenntarthatóság” a három pillér közti kapcsolatot mint halmazok közös metszetét tekinti, a természeti tőke helyettesíthető gazdasági tőkével, sokszor korlátlan és teljes helyettesíthetőséget feltételezve. Jellemzi a társadalmi aggregált jövedelem és a környezet minőségének nem csökkenő értéke, továbbá minimális fenntarthatósági elvárások kerülnek meghatározásra. Az „erős fenntarthatóság” ugyanakkor elismeri, hogy a természeti jószágok – és kiemelten a termőföld – csak korlátozott mértékben helyettesíthetők tőkével, és mivel a környezet nem bővíthető, keresni kell és meg kell keresni azokat a megoldásokat, amelyekkel mérsékelhető a korlátozottság, növelhető az erőforrások felhasználásnak hatékonysága (Dietz – Neumayer, 2007; Pelence, 2015; Takácsné, 2020). A fenntartható fejlődés záloga a körforgásos bioökonómia, melyről összegző tanulmányukban 2021-ben számoltak be a kötet szerzői (Oláh – Popp, 2021), kiemelve, hogy kulcseleme a megújuló energiaforrások akár új, innovatív technológia mentén történő újraintegrálása a mindennapi életbe.

A fejlődés célja pedig nem más, mint a társadalmi jóllét minél szélesebb körben történő biztosítása, aminek a környezet a feltétele, a gazdaság az eszköze, az ember pedig a kivitelezője (Pauli, 2010; Dinya, 2020; Veresné Somosi – Varga, 2021; Veresné Somosi Sikos, 2023). Fontos a szembesülés jó néhány hosszú távú megoldásokat igénylő társadalmi kihívással, mint például a munkanélküliség kérdésköre és/vagy egyes térségekben a megbízható, (szak)képzett munkaerő hiánya, a migrációs tendenciák, a hátrányos helyzetű térségek problémái, de ide tartozhatnak olyan megoldandó feladatok is, mint egyes térségek elnéptelenedési folyamatának meggátlása a mezőgazdasági tevékenységek újraélesztésével. Mindez újszerű társadalmi együttműködéseket követel meg. A társadalmi innováció szükséges lépés az élhetőség, a fejlődés és a versenyképesség javításához. Az innovátorok – a kovászként megnyilvánuló személyek, szerveződések – szerepe hangsúlyos. Az innovátorok a helyi közösség vagy tágabb értelemben a társadalom tagjai, akik szükségleteik ismeretében új vagy újszerű megoldásokkal elégítik ki a társadalmi kihívások determinálta igényeket (Takácsné et al., 2022).

Mint már szó volt róla, a fenntarthatóság kérdésköre összetettségéből adódóan a mezőgazdasági innovációk hatását is rendszerszemléletű megközelítéssel kell értelmezni. A precíziós technológia számos eleme a termelő számára többletráfordítást (eszközökben megtestesülő beruházásokat), új ismereteket, menedzsmentkészségeket követel meg. Ezen technológiai kihívások mellett új környezeti és társadalmi kihívásokra kell választ adni a gazdálkodói oldalról is. Mindez számos esetben további gazdasági, társadalmi innováció vagy régi értékekhez, megoldásokhoz történő visszatérés szükségességét veti fel. Mindez paradigmaváltással jár(t) együtt. Az előre vetített környezeti, gazdasági és társadalmi problémák megoldásához a fenntartható fejlődés követelményeinek megfelelő, új megközelítési módokra, technológiai fejlődési irányokra és hatékony társadalmi válaszokra van szükség. Ez a szemlélet vált alapjává az 1990-es évek és az utána következő évtizedek fenntartható agrárgazdaságának, és beleilleszkedett az ENSZ által összegzett 17 fenntartható fejlődési célok rendszerébe (Sustainable Development Goals, SDG). A társadalmi innováció és a vidék, a mezőgazdálkodás több találkozási pontja is megemlíthető. A gazdálkodók közösségei, a gépkörök és gépszövetségek létező – bár sokszor el nem fogadott – együttműködési formák, melyek újragondolása során innovatív megoldások szolgálhatják a hatékony gazdálkodást, a települések élhetőségét és fenntarthatóságát. Kialakíthatók és ki kell alakítani olyan, bizalomra alapuló együttműködési kapcsolatokat, amelyekben az egyéni érdekek, a vállalkozói bizalom és az együttműködési hajlandóság együttjárása tény, kiemelt a bizalom és az együttműködés szerepe (Takács. 2000; Takács – Baranyai, 2010; Baranyai et al., 2011, Takács et al., 2012). A bizalom és együttműködés szerepét emelik ki további szerzők (Bakucs et al., 2008; Szabó, 2011; Nemes – Varga, 2015). A mezőgazdaságban a közös géphasználati formációk (gépkörök, gépszövetkezetek), termelői és/vagy beszerző, értékesítő szervezetek lehetőséget teremtenek egyrészt az eszközhatékonyság növelésére, másrészt a koncentrált piacokon történő megjelenésre. Az egyéni haszon a kisebb kockázattal elérhető piac mellett a kisebb eszközlekötés, tőkeszükséglet, amit kiegészíthet bizonyos értelemben a kölcsönös segítségnyújtásból adódó (lét)biztonság, továbbá kisközösségi szinten a közösségépítés morális kérdései is kedvező irányba változhatnak. A bizalom és együttműködési hajlandóság mellett Bulut és munkatársai (2013) a kulturális elfogadás, a gazdasági fenntarthatóság és a technológiai alkalmazhatóság függvényének együttesét emelik ki mint a társadalmi innováció sikeres megvalósítása előfeltétele. Amennyiben a társadalmi, gazdasági kapcsolatok, az értékrendek fontossági átértékelődése során előtérbe kerülnek a fent említettek, kialakíthatók olyan, bizalomra alapuló együttműködési kapcsolatok, amelyek az egyéni érdekek szolgálata mellett társadalmi hasznossággal is bírnak.