Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

3.5.4.3. „Magyar nyelven való olvasás”: az anyanyelv előtérbe kerülése az oktatásban

A stilisztikai igényesség, a „jó magyarul írás” előfeltétele azonban az olvasás és a betűvetés megtanulása, mégpedig anyanyelven.1 A 17. században az erre vonatkozó megállapítások is egyre árnyaltabbak.

Az olvasás ismeretének minél szélesebb körű elterjesztése mellett Szenci Molnár Albert is állást foglal. Pesti Gábor óvatos utalásával (Krisztus tanítása – tekintet nélkül korra, nemre, állapotra, nyelvre, körülményekre – mindenkire vonatkozik) ellentétben hosszasan taglalja a nők és az olvasás viszonyát. Imádságos könyvecskéjének előszavában (1621) érvel amellett, hogy „az írás-olvasás nem ártalmas az asszonyi állatnak, hogyha vele jól él”. Külföldi példákra hivatkozik:

Követvén ebben egyéb, igaz hiten valo soc Keresztyén nemzetsegeknec szokásokat: Holott mind falukban, városokban leany gyermeki scholakis vadnac, az mellyekben tisztesseges öreg aszszony emberec tanittyác az apro leankakat olvasásra, es catechismusra.2

Pázmány Péter ugyancsak kiterjeszti az olvasni tudók kívánatos körét a „keresztyén leányokra”. Bő száz évvel Erasmus után a kapcsolódó prédikációban mintha a Paraclesis szavai csengenének vissza. A felnőtté váló lányok említése Erasmus szóhasználatára (mulierculae) emlékeztet. Pázmány „üdvösséges dolognak” tartja, hogy a leány „olvasni tanúllyon és a szép dolgok olvasásából tekélletes erkölcsöket vegyen.”

Tudom, a kösségnek nagy része azt itíli, hogy nem jó írnyia és olvasni tanulni a leánynak; mert félő, hogy az olvasásból gonoszt tanúllyon; és ollyakat ne írjon, a miket nem kellene. De én üdvösséges dolognak itílem, hogy a keresztyén leány mingyárt kisded-korában vagy értelmes öreg aszszonytúl, vagy élelmetes, jámbor, isten-félő embertűl olvasni tanúllyon és a szép dolgok olvasásából tekélletes erkölcsöket vegyen.3

Apácai Csere János a latin stúdiumokkal párhuzamosan az anyanyelvű szövegek tanulmányozását is fontosnak tartja, hogy a tanuló „hozzászokjék a szent bibliai, sőt a hasznos világi történeteknek is magyar nyelven való olvasásához és megértéséhez”.

Mindenekelőtt igyekezném elérni, hogy tanítványaim elméje, ha nincs még eddig kiművelve, hozzászokjék a szent bibliai, sőt a hasznos világi történeteknek is magyar nyelven való olvasásához és megértéséhez. Ezután az olvasottakból alapos vizsgát tartanék, és ennek során az olvasmányanyagot az emberi életben való felhasználásra alkalmaznám. Miután ebben jó ideig gyakorolták magukat, és már közepes eredményt értek el, átvinném végre őket erre a magyar nyelvű enciklopédiára.4

Szőnyi Nagy István történelmi távlatokban gondolkozik, a nemzet felemelkedését tartja szem előtt: meggyőződése szerint a „magyar oskolákkal” fel lehet számolni „a köznépnek tudatlanságát”, így visszafordítható „nemzetünk romlása”.

Azt kérdem tőled: Szánod-é nemzetünk romlását? Egyik nagy oka ennek a köznépnek tudatlansága. Maga az Isten mongya. (Hós. 4:6): Elvész az én népem, mert tudomány nélkül vagyon. Nosza annak okáért szorgalmatossággal legyünk rajta: udvarokban, városokban, falukban légyenek mindenütt magyar oskolák.5

Tótfalusi Kis Miklós alapvető követelménynek tartja a magyar olvasás és írás megtanulását: ha a gyerekek „a magok születési nyelveken tudnának olvasni – csak ezzel is sokra mehetnének!” A folytatást illetően nála is megjelenik az európai példa: „Taníttatná bár osztán a deák nyelvre is és írásra, aki úgy akarná. Ezt cselekeszik más keresztény nemzetekben […]”

Nem mindeneket kellene a deák nyelvnek tanulásával terhelni, bárcsak a magok születési nyelveken tudnának olvasni – csak ezzel is sokra mehetnének! A szegény ember azért idegenkedik sokszor gyermekének taníttatásától, hogy látja, mely sok esztendeig kínoznak a scholákban majd mindeneket (tudniillik a deák nyelvvel), mégis kevés mehet perfectióra. De ha csak a maga nyelvén való olvasást tenné fel célul, kevés idő kellene arra, és kevés volna olyan szegény ember, akitől annyi költség ki nem sülne. Taníttatná bár osztán a deák nyelvre is és írásra, aki úgy akarná. Ezt cselekeszik más keresztény nemzetekben, és ezért kél egyikért jobban a könyv.6

Az anyanyelvű írás és az olvasás hasznát alátámasztó megnyilvánulásokat áttekintve láthatjuk, hogy a témához kapcsolódó, az antikvitásból eredő közhelyeket a humanizmus korában is gyakran ismételgették. Az elméleti megjegyzések (Cicero; Agricola, Erasmus, Beatus Rhenanus, Culmann, Schorus…) mellett megjelentek az olvasást és írást tanító kézikönyvek, mind az elemi ismeretek, mind az igényesebb stílust elsajátítását segítendő (Ickelsamer, Kolross, Frangk, Jordan, Fuchsperger, Meichssner…).

Hasonló munkákra magyar példa is akad. A Grammatica Hungarolatina és az Orthographia Ungarica összehasonlításával Sylvester János és Dévai Bíró Mátyás eltérő szellemi alkatára, célkitűzéseik különbségére lehet következtetni.

A vizsgált korszakban különösen figyelemreméltók Sylvester János, Komjáthy Benedek, Pesti Gábor és Bornemisza Péter hivatkozásai „más nemzetekre”, a felzárkózás igényének megfogalmazása, a nemzeti öntudat hangoztatása.

Bornemisza Péter híres mondata – „néhány év óta már elkezdődött az írás magyar nyelven is” – a 20. században általánossá vált felfogással szemben más megvilágításba kerülhet. Az idézetet többen is Beatus Rhenanus szavaival – „Ungarus sermo nostra aetate primum scribi coepit” – hozzák kapcsolatba. Érdemes visszatérni a 19. századi értelmezésekhez, amelyek az az elzászi humanista elismerése helyett inkább az elmarasztaló tartalmat hangsúlyozzák. Meglátásom szerint ugyanis a nevezetes hely szövegkörnyezetének vizsgálata ezt a véleményt támasztja alá.

Ami az oktatást illeti: iskolai szabályzatok igazolják, hogy a latin tanításával párhuzamosan nálunk is egyre nagyobb szerepet kapott az anyanyelv. Magyarországon a különböző nemzetiségű diákokkal is számolni kellett, így a magyar mellett a német és a szlovák nyelvhasználatára is utalnak a dokumentumok.

Az anyanyelvű olvasás elsajátításában az ábécés katekizmusok is segítettek: a hittani ismeretek előtti részek tanították meg a könyv használóját arra, hogyan birkózhat meg a szövegekkel.

Kitekintve a későbbi korszakokra, megállapítható: az anyanyelv olvasás és írás elemi szükségességének hangoztatása kiegészült a stiláris igényesség követelményével. Balassitól a felvilágosodás koráig idézhetők olyan megjegyzések, amelyek anyanyelvünk gazdagításának szükségességét hangsúlyozzák. A 17. században többen is leszögezték, hogy az igényes szövegalkotás kritériuma az anyanyelv sajátosságainak, szabályszerűségeinek figyelembevétele (Zrínyi, Geleji Katona, Medgyesi…). „A pontos magyarosság”, „a gondos írott és beszélt nyelvhasználat” előfeltétele az olvasás és a betűvetés megtanulása, mégpedig anyanyelven. Idővel az erre vonatkozó megállapítások is egyre gyakoribbak, amint ezt számos idézet igazolja (Pázmány, Apácai, Szőnyi Nagy, Tótfalusi…).

Összefoglalásként megállapíthatjuk: Magyarországon – akárcsak Európában sokfelé – a 16. század folyamán egyre inkább előtérbe került a nemzeti nyelvű olvasás és írás kérdése. Ennek szorgalmazásában kiemelkedő jelentőségűek a reformáció célkitűzései, de katolikus részről sem maradt el az anyanyelv használatának támogatása. Felekezeti hovatartozástól függetlenül mind többen ismerték fel, hogy a betűvetés elsajátításán túl anyanyelvük alkalmassá tehető árnyaltabb tartalmak olyan választékos kifejezésére és rögzítésére, ami korábban csak latinul volt elképzelhető. A magyar nyelvű írásbeliséget illetően már a vizsgált korszakban megjelent mindaz, amit a későbbi századokban egyre határozottabban megfogalmaztak.

Fontos hangsúlyozni, hogy a hazai törekvések összhangban voltak az európai folyamatokkal – nemcsak az elméleti megnyilatkozások, hanem a cél megvalósítását szolgáló kiadványok tekintetében is. Gyakoriak az összehasonlítások „más nemzetekkel”. A nemzeti öntudat megnyilvánulása együtt jár a felzárkózás igényével.

A korabeli nyelvművelés alapgondolata, hogy a latin mellett meg kell tanulni magyarul is olvasni és írni. Nyelvünket művelni és gazdagítani kell, ennek eredménye lehet a választékos, igényes stílus. Az idézett szerzők és művek bizonyítják a jó szándék meglétét, de az erőfeszítések hatékonysága kérdéses. Még a vizsgált korszak (1530–1580) záró évszáma után jó száz évvel, az 1600-as évek végén sem lehetett ok a teljes elégedettségre. Jellemzőnek tűnik Tótfalusi Kis Miklós meglátása, aki így ír:

[…] csodálták Pázmány Péter, Molnár Albert, Gelei István, Medgyesi Pál, Apáczai János és a többiek pontos magyarosságát, kik a sok hibát és nyelvromlást javítva a magyar nyelvben vagy nyelvtant írtak, vagy egyéb műveikben tükrözték stílusukkal a valódi és eredeti magyar nyelvet, s panaszkodva a sok hiba miatt, jó példával jártak elől, hogy a nemzetet a gondos írott és beszélt nyelvhasználatra rábírják. Eme igyekezetüket kevesen kárhoztatták, de még kevesebben követték őket.7

Tótfalusi csak saját századára tekint vissza, korábbi szerzőket nem is említ. Korunkból szemlélve alighanem a 18–19. század nyelvművelő törekvései a legismertebbek. Ahogy Tarnai Andor írja: „A nyelv, valamint a felvilágosítás és a népművelés összefüggésének felismerését […] a XVIII. század írói számára tartogatta a történelem.”8

Mindazonáltal a bemutatott 16. századi szereplők esetében sem vonható kétségbe „a valódi és eredeti magyar nyelv” érdekében kifejtett munkálkodásuk. Úgy vélem, mindezek fényében érzékelhető igazán „a pontos magyarosság”, „a gondos írott és beszélt nyelvhasználat” ügyének századokon átívelő folyamatossága.

1	Hasznos adalékok a témához: Bakos 1956.
2	RMKT 17, 6, 491.
3	Pázmány 1636/1983, 275.
4	Apácai 1653/1981, 186.
5	Szőnyi Nagy 1695/1981,155.
6	Tóthalusi 1698/1982, 450.
7	Tótfalusi 1684/2011, 25–27.
8	Tarnai–Csetri 1981, 52.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero