Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

4.1.2.3.2. Magyar vonatkozású munkák

A levélírás művészetét érintő, magyar szerző által szerkesztett munkák a vizsgált korszakban a század közepétől ismertek. Ide tartozik a korábban említettek közül Joannes Baptista Novosoliensis Cicero-levélkiadása (Ad Quintum fratrem, I. 1), valamint az elveszett brassói Cicero-válogatás mellett két további hasonló szerkesztmény.

A ferences Nádasdi Bálint párizsi tanulmányainak végeztével, 1553-ban hazatérve kéziratos omniáriumának

végére egy formuláriumot illesztett, amelybe Cicero-levelektől kezdve néhány klasszicizáló, Pierre de Blois-tól származó középkori levélen keresztül egészen saját korának legjobbnak ítélt leveleiig tematikus válogatást készített […] valószínűleg azzal a céllal, hogy elterjessze a cicerói stílus használatát a kortárs magyarországi ferencesek között. […] Párizsban magába szívott modern ciceronianizmusát, görög és héber tudását, valamint az őt ért keresztény kabbalista-neoplatonikus hatásokat nem volt lehetősége sokáig kamatoztatni és továbbadni magyarországi környezetében a rossz intézményes infrastruktúra miatt.1

Ugyancsak az igényes levélíráshoz szolgált mintául a görög szerzők leveleiből készült kétnyelvű brassói válogatás.2

23 levél szövege a könyv első felében görögül, második felében latinul olvasható. Ehhez csatlakozik a 24. levél görög és latin szövege. A gyűjteményt feltehetően Valentin Wagner rendezte sajtó alá. A levelek szövegét nyilván külföldi kiadványokból vette át. […] de a válogatás önálló munkája lehetett.3

A korban számos összeállítás jelent meg görög levelekből. Ilyen például Joachim Camerarius válogatása. Nemcsak a cím hasonló megfogalmazása miatt képzelhető el Wagner egyik lehetséges forrásaként, hanem azért is, mert a brassói kiadvány 24 leveléből 19-et tartalmaz. A kötet szerkezete is hasonló: az első felében közöl 86 levelet, először folyamatosan a görög, majd a latin szövegeket. A második rész bevezetéseként előrebocsátja, hogy innentől a különböző szerzőktől származó görög leveleket rögtön követi a latin fordítás, ugyancsak különböző fordítóktól.4

A hiányzó öt levél alapján bizonyosra vehető, hogy Wagnernek nem lehetett a hivatkozott mű az egyetlen forrása. Dolgozhatott persze egészen más kiadványokból is, amelyek még pontosabban megegyezhetnek a brassói kötet tartalmával. Az összeállítások sokféleségére utal a Camerarius-kötet címe is, mely szerint a munka Aldus és mások válogatása alapján készült.

A levélírás elméletét taglalják Zsámboky János kapcsolódó munkái. Az első egy terjedelmes episztolográfiai összeállítás.5 Zsámboky saját latin fordításai mellett a tárgyhoz tartozó, a korban népszerű antik és kortárs írásokból válogatott. A címlap szerint a munka példákat is tartalmazó levélírási útmutató, bizonytalan szerzőtől, görögül és latinul, a korábbi kiadáshoz képest lényegesen javított és bővített változat, Zsámboky fordításában. Ezt követi a levéltípusok aranyat érő felsorolása, amit most először ugyancsak Zsámboky fordított görögről latinra. A kötetet további szerzők levélírásról szóló munkái zárják.

Az első rész (De epistolarum charactere, earumque conficiendum ratione, 3–27) bevezetésében Zsámboky Libanius-fordításként ajánlja munkáját a két bécsi ifjú, Wolfgang és Georg Kremer figyelmébe.6 Világosan megindokolja módszerét. Eltért a szolgai fordítástól, egyrészt azért, mert a rendelkezésére álló görög szöveg hibás volt, másrész pedig azért, mert úgy véli: nemcsak a szó szerinti jelentést kell visszaadni, hanem a latin nyelv sajátságaira is tekintettel kell lenni. Arra is gondolt, hogy így a gyengébbek is könnyebben megértik. Továbbá: a görög és a latin nyelv természetét nem ebből a szövegből, hanem más könyvekből kell megtanulni.7

Ebben a részben Zsámboky a levelek fajtáit a retorikai genusok szerint csoportosítja. A felosztás aligha lehet teljes egészében ókori szerző leleménye, világosan felismerhető Melanchthon hatása. A klasszikus három beszédnem, a genus judiciale, deliberativum és demonstrativum mellett ugyanis negyedikként szerepel a genus didascalicum, latinul erudiens. Ide tartoznak azok a levelek, amelyek valamit tanítanak vagy vitatkoznak valamiről.8 Ebbe a csoportba sorolandók még a kérdéseket felvető (erotématiké, percunctatoria), homályos értelmű (ainigmatiké, perobscura) és allegorikus vagy metaforikus (allegoriké, inversa, seu ex multis metaphoris conflata) levelek.

A második rész (Epistolikoi typoi, hoc est Epistolarum formae quasi figuris designatae, 28–44) ajánlásának címzettjei Révay Ferenc nádori helytartó fiai. Ebben Zsámboky megismétli, hogy a levélírás tárgyában Libanius munkáit fordította le. Majd rátér a most következő részre: a bázeli nyomdásztól, Oporinustól kapott egy ismeretlen szerzőjű könyvet a levelek típusairól. Mind Aldus nyomtatása, mind a ki tudja, kitől származó javítások annyira hibásak voltak, hogy a meghatározások kivételével, amelyek igencsak jellemzőek a műre, kezdetben remélni sem merte, hogy bármi jót kihozhat belőle. Ám miután többször elolvasta, és nekiállt valahogy latinra fordítani, valósággal átdolgozta. Ezáltal könnyebben megérthetik még azok is, akiknek szerényebbek a képességeik.9 Az így bevezetett második rész az egyszerűség kedvéért a leveleknek mindössze a korban leggyakrabban használt 21 alaptípusát mutatja be, bár egykor ezeknek számos változata is létezett.10

Az átdolgozások forrásaként megnevezett szerző, Libanius a neki tulajdonított munkában (Epistolimaioi charaktéres) 41 levéltípust sorol fel. Zsámboky 21 típusa majdnem egészen pontosan megegyezik egy másik, a korban igen népszerű, Demetrius Phalereus nevéhez kapcsolt görög levélelmélet (Typoi epistolikoi) 21 típusával.11 Az egyetlen eltérést bizonyosan nyomdahiba okozza. Pseudo-Demetrius 8. típusa, az apeilétikos (’fenyegető’) Zsámbokynál a következő, a psektikos (’rosszalló’) címével szerepel. Ez csakis a nyomdász tévedése lehet, hiszen a 8. típus latin címe – comminatoria – és a magyarázat megegyezik a mintául szolgáló apeilétikos tartalmával. A hibát a második, 1558. évi kiadásban kijavították.

A második rész tehát – ahogyan erre a Zsámboky által adott cím (Epistolikoi typoi) is utal – valójában a Demetriusnak tulajdonított munka 21 levéltípusát sorolja fel és magyarázza. Egyébként ugyanebben a kötetben később (132–143) a görög szöveg is megjelenik.

Az ismertetett két rész forrásának megnevezései némileg ellentmondók. Az egész könyv címlapján ismeretlen vagy bizonytalan szerző (incertus auctor) van feltüntetve, a második rész Révay-fiúknak szóló ajánlásában Zsámboky az Oporinustól kapott példányra ugyancsak ismeretlen szerzőjű műként (anónymon biblion) hivatkozik. Ugyanebben a szövegben, akárcsak az első rész ajánlásában, forrásaként Libaniust említi. Demetrius neve fel sem merül. Az ellentmondás nem feloldhatatlan, ha feltételezzük, hogy Zsámboky nem kívánta részletezni az attribúcós problémákat, hanem az egyszerűség kedvéért helyenként egyszerűen Libaniust írt.

A 4. században élt görög szónok, Libanius (Libaniosz) iránt a 15. században élénkült meg a humanisták érdeklődése. Számos hiteles művének kézirata került elő, másokat alaptalanul tulajdonítottak neki, és hamisítványok is készültek. A legtöbb forrásban [Libaniou sophistou] Epistolimaioi charaktéres címmel fennmaradt episztolográfia szerzőjét a modern kutatás Pseudo-Libaniusként tartja számon. Az átfedések és az attribúciós problémák miatt gyakran tárgyalják együtt a fentebb említett hasonló munkával, amelyet a hagyomány Demetrius Phalereushoz kapcsolt: Démétriou [Phaléreou] Typoi epistolikoi.12

A munka népszerűségét mutatja, hogy a 15–16. században számos kézirata volt ismert, négy alkalommal jelent meg nyomtatásban. Hét latin fordításáról lehet tudni; öt nyomtatott – ezek egyike Zsámbokyé –, kettő kéziratban maradt.13

Libanius 16. századi recepciójának kutatója, Dmitrij Csernoglazov megállapítja, hogy Zsámboky átdolgozásának forrása, az Oporinustól kapott könyv egy 1548-ban, Johann Hartung gondozásában megjelent kiadvány volt.14 Az egyetlen ismert ilyen nyomtatvány Zsámboky két átdolgozása közül azonban csak az elsőnek a görög forrását tartalmazza, a Libaniusnak tulajdonított írás úgynevezett Proklos-változatát, Peri tou epistaltikou charaktéros címmel.15

A kötetben Pseudo-Demetrius munkája nem szerepel. Zsámboky viszont a második részben a Typoi epistolikoit fordítja, és ennek a résznek az ajánlásában is egyértelműen azt írja, hogy Oporinustól a levelek típusairól (peri tón epistolikón typón) szóló könyvet kapott. Így feltételeznünk kell egy másik forrást is, amelyik Pseudo-Demetrius Typoi epistolikoiát adta közre.

Zsámboky – mint fentebb idéztem – a második rész ajánlásában a görög szöveg rossz nyomtatásáért Aldust hibáztatja. Bizonyos görög levelek Aldus Manutius-féle válogatásában bevezetésként olvasható egy episztolográfiai értekezés, mégpedig a Demetriusnak tulajdonított szöveg Epistolikoi typoi címmel.16 Mindenképpen az Aldus-kiadás közvetlen vagy közvetett ismeretével kell számolni. Az Oporinustól kapott könyv lehetett egy Aldus nyomán készült edíció, vagy akár maga az Aldina is. Az utóbbi feltételezés ellen szól, hogy Zsámboky könyvtárában annak katalógusa szerint négy Aldina volt, de ezek egyike sem az Epistolarum Graecarum collectio.17 Mindazonáltal az sem lehet véletlen, hogy Zsámbokynál az elterjedtebb cím két szava (Typoi epistolikoi) éppúgy fel van cserélve (Epistolikoi typoi), mint a meglévő Aldus- vagy az azt követő, ma már ismeretlen kiadásban.

A latin fordításokat összevetve Csernoglazov arra a következtetésre jut, hogy Zsámboky végezte a leginkább önálló munkát: az anyagot jelentős mértékben átfogalmazta, átrendezte, összeegyeztetni igyekezvén az antik hagyományt a kortárs elméletekkel. Átdolgozásának lényegét három pontban foglalja össze. Először: a fordítás során Zsámboky az eredeti szöveget retorikai eszközökkel bővítette. Másodszor: a levelek típusait másképpen rendezte el, és négy csoportba sorolta. Harmadszor: a munka végén közölt táblázatban több levéltípust foglalt össze, mint amennyi saját főszövegében szerepelt. Csernoglazov tanulmányának függelékében közli a Zsámboky által rendszerezett levéltípusokat, párhuzamosan a főszöveg és az összefoglaló táblázat szerint.18 Számos példát hoz megállapításainak alátámasztására.19 Úgy vélem: Zsámboky munkájának fentebbi rövid ismertetése is megerősíti az idézett véleményt.

Zsámboky összeállítása az önálló fordítások és átdolgozások után már csak kiadójának szerkesztői munkáját dicséri. A következő rész (De modo conscribendi epistolas, interpretibus Casparo Stiblino & Christophoro Casseano, 45–74) 40 levéltípus rövid ismertetését tartalmazza. A görög szöveg szintén a Libanius-hagyományhoz, a Proklos-változathoz kapcsolódik. A közvetlen forrás ugyancsak Johann Hartung 1548. évi kiadása (3–19).

A közreadó Philippus Micyllusnak címzett ajánlásban elmondja: Michael Westermann előző évben megjelent szövegében annyi hiba volt, hogy alaposan át kellett dolgozni. Zsámboky összeállításában a páros és a páratlan lapokon párhuzamosan olvasható a görög és a latin szöveg. Stiblin és Kassean fordítása itt jelent meg először.20

Az ezt követő részben (Exempla epistolarum a diversis, exercitii gratia, Latine conversa, 75–131) 37 mintalevél olvasható, forrása a fentebb hivatkozott kiadás. Míg a bázeli nyomtatvány egymás után közli a görög (19–50.), majd a latin szövegeket (51–78.), Zsámbokynál, akárcsak az előző részben, a páros–páratlan oldalakon egymással szemben állnak a két nyelven a levelek.

Ezután ismét görög szöveg következik, mégpedig a Pseudo-Demetrius-féle episztolográfia, Epistolikoi typoi címmel (132–143).

Zsámboky összeállításában szerepelnek még Joannes Ludovicus Vives, Erasmus, Conrad Celtis, Christophorus Hegendorph és Joannes Mulinus tárgyhoz kapcsolódó munkái. Legtöbbjükhöz nem volt nehéz hozzájutni a nyugati világban. Ismertek olyan episztolográfiai kézikönyvek, amelyek éppen Vives, Erasmus, Celtis és Hegendorph írásait tartalmazzák, ugyanebben a sorrendben.21

A Zsámboky-kötet további szerzőinek sorát is Juan Luis Vives nyitja meg. Levélelméleti kézikönyvét a modern szakirodalom egy része sikertelen próbálkozásnak tartja. Ennek okát abban látják, hogy a munka nem tér ki az egyes levéltípusokra, és nem nyújt olyan formulákat, amelyek alkalmazásával meg lehetne szerkeszteni a leveleket.22 A Zsámboky-gyűjtemény Vives-szövege (De conscribendis epistolis, 144–225) pontosan megegyezik a sokszor közölt változattal, többek között a fentebb hivatkozott bázeli kiadáséval.

A következő szemelvény Erasmus episztolográfiájának egyik változata. A mester levélelméleti munkája, akárcsak a korszak több nevezetes retorikai és dialektikai összefoglalója, fokozatosan nyerte el mértékadónak tekinthető formáját. Erasmus szakított az ars dictaminis örökségével, sikeresen ötvözte az episztolográfiai hagyományt a klasszikus retorika előírásaival.

1495–1499 között Párizsban magántanítványa, Robert Fisher kívánságára állította össze a kapcsolódó tudnivalókat. Később tovább dolgozott a kéziraton. Ebbéli tevékenységéről kortársai is tudtak. Beatus Rhenanus 1515. április 30-án, Bázelből kelt levelében kérte, hogy készítse elő az anyagot Frobenius műhelyében történő kiadásra. Az első ismert nyomtatott változat Conficiendarum epistolarum formula címmel 1520-ban Erfurtban, Lipcsében és Mainzban is megjelent. 1579-ig 25 kiadást ért meg, 1536-ig Erasmus nevének feltüntetése nélkül. Rövid összefoglaló; a klasszikus három beszédnem szerint csoportosítja a levelek típusait. A genus judicialéhoz tartoznak a panaszoló, vádoló, támadó, igazoló, felmentő levelek (accusatoria, incriminatoria, invectiva, justificatoria, recriminatoria); a genus demonstrativumhoz a rábeszélő, buzdító, lebeszélő, kérő, tanácsadó, szerelmes, ajánló, figyelmeztető (suasoria, hortatoria, dehortatoria, petitoria, consiliaria, amatoria, comendatitia, monitoria), a genus demonstrativumhoz a dicsérő és az elmarasztaló levelek (laudatoria, vituperativa). A levél fő részei: salutatio, exordium, narratio, conclusio. Javasolja Cicero, Plinius és Seneca leveleinek tanulmányozását.

1521-ben Cambridge-ben Libellus de conscribendis epistolis címmel látott napvilágot a következő változat, amelyen ugyancsak nem szerepelt Erasmus neve. Az előzőnél terjedelmesebb, számos példát is közöl. A levelek két fő csoportja a vegyes (mixta) és az egyszerű (simplex). Az előbbi igen sok fajtát foglal magába, amelyeket Erasmus Cicero példáival szemléltet. Az utóbbiban a három genus alapján, a korábbiakhoz hasonlóan rendszerezi a lehetséges témákat. A genus demonstrativummal kapcsolatban kitér a személyek, városok, falvak, tájak, hegyek, épületek, templomok leírására. A negyedik tematikus csoportba tartoznak a kevésbé igényes megfogalmazású levelek: a tudósító, megbízó, elbeszélő, dicsérő, hálaadó, sirató, gratuláló és tréfás levelek (nunciatoria, comisiva, narrativa, colaudatoria, gratitudinis, lamentatoria, gratulatoria, jocosa). A követendő példák sora kiegészül további antik (Démoszthenész, Sallustius), keresztény (Szent Jeromos) és humanista (Poggio Bracciolini, Lorenzo Valla) szerzőkkel.

A következő évben, 1522-ben hagyta el Bázelben Frobenius nyomdáját az Opus de conscribendis epistolis, immár a szerző nevével. Néhány újabb módosítás után 1534-ben jelent meg ugyanezzel a címmel, ugyancsak Frobeniusnál a végleges változat. Ez került be Erasmus összes műveinek 1540. évi gyűjteményébe. Erasmus tovább finomított a tematikus csoportosításon. A tökéletes latin stílus kialakításához a legfőbb minta Cicero, de az utánzásra érdemes további szerzők közé bekerült Vergilius, Horatius, Ovidius, Quintilianus és Angelo Poliziano.23

A Zsámboky-kötetben olvasható Erasmus-szöveg a legelső és legrövidebb nyomtatott változat, a Conficiendarum epistolarum formula utánközlése (226–245). A teljes cím – Brevissima maximeque compendiaria conficiendarum epistolarum formula – hívja fel a figyelmet arra, hogy ez egy igen rövid és a legnagyobb mértékben tömörített redakció. Az alapul szolgáló szöveget 1520-tól sokszor kinyomtatták, Zsámboky gyűjteményének első megjelenése (1552) előtt 17 alkalommal. Élén Erasmus Petrus Paludanushoz szóló ajánlása áll.

Több kiadásban olvasható Erasmus utószava, amelyben méltatlankodik a korábbi redakciók hibái, csonkításai, illetéktelen javításai és kiegészítései miatt. Azt is sérelmezi, hogy régi ajánlásának címzettjét megváltoztatták. Kijelenti, hogy semmiféle Petrus Paludanust nem ismert.24 Ugyanezt az állítását két levelében is leszögezte.25

Zsámboky saját maga által „kijavított és bővített” rendszerének, amelyik a genus didascalicumot is tartalmazza, ellentmond az Erasmus-féle felosztás. Ez ugyanis – mint fentebb említettem – a klasszikusokra hivatkozva a hagyományos három beszédnem alapján határozza meg a levelek fajtáit.26

Konrad Celtis episztolográfiai munkája először Cicero-kiadásaiban jelent meg,27 később számos levélelméleti összeállításba is bekerült. A Zsámboky-gyűjtemény szemelvénye (Methodus conficiendarum epistolarum, 245–260) megegyezik a sokszor kiadott szöveggel, beleértve a hivatkozott bázeli kötetét is.

Ugyanez mondható el Hegendorph episztolográfiájáról28 (Methodus conscribendi epistolas, 261–294) is. Ez abban tér el a korábbiaktól, hogy a szabályok mellett számos példát is közöl, nemcsak antik szerzők leveleiből, hanem más művekből is, például Homérosz és Vergilius munkáiból. Előfordul nem a klasszikusoktól, hanem a mindennapi életből vett példa is, például arra, hogyan kell levélben pénzt kölcsönkérni a barátunktól. A levelek három fő csoportját Hegendorph is, akárcsak Erasmus, a klasszikus három genusba sorolja.29

Zsámboky kötetének egyedülálló része az utolsó szemelvény, Mulinus episztolográfiája (Scribendarum epistolarum compendiolum, 295–309). Ioannes Mulinus Saltzburgensis levélírási útmutatójáról ugyanis a szakirodalom, a legrészletesebb bibliográfiák és katalógusok is csak a Zsámboky-kötet kiadásaiban olvasható előfordulásairól tudnak. A bajor származású Mulinus, más néven Johannes Stomius „ludimoderator” (Johann Mühling, 1502–1562) pályája Salzburgban teljesedett ki, Matthäus Lang érsek pártfogása alatt. 1529-ben latin iskolát alapított, pedagógus és zeneszerző volt, zeneelmélettel is foglalkozott. Munkásságát a zenetörténet tartja számon. Egy kortárs életrajz szerint már kora ifjúságától falta a kiváló szerzők műveit, kivételes műveltségre tett szert. Tökéletesen tudott görögül és latinul, ráadásul a poétikában is a lehető legnagyobb mértékben elmélyedt.30 További kutatások deríthetnek rá fényt, hogyan jutott Zsámboky látókörébe, és levélelméleti műve miért került egy kötetbe a humanisták élvonalába tartozó szerzőkkel.

Mulinus munkája egy táblázatos áttekintés után tömören foglalja össze a leggyakoribb levéltípusok jellemzőit. A részleteket illetően a klasszikusok mellett Erasmusra hivatkozik.

Az egész kötetet Christophorus Casseanus verse zárja.31

Mint korábban említettem, Zsámboky retorikai és dialektikai összefoglalója röviden érinti a levélírás tudnivalóit is. Ezek mintegy kiegészítik Zsámboky öt évvel korábban megjelent, fentebb ismertetett terjedelmes episztolográfiai összeállítását. Akkor Zsámboky a korszak egyik, a tárgykörben legnépszerűbb görög szövegét, Pseudo-Libanius munkáját fordította latinra és dolgozta át – bár, mit láthattuk, a levelek típusait a főszövegben a másik legelterjedtebb görög szerző, Pesudo-Demetrius Phalereus alapján sorolta fel. Ez alkalommal állítása szerint Phalereus nyomán készítette el rövid kivonatát, néhány általános tanácsot megfogalmazva.

A levél az alacsony, mindennapi stílusnembe (humili, ac cotidiana genere) tartozik, ezért annak a jellemzői tartandók szem előtt. Aki túlbonyolítja írását, az úgy tűnik, mintha a fórumon, és nem közvetlen kapcsolatban (in foro potius, quam familiariter) adná elő mondandóját. A levélnek rövidnek és tömörnek (pressa, attenuataque) kell lennie. Mindazonáltal ügyelni kell az igényes megfogalmazásra, ami a levél díszére (ornamentum, decusque literarum) válik. Helyük van a barátságunkat és jó szándékunkat kifejező fordulatoknak (proverbiae, sententiae). Fejtegetéseit összefoglalva megállapítja:

Mégis a legfontosabb, amire az egész levélnél gondot kell fordítani, hogy a tetszetős megfogalmazás a kellemes hatásával megfelelően ellensúlyozza a mondandó szűkösségét – és ennyit a levelek stílusáról és a mondandó illendő szavakba öntéséről.32

Az 1530–1580 közti időszakból ismert néhány munkát, amelyek a levélírás művészetének elsajátítását hivatottak elősegíteni, elsősorban szerzőik – vagy inkább szerkesztőik – személye köti a magyarországi irodalmi gondolkodás történetéhez. Nádasdi Bálint kéziratos levélgyűjteményének széles körű hatásáról nem tud a kutatás. Legközvetlenebb hazai vonatkozása a Wagner-nyomda két összeállításának van. Az elveszett Cicero- és a fennmaradt görög levelek bizonyosan az oktatás számára készültek, remélhetőleg haszonnal forgatták őket a brassói iskolában. Zsámboky János terjedelmes episztolográfiai szöveggyűjteménye Bázelban kétszer is megjelent. Ennek köszönhetően ismerhették meg a humanisták szélesebb körben, és ezért kerülhetett könnyen a külföldi szakírók látókörébe. A nemzetközi tudományosság számára lehet fontos, hogy Mulinus levélelméleti munkája egyedül ebben a kiadványban olvasható. Zsámboky rövidke összefoglalóját a legközelebb Bécsben adták ki, ebből nem maradt példány. Az antwerpeni edíció távolabbra is eljuthatott, de ennek visszhangjáról nincs tudomásunk.

Imre Mihály véleménye szerint az ebben a

fejezetben a tárgyalt szerzők (bár impozáns a névsor: Zsámboky, Erasmus), kiadások alig vagy egyáltalán nem kapcsolódnak az anyanyelvűség kérdésköréhez, szinte teljesen a humanizmus görög–latin paradigmájának részei, részesei, bár szervesen illeszkednek a retorikai paradigmába. Természetesen mindez jól mutatja a külföldi elméleti irodalom gazdag hazai recepcióját, de felhasználásuk, érvényesülésük csak a korszak latin forrásanyagában nyilvánvaló, a magyar nyelvűben azonban mindezt csak feltételezhetjük.33

Összegezve megállapíthatjuk: mind a levélgyűjtemények, mind az elméleti írások legnagyobbrészt az Európa-szerte elterjedt szövegeket közlik újra. Leginkább önállónak tekinthetők Zsámboky Pseudo-Libanius- és Pseudo-Demetrius-fordításai, amelyek egyben átdolgozások is. Még ha az említett műveknek a fentebbieken túl nincsenek is hazai vonatkozásaik, bizonyára ennyi is elegendő ahhoz, hogy helyet kapjanak a magyar kritikatörténetben.

1	Kiss F. G. 2017, 343–345.
2	Wagner 1555.
3	RMNY 123.
4	„Graecae quaedam subiecta statim conversione epistolae, diversorum et autorum et interpretum.” Aldus 1540, 68v.
5	Zsámboky 1552.
6	„Converti his diebus Lybanii, ut quidem mihi videtur, libellum, de formis epistolarum: ac quemadmodum ipsae constituendae sint, expeditae ratione.” Uo., 3.
7	„Verumtamen feci id, tum quia exemplar Graecum mendosum erat: tum quia non solum verba reddenda, sed vero etiam latine faciendum id esse putavi: praeter quod nihil inde rudiores incommode accepturos cogitabam. Praeterea enim ex aliis linguae Graecae et Latinae naturam discere, non ex hoc libello debebunt.” Uo., 5. Az ajánlás modern kiadása jegyzetekkel: Almási–Kiss 2014, 17–20.
8	„Generis didascalici, sive eius, quae docent, aut disceptant.” Zsámboky 1552, 27.
9	„Converso enim de hac eadem re, Lybanii quodam libello: misit ad me Oporinus noster tout’ anónymon biblion, peri tón epistolikón typón. Qui ipse adeo vitiose & excusus ab Aldo est, & a quopiam correctus, ut praeter horismus, quae sunt propriissimae, nihil ex eo sperare initio fuerim ausus. Verumtamen saepius lectum, utcunque latinum feci, ac propemodum paraphrasei donavi: quo explicatior esset rudiorum intelligentiae.” Uo., 28. Az ajánlás modern kiadása jegyzetekkel: Almási–Kiss 2014, 20–21.
10	„Ergo figurae, quarum hoc quidem tempore usus constat, una et viginti sunt. Forte vero numerosius ista multiplicata olim existent.” Zsámboky 1552, 30–31.
11	Vö. Baños 2005, 52–53.
12	Modern kiadása: Malosse 2004. Poster 2007, 22–32. Libanius episztolográfiai kézikönyvének utóéletéről: Nesserrath–Van Hoof, 171–176; Chernoglazov 2018.
13	Chernoglazov 2019, 281–286.
14	Uo., 284. Vö. Weichert 1910, LXXI–LXXII.
15	Hartung 1548, 3–19.
16	Aldus 1499, IIv–VIv.
17	Vö. Gulyás 1992, 125, 255, 291, 292.
18	Chernoglazov 2019, 296–298.
19	Uo., 289–294.
20	Chernoglazov 2019, 283–284. Vö. Weichert 1910, LXXII.
21	Például: De conscribendis epistolis Ioannis Ludovici Vivis Valentini libellus vere aureus. Desiderii Erasmi Roterodami compendium, postremo iam ab eodem recognitum. Conradi Celtis Methodus. Christophori Hegendorphini Methodus (Basileae: Balthasar Lasius, 1539), VD16 V 1820.
22	Vives 1534. Vö. Pereira 2008, 391–392.
23	Vö. Pereira 2008, 392–396.
24	[A hamisító] „Praefationem veterem addidit, sed mutato nomine. Nam ego Petrum Paludanum hominem natum novi neminem.” De conscribendis epistolis Ioannis Ludovici Vivis Valentini vere aureus. Desiderii Erasmi Roterodami compendium, postremo iam ab eodem recognitum. Conradi Celtis Methodus. Christophori Hegendorphini Methodus. Compendiosae institutiones artis Oratoriae Adriani Barlandi (Coloniae: Martinus Gymnicus, 1537), VD16 V 1819, 103; (Coloniae: Martinus Gymnicus, 1548), VD16 V 1824, 103.
25	Bietenholz 1985–1987, 3: 47–48; Henderson 1989, 317, 328.
26	„Cum ergo tria sunt causarum genera, quibus orator utitur, demonstrativum, deliberativum, judiciale, ut Ciceroni et Quintiliani placet: ad haec tria epistolarum species omnes esse reducendas, facile is intelliget, qui latentem in veteris epsitulis artem excutere aliquando tentaverit: quisque fastidito triviali isto scribendi ac loquendi genere, legem sequi, certamque rationem maluerit, quam passim et sine delectu tumultuari, quod infra latius explicabitur.” Zsámboky 1552, 235.
27	Epitoma in utramque Ciceronis rhetoricam cum arte memorativa nova et modo epistolandi utilissima (Ingolstadt: Johann Kachelofen, 1492); Epitoma in rhetoricam Ciceronis utranque, et non inutile epistolarum compemdium (Ingolstadt: Petrus et Georgius Apianus, 1532).
28	Methodus conscribendi epistolas: antehac non aedita. Dragmata Locorum tam Rhetoricorum, quam Dialectioru[m] una cum exemplis, ex optimis quibusq[ue] Autoribus depromptis (Hagenoe: Ioannes Secerius, 1526), VD16 H 1203.
29	„Genera epistolarum. Epistulae aut sunt demonstrativae, aut suasoriae, aut judiciales.” Zsámboky 1552, 262.
30	„Is a pueris bonis authoribus incubuit, et magnam eruditionem sibi acquiaivit. Fuit enim Graecae et Latinae linguae doctissimus, praeterea Poeticae studiosissimus.” Heinrich Pantaleon életrajz-gyűjteményéből (1565) idézi Baumann 2010, 52.
31	A vers modern kiadása jegyzetekkel: Almási–Kiss 2014, 22–23.
32	„Praecipue tamen, universaeque danda opera, ut forma venusta, lepore grata illam dictionis exilitatem apte contemperet, atque compenset, ac de charactere Epistolarum, adeoque subtili forma dicendi hactenus.” Zsámboky 1567, A3v.
33	Imre Mihály lektori véleményéből.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero