Bartók István

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1530–1580 között

4.2.1.2. „Kik az diák írást nem tudgyák”: az anyanyelvű irodalom és közönsége

A 16. század folyamán az anyanyelvű irodalom Európa-szerte egyre inkább előtérbe kerül. Ennek egyik fő okaként a reformációnak azt a törekvését szokás említeni, mely szerint az „igaz tanítást” a legszélesebb rétegek között el kell terjeszteni. Leghatékonyabb eszköz a prédikáció. A népnyelvek felértékelésének folyamata szorosan összefügg a megcélzott közönséggel, amelynek legnagyobb része csak anyanyelvén ért. Így nálunk is felismerték, hogy a „tudatlan kösség”, a későbbiekben oly sokszor emlegetett „deáktalan kösség” csak a magyar nyelvű szövegekből épülhet. Nem nélkülözi a szellemességet Ozorai Imre megállapítása: haszontalan dolog, ha az igehirdető

deákul nagy sokat énekel, avagy beszél, kiben a község semmit sem ért, mert akár a kűfalnak szóljanak, akár a paraszt embernek, egyaránt értik mind a ketten.1

A magyar nyelvű felolvasást vagy a mintaprédikációk nyomán szerkesztett szóbeli előadást azok is megértik, aki olvasni nem tudnak.

A vizsgált korszakban a magyar nyelvű irodalom kibontakozása mellett nem feledkezhetünk el a korszak latin nyelvű műveiről sem. Kiss Farkas Gábor egy tanulmányában behatóan vizsgálja négy latinul író katolikus szerző, Stephanus Thomasius, Nádasdi Bálint, Pietro Illicino és Mindszenti András munkásságát. Eredményeit összegezve megállapítja:

Milyen tanulságokat vonhatunk le ezekből a pályaképekből irodalmi szempontból? A legfontosabb, hogy nagyjából 1580-ig a katolikus irodalmi törekvések latin nyelvűek maradtak. A fordulópontot Telegdi Miklós katolikus, népnyelvű beszédgyűjteményének első, 1577-ben megjelent kötetében jelölhetjük ki: ezelőtt csak Draskovich György 1561-ben megjelent Igen szép könyve, és Telegdi 1562-ben, a „nagyszombati tanuló deák gyermekeknek” kiadott katekizmusa jelent meg magyarul […].2

A tanulmányból kiderül, hogy a feldolgozott életművek a prédikációra nézve is fontosak.

[…] jól látható, hogy szerzőink irodalmi tevékenysége szorosan kötődik az evangelizációhoz és a prédikációhoz. Thomasius prédikációszerűen fejti ki a Miatyánk tartalmát, és aktualizáló megjegyzéseket fűz hozzá, Nádasdi Bálint, Mindszenti András és Illicino pedig latin szentbeszédekkel szólítják meg magyarországi közönségüket.3

A magyar irodalom történetét végigkíséri az összehasonlítás kényszere „más nemzetekkel”. Általános jelenség a lemaradás tényének megállapítása, és ebből következően – jobb esetben – a felzárkózás igénye. Jellemző példa erre a régiségben az anyanyelvű irodalom, a nyomtatott könyvek helyzete, beleértve a prédikációkat is. Erre hivatkozik Kulcsár György is prédikációskötetében, Bánffi Miklósnak címzett ajánlásában.

Sok jámbor körösztyének kérének arra, hogy az én reám bízott talentum szerint azoknak, kik az diák írást nem tudgyák avagy akik diák könyveket sem szerezhetnek, az vasárnapokra és egyéb fő Ünnepekre rendelt Evangéliomok magyarázattyának rendit Prédikáció szerint rövid beszéddel Magyar nyelven meg írnám, miért hogy egyéb nemzet igen bévölködik az Isten igéjének világosságával, az szegény Magyar nemzet se fosztatnék meg attól, és írásommal az távul valóknak is, meg ez világból ki múlásom után is szolgálhatnék.4

Károlyi Péternek az Apostoli hitvallást magyarázó prédikációit a szerző halála után jelentette meg a debreceni nyomdász, Hoffhalter Rudolf. A Váradi Kalmár Mihálynak címzett terjedelmes ajánlásban a kiadó több kritikatörténeti érdekű kérdést fejteget. Károlyi példájára hivatkozva érvel a magyar nyelvű szövegek közreadásának szükségessége mellett, és szól a prédikációk megformálásáról, stílusáról is. Az ajánlásban felbukkan a századok során gyakran ismétlődő motívum, az összehasonlítás más nemzetekkel.

[…] ez mostani időkben is sok féle nemzetek ebben munkálkodnak, hogy az ű nyelveken való embereket is építsék, és ebben is az bölcsek az erőtlenekhez szabják magokat, és nem szégyenlenek ű nekiek az ű tulajdon nyelveken írni, csak hogy űket az idvösséges tudománban elő vihessék, nem nézvén az ű bölcsességeknek mutogatására, hanem az gyarló és vékony értelmű híveknek hasznokra és lelki épületekre.5

Az idegen példák követését a magyar nyelvű nyomtatványok hiánya indokolja.

Ebben is pedig az Magyar nemzet az el múlt időkben igen meg fogyatkozott volt az egyéb nemzetekre nézve, kik között sok jeles írások az ünnön nyelveken olvastatnak, mely ha igen szükséges nem volna, sok tudós és nevezetes emberek az ünnön nyelveken írván az kösségnek tanítására nem fáradoztanak volna […]6

Hoffhalter megfelel azoknak is, akik feleslegesnek tartják a magyar nyelvű könyveket. Eközben derűlátóan foglal állást abban a régiségben gyakran felvetődő kérdésben, hogy anyanyelvünk alkalmas-e egyáltalán árnyaltabb tartalmak kifejezésére.

A sok tudós és nevezetes emberek […] jó példájokból könnyű meg érteni, minemü bolond ítéletek legyen azoknak, akik azt kiáltják, hogy nem szükséges légyen Magyar nyelven írni, miért hogy az Görög avagy az Deák nyelv az magyarázatra alkalmatosb légyen, mely noha igaznak láttatik, mind az által nem adatott oly értelem mindeneknek, hogy azokból derék épületet vehessenek. Hát akik az nyelvekhez értenek, nem illik azoknak irigyködni, mikor az erőtlenek is azoknak értelmére jutnak, a mellyek[et] az tudósbak az bölcseknek írásokból sok munkával vesznek ki. De efféle ítéletű emberek avagy kevélyek, ítélvén azt, hogy az Magyar nyelven semmi haszonnal nem mondathatik; avagy irigyek, bánván azt, hogy az tudatlanok az hasznos dolgokat értik; avagy némellyek röstök is, kik ű magok sem munkálkodnak, s egyebeknek hasznos munkájokat is szidalmazzák.7

Korábban idézett ajánlásában Kulcsár György felsorolja az okokat, amelyek könyvének megírására indították. Ezek sorában említi, hogy azokra gondolt, akik tudnak magyar könyveket olvasni. Felsejlik a későbbi korok hazai irodalmából ismerős „cselédes gazda” képe, aki a „hivatásos” igehirdető helyett is gondoskodhat környezetének lelki épüléséről:

[…] sok atyafiakat látok, kik írást tudnak olvasni, és miért hogy igen meg szűköltnek az egyházi szolgák, kívánnyák látni és örömest olvasni az Úr szolgáinak írásit, hogy hütökben meg erősödgyenek, és házok népét is lassan lassan oktathassák az idvességes tudományra.8

A „cselédek” Bornemisza Péter közönsége között is felbukkannak, először a postillák második kötetének Somy Borbálának címzett magyar nyelvű ajánlásában.

[…] sokszor minden nap kétszer is prédikáltam Nagyságtok cselédi előtt, de soha csak ingyen sem sajdítottam, hogy meg unta volna az gyakran való prédikációt.9

A harmadik kötet ajánlásának címzettjeként már említett Balassa András is gondolt háza népére. Bornemisza ugyanott nevezi meg – mint fentebb idéztem – a „cselédeket és nyomorult jobbágyokat” is.

Sokszor tulajdon prédikátorokat udvarodban tartottál, hogy nem csak magadat, hanem egész házad népét az te uradnak és Istenednek ismeretibe és tiszteletibe nevelnél.10

A cselédes gazdákra és házuk népére való utalást katolikus szerzőtől is idézhetünk. Telegdi Miklós az advent harmadik vasárnapjára rendelt evangéliumi részletet (Mt 11, 1–10) magyarázza. Szent János elküldi tanítványait Krisztushoz, hogy megkérdezzék tőle: „ű-e az Messiás vagy nem”.

Szent János küldésének példázattya. […] mikoron Szent János az ű tanétványit Christushoz küldi, példát ad nem csak az prédikátoroknak, hanem egyebeknek is: mindeneknek, az kikre Isten valakiknek tanétását és gondviselését bízta, hogy azokat űk is az Christushoz igazgassák. Azon igyekezzenek az prédikátorok, hogy az ű hallgatójok: az fejedelmek, hogy az ű alattok valók; az szülék, hogy az ű magzattyok, az cselédes emberek, hogy az ű házok népe esmerjék az Christust, az Istennek esméretiben és szeretetiben nevekedgyenek, tudván, hogy számot kelletik ű felőlök jövendőre adniok.11

A magyar nyelvű nyomtatott prédikációk remélt közönsége között szerepelnek a kegyes asszonyok is, akik, ha olvasni nem is tudnak, de felolvastatják maguknak a Szentírás magyarázatát. Ötkötetes prédikáció-gyűjteményének első darabjában Bornemisza Thurzó Erzsébethez magyar nyelvű ajánlással fordul. Ebben példaként jelenik meg az evangéliumi Mária, „Mártának öccse”, aki Krisztust hallgatva „a jobb részt választotta” (Lk 10, 38–42).

Ez Máriához most is láttam hasonlatosakat, kik […] nem csak ünnepnap vagy idő közt, hanem minden nap, még étel közt is, ebéden és vacsorán olvastattyák előttök az Evangéliomoknak magyarázattyát, hogy aznak édességével elegyítenék ételeket, italokat, hogy eccersmind éltetnék mind lelkeket és mind testeket.12

Egyes konkrét közönségrétegek említésén túl Bornemisza az egész nemzet távlatában gondolkozik. Ugyancsak a postillák első kötetében, a Julius Salmnak és feleségének, Thurzó Erzsébetnek címzett latin nyelvű ajánlásában kifejti: Isten tiszteletének legkedvesebb módja, és a kegyes lelkek számára a leghasznosabb akár élőszóval, akár írásban híven hirdetni az Isten igaz lényegéről és szándékáról szóló tanítást, amit az ószövetségi törvényben és az evangéliumban nyilatkoztatott ki. Ez a megfontolás indította arra, hogy az elhangzott vasárnapi prédikációit Isten segítségével összegyűjtse, és az egész Magyarország területén szétszórt, minden magyar számára (omnibus Hungaris, in universa Pannonia dispersis) hozzáférhetővé tegye.13

A postillák második kötetének latin nyelvű ajánlásában Bornemisza Bánffy Lászlót szólítja meg. A szokásos humanista közhellyel hivatkozik a sok jámbor és kegyes férfiúnak a buzdítására, aminek hatására végül elszánta magát a vasárnapi evangéliumokat magyarázó prédikációk kiadására. A megcélzott közönségként ismét a nemzet egésze jelenik meg: a mieinknek szeretne valamennyire a hasznára válni (aliquid commodi nostris adferre).14

Feltűnő, hogy a magyar nyelvű irodalom mellett Bornemisza postilláinak első két kötetében latinul érvel, akárcsak korábban a Magyar Élektra utószavának elhíresült mondatában, amelyben latinul szögezi le – amint azt korábban Ritoókné Szalay Ágnes fordításában idéztem –, hogy „néhány év óta már elkezdődött az írás magyar nyelven is, amelyet nekünk, Cicero és minden műveltebb nemzet példája alapján súlyos okokból napról-napra mind jobban és jobban tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani kell”. Az idézett hely tágabb összefüggéseiről az anyanyelvű olvasás és kritikatörténeti vonatkozásairól szóló fejezetben írtam.

A postillák harmadik kötetében Bornemisza már magyarul nyilatkozik az anyanyelvű irodalomról. A többször idézett ajánlásban patrónusát, Balassa Andrást a magyar nyelvű nyomtatványok költségeinek fedezéséért is dicséri. Ez megint csak alkalmat ad a nemzeti nyelvű irodalom szükségességének hangsúlyozására, aminek célja ebben az összefüggésben a lelki táplálék megszerzésén keresztül az üdvözülés elősegítése – értelemszerűen a magyarul értő – „minden emberek” számára.

[…] amint illett Isten félő úrfihoz, arra is gondod volt, hogy minden jószágodban az ő nyelvekre terjesztenéd az úrnak ismeretit. […] Mind ezek felett tudom ezt is régtől fogva, mely igen óhajtotta Nagyságod, hogy magyar nyelven az vasárnapi prédikációk ki nyomtatnának. Nem annyira te magadért, mert mind deák, mind német nyelven meg értheted te magad. Hanem, hogy ha lehetne, minden embereket az igasságnak ismeretire és az örök idvességre vihetnél.15

A magyar nyelvű könyvkiadás melletti érvelésre katolikus részről is van példa, először latinul, később magyarul. Telegdi Miklós első prédikációskötetének a magyarországi katolikus egyház püspökeinek címzett ajánlásában határozottan állást foglalt a kérdésben. Sajátos módon keverve a szerénykedő és az álszerénykedő humanista fordulatokat kifejti: feltett szándéka, hogy Isten szavainak magyarázatát – amennyire azt csekélyke tehetsége lehetővé teszi – magyarul bocsássa közre. Meggyőződése szerint az efféle igyekezetnél nincs hasznosabb, mindenki sóvárogva várja és lelkesen gyönyörködik benne.16

Prédikációinak második kötetében „A keresztyén olvasóknak” címzett előszóban Telegdi 13 lapon keresztül válaszol annak, aki – mint írja – „engemet rágalmaz, szidalmaz és háborgat, gonoszt gondol ellenem, módot keres benne, hogy nekem árthasson, engemet meg sérthessen és el veszthessen”.17 Bornemisza Péter vitairatára utal, aki Telegdi prédikációi első kötetének megjelenése után, 1578-ban Fejtegetés címmel hivatkozott munkájában támadta meg. Mivel írásából példány nem maradt fenn, tartalmára csak Telegdi válaszaiból: a most idézett előszóból, a Felelet című vitairatából és a Rövid írás, melyben megbizonyíttatik, hogy a Pápa nem Antikrisztus (Nagyszombat, 1580) című műveiből18 lehet következtetni. Ezek legnagyobbrészt felekezeti, hitbéli, teológiai kérdéseket érintenek. Bornemisza és Telegdi szembeállását exegétikai és hermeneutikai szempontból Oláh Szabolcs elemezte.19

A vita során felmerül néhány kritikatörténeti érdekű észrevétel is. Telegdi szóba hozza az anyanyelvű művelődés kétarcúságát. Feleletének Bornemisza Péterhez szóló bevezetésből kitűnik, hogy vitapartnere – a Fejtegetés tanúsága szerint – Telegdi magyar nyelvű prédikációinak hírét eleinte örömmel fogadta.

Azt írod, hogy míg hírrel hallottad, hogy az én szokott prédikációimat magyarul ki kezdettem volna nyomtatni, más reménységbe voltál. Vélted azt, hogy ha néhol el tévelyedném is, viszont valami szép idvösséges dolgokra tanétanék. De kilönben esett annál, a mint remélletted.20

Telegdi öröme sem terjedt ki a magyar nyelvű irodalom minden vonatkozására. Üdvözlendő ugyan, hogy a magyarul olvasni tudók tábora egyre bővül, de ez nemcsak arra lehet jó, hogy az „üdvösséges tanítások” minél szélesebb körben elterjedjenek, hanem visszájára is fordulhat. Nem is kell messzire menni elrettentő példáért, hiszen a Bornemisza-féle „szörnyű írások” olvasása igen kártékony.

A mit ember kösség közé bocsát, tudni való dolog, hogy válogatás nélkül mindennek kezébe kerülhet. Sok szűz leányzók, gyermekek, ifjak, asszonyi emberek vannak, kik magyar írást tudnak és értnek, akárcsak azokat tekéntette volna meg, és ha nem egyébért, ű érettek tartóztatta volna kezét ilyen szörnyű írástul. Mert bizony félek rajta, hogy lésznek olyak bennek, kiknek lelki romlások történik olvasásokból, és ollyat tanulnak belőle, kit talán soha nem tuttanak volna, ha írva nem látnáják.21

Hiába hangoztatták tehát mind protestáns, mind katolikus részről a magyar nyelvű könyvkiadás szükségességét, a felekezetek közti részleges egyetértés hamar elmúlt, és ez a téma is újabb lehetőséget adott a szembenálló felek összeütközésére. Mindazonáltal a versengésnek ösztönző hatása volt a nemzeti nyelvű irodalom gyarapodására. Telegdi már csak azért is határozta el magát magyar nyelvű prédikációinak kiadására, mert az anyanyelvükön olvasni tudó hívek korábban Bornemisza „hasas és potrohos könyveire” voltak rászorulva. Hiszen „eddig az ű Postilláját nem egyébért, hanem azért olvasták, mert talám a mi nyelvünkön egyebet nem kaphattanak”.22

Itt Telegdi nem gondol a korábbi magyar nyelvű protestáns prédikációskötetekre, ám megállapítása katolikus vonatkozásban igaz. Ahogy Kiss Farkas Gábor is leszögezi: „népnyelvű katolikus beszédgyűjteményt a karthauzi névtelen 1527-es munkája és Telegdi Miklós 1577-es szermonáriuma között nem ismerünk”.23

1	Ozorai 1535.
2	Kiss F. G. 2017, 354.
3	Uo., 355.
4	Kulcsár 1574/2011, [:]3r.
5	Károlyi 1584, a2v.
6	Uo., a2v.
7	Uo., a2v–a3r.
8	Kulcsár 1574/2011, [:]3v.
9	Bornemisza 1575a, (3)iijv.
10	Bornemisza 1575b, (2)v.
11	Telegdi 1577, 33, 36.
12	Bornemisza 1573, ]:[ijv.
13	„Praecipuus Dei gratissimus cultus & piis mentibus utilissimus opus est, Illustris et generose Comes: praedicare fideliter seu dictis, seu scriptis, veram de Dei essentia & voluntate doctrinam, in Lege et Evangelio patefactam. […] Haec cogitatio movit me, ut contiones meas Dominicales, praedicantes quam plurima Dei in nos beneficia, colligerem, & omnibus Hungaris, in universa Pannonia dispersis communicarem.” Uo., ]:[ijr–v.
14	„[…] & ego cohortationibus multorum bonorum & piorum virorum concitatus, aliquid commodi nostris adferre, aeditione harum concionum in Evangelia dominicalia, conatus sum.” Bornemisza 1575a, (2)ijv.
15	Bornemisza 1575b, (2)v–(3)r. A hallgatóság érzelmi megragadásának retorikai eszközeiről Bornemisza prédikációiban: Sebestyén 2021.
16	„[…] verba quoque Dei explicata et pro virorum nostrarum tenuitate in Hungaricum deducta sermonem consecrare voluerim. Quos enim istiusmodi generis studia spectant aequius? Expetunt avidius? Delectant vehementius?” Telegdi 1577, )(4v–)(5r.
17	Telegdi 1578, )(2r.
18	RMNY 419, 475.
19	Oláh Sz. 2004.
20	Telegdi 1580, 3.
21	Telegdi 1578, )(7r.
22	Uo., )(2v.
23	Kiss F. G. 2017, 346.

„Tőlünk telhetőleg művelni és gazdagítani”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 664 210 5

Irodalom

Jelen kötet a magyar irodalom kritikatörténeti szempontú feldolgozásához kapcsolódik, az 1530-1580 közti időszak vizsgálatával. A régiség irodalmi gondolkodását jelentős részben a trivium három területének - grammatika, retorika, logika - követelményrendszere határozza meg. A külföldi kézikönyvek ismeretének nyomai vagy hazai kiadásaik alapján következtethetünk az európai irányzatok recepciójára. Különösen fontosak a magyar szerzők által szerkesztett, idegenben vagy itthon megjelent kompendiumok. A humanizmus legkiemelkedőbb alakjai mellett tudomást kell vennünk azoknak a szerzőknek hatásáról is, akikről széles körű elterjedtségük és jelentőségük ellenére a hazai szakirodalomban nem sok szó esett. Ezekben az esetekben a források ismertetésére is szükség van, hogy megállapíthassuk: gépies utánközlésről vagy alkotó átdolgozásról beszélhetünk.

A praeceptum-irodalom mellett oda kell figyelnünk azokra a megjegyzésekre is, amelyekből az egyes szerzők szövegalkotásról vallott nézeteiről alkothatunk képet. Leginkább a különböző kötetek ajánlásaiban, előszavaiban bukkanhatunk ilyenekre. Más forrásokban, mint például glosszákban, szójegyzékekben és szótártöredékekben is számos adat árulkodik a nyelvekre, nyelvhasználatra vonatkozó elképzelésekről. A nemzeti nyelvek előtérbe kerülésének európai folyamatához kapcsolódnak az anyanyelvű olvasás és írás kérdései. Mindezek alapján jobban megismerhetjük a korszak nyelvművelő törekvéseit, a magyar nyelvű irodalom alakulásának elméleti hátterét.

Hivatkozás: https://mersz.hu/bartok-tolunk-telhetoleg-muvelni-es-gazdagitani//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero